22.
– Csak este jövök, konditermezek.
Lucas felnéz rám a reggelijéből, aztán eltolja
maga elől a tányért, és felkel. Most vagy nem éhes, vagy berágott rám, mert
szinte az egészet meghagyta.
– Stephennel?
– Igen.
– Értem.
Van valami ebben az egy szóban, valami fagyos
erő, azonnal magyarázkodni kezdek, pedig nincs miért. Nem követtem el semmit…
– Csak edzünk, tényleg.
– Nem kérlek számon, ha
mégsem – közli halkan, a szavaitól bennem reked a maradék mentség.
– Tessék? – kérdezem döbbenten. Lucas
hátat fordít nekem, pakolászni kezd, én meg állok ostobán, és nem fogom fel, mi
ütött belé.
– Értsd úgy, ahogy hangzott.
– Nem akartalak megcsalni.
– Nem vagyunk együtt, nem megcsalás.
Megzuhanok. Az elkeseredettséggel egy időben a
harag is fellángol bennem, aztán eszembe jut, hogy számíthattam volna erre.
Sejtettem, hogy megpróbál majd elmarni magától, bár végtelen ostobaságnak
tartom.
– Akkor majd meglátom – felelem
élesen, mire visszafordul felém. Kiesik a szerepéből, nem várt tőlem közömbös
reakciót, egyetlen pillanatra megrándul az arca, és ez pont eléggé elárulja.
Aztán villámgyorsan visszavált.
– Ma visszakapcsolják az áramot, úgyhogy
otthon alszom.
– Átmenjek?
– Ha nincs jobb dolgod.
Azóta folyik ez a furcsa játék, mióta hétfőn
visszajött. Teljesen bezárkózott, és hiába faggatom, félszavas válaszokat ad
vagy kitér. Nálam sem akart aludni, csak itt hagyott valamit, és be kellett
ugrania érte.
– Megyek.
Elkapom a karját, amikor elhalad mellettem, és
legalább egy csókot kiharcolok. Szinte rögtön elhúzódik, én pedig csalódottan
engedem el. Ki kell találnom valamit estig, hogy kibillentsem magunkat ebből a
hangulatból.
Kész élmény így dolgozni, hogy egész nap Lucason
jár az eszem, munka után meg Stephennel találkozom, ami alapból feszültté tesz.
Nem is bírok koncentrálni rá, folyamatosan elterelődik a figyelmem, míg végül
megunja, és szóvá teszi.
– Értékelném, ha legalább úgy tennél, mint
akit érdekel.
– Ne haragudj!
– A te céged, és ez fontos döntés.
– Azért bíztam rád, hogy ne nekem kelljen
ilyesmivel foglalkoznom.
– De most kikérem a tanácsodat.
Nem értek hozzá. Ahogy korábban többször is
rávilágítottak, magához az üzleti részéhez egyáltalán nem konyítok, egyedül
ahhoz van érzékem, hogy mibe fektessek vagy kire bízzam a vezetést. Amikor én
próbáltam irányítani, egy év alatt becsődöltem.
– Ha azt mondom, tegyél belátásod
szerint? – próbálkozom, Stephen meg felsóhajt.
– Nem vagy túl nagy segítség.
– Pontosan tudod, hogy többre mész velem, ha
inkább nem szólok bele.
– És ha rosszul döntök?
– Akkor kereshetsz új
állást – vigyorodom el, Stephen viszont komoly marad, úgyhogy
visszaveszek. – Legfeljebb elkönyvelünk némi veszteséget.
– Némi?! – háborodik fel, aztán
nyugalmat erőltet magára. – Na, jó, akkor rám bíztad, egy szavad sem
lehet.
– Eddig sem volt, pedig akadt pár veszélyes
manővered. Ez miben különbözik?
Megvonja a vállát.
– Igazából semmiben.
– Akkor meg csináld!
– Rendben – feleli
megkönnyebbülve, pedig nem értem, egyáltalán minek kér engedélyt. Szabad kezet
adtam neki, és ő is tudja, hogy komolyan gondoltam.
Hirtelen döbbenek rá a csendre. Annyira
elkalandoztam, hogy fel sem tűnt, hogy nem beszél tovább hozzám. Kérdőn
pillantok rá, de ő csak mered maga elé.
– Mi a baj?
– Üzletről kell beszélnem ahhoz, hogy
egyáltalán legyen mondanivalónk egymásnak – feleli szomorúan, én meg ijedten
kezdek habogni.
– Ez nem igaz, tudunk másról is…
– Miről, az időjárásról? – vág
közbe gúnyosan, mire rajtakapottan hallgatok el. Engem is zavar ez a
távolságtartás közöttünk, de fogalmam sincs, hogy tudnánk úgy átlépni, hogy
egyikünk se sérüljön. Az elmúlt pár napban egészen jól bevált a taktika, hogy
kerülünk minden érzékeny témát, de úgy tűnik, ennek vége.
– Meghívlak egy sörre edzés után.
– Jó – egyezik bele. Csak arról
nincs halvány fogalmam sem, innen hogyan tovább.
A legközelebbi presszó eldugott sarkában ülünk
le. Kényelmes, nincs sok ember, mégsem vagyunk kettesben. Körülbelül eddig
terjed a tudományom, mert utána megint némán ücsörgünk.
– Na, pont ezt mondtam – töri meg
végül Stephen a csendet, én meg kénytelen vagyok igazat adni neki.
– Miről szeretnél…
– Együtt vagytok? – szegezi nekem
hirtelen a kérdést. Megpróbálok kitérő választ adni.
– Jó, ne az időjárásról, de a magánéletet inkább
hanyagoljuk.
– Nincs értelme kerülgetni a forró
kását – válaszolja türelmetlenül. – Szóval?
– Ha engem kérdezel, igen.
– És ha őt?
Ebbe csúnyán belesétáltam, pedig én magam
állítottam a csapdát.
– Számít ez? Én egyértelműen a páromnak
tartom. A maga módján szerintem ő is – jelentem ki. Stephen
elgondolkodva bólogat, de nem néz rám, a poharába bámul.
– Akkor jól megvagytok?
– Többé-kevésbé.
– Boldog vagy? – pillant rám. Nem
tudom megfejteni a tekintetét. Szomorúnak tűnik, mégis gyanakszom, nem hinném,
hogy feladta.
– Ha velem marad, igen.
– És ha nem?
– Abba bele sem akarok gondolni.
Elmosolyodik.
– Ez ismerős gondolat – motyogja a
sörébe, engem meg kiráz a hideg. Értem a célzást, és legszívesebben figyelmen
kívül hagynám, de nem megoldás. Elég a menekülésből, nem akarok sodródni
tovább.
– Te hogy vagy?
– Vacakul – vonja meg a
vállát. – Hiányzol.
Nem, tényleg nem bír elfelejteni. Látom a
pillantásából, az erőfeszítésből, hogy ne érjen hozzám. És sajnálom,
elmondhatatlanul, mert ha Lucas el is hagy, nem fogom vele újra kezdeni. Nem
tudnám megadni neki azt, amire igazán vágyik.
– Te is nekem. – Reménykedve néz
rám ismét, és gyűlölöm, hogy nekem ezt a reményt porba kell
tipornom. – Hiányzik a barátságunk.
Az arcán tisztán tükröződik, hogy nem ezt várta,
nem ezt szerette volna hallani. Elfordul, témát vált. Nem bírja elfogadni, amit
valahol mélyen megértek, csak épp nem tudok vele mit kezdeni…
Nem maradok sokáig, mégis amikor Lucashoz érek,
úgy érzem, neheztel. Talán azt hiszi, tényleg komolyan vettem a szavait, és nem
csak a konditeremben izzadtam…
– Milyen napod
volt? – próbálkozom, de mindössze megvonja a vállát. Hát ez nem
nyert… – Mi a baj?
– Semmi.
Végigsimítok a karján, és megcsókolom, bár egy
pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán el fog lökni. Nem teszi, de amikor
elengedem, visszaránt, durván tapad a számra, a keze a pólóm alá furakszik,
végigkaparja a hasamat.
– Mi ez a hevesség?
– Dugni akarok.
– Előbb lemosdanék.
– Így is jó vagy.
– Két perc – kérem, de nagyon nem
tetszik neki. Nem szeretek a konditeremben zuhanyozni, ha nem muszáj, pedig
lenne rá lehetőség. Most viszont azt kívánom, bár ne kellene ezzel húzni az
időt.
Csak egy alsót húzok, valószínűleg azt is
feleslegesen. Lucas azonnal az ajkamra mar, szenvedélyes és vad, én azonban
fázni kezdek a gondolattól, hogy hova vezet ez a tempó.
– Lucas…
Teszek egy kísérletet rá, hogy kicsit
visszavegyek, de Lucas nem hagyja.
– Nem érdekel.
– Tudni szeretném, mi a bajod.
– Nem lelkizni akarok – sóhajtja a
nyakamba, nálam viszont elszakad a cérna. Eltolom magamtól.
– Nem érezlek az érintéseidben. Mintha egy
idegennel készülnék ágyba bújni – mondom zavartan, mire ingerülten
felszusszan.
– Mintha nem csináltunk volna még ilyet.
– De most más. Valami nem jó. Furcsa vagy
este óta…
Távolabb lép, láthatóan a háta közepére sem
kívánja a beszélgetést.
– Túl komolyan veszel, én meg csak szexet
akarok. Nem kapcsolatot, te meg arra vágysz. Eleinte imponált, hogy ugyanolyan
figyelemmel veszel körül, mint régen, de már terhes.
Elakad a lélegzetem. Hideg és számító, abszolút
összezavar. Fájnak a szavai, nem bírom elhinni, hogy komolyan gondolja.
– Lucas…
– Befejezhetnénk a beszélgetést? Nem ezért
vagy itt – szól rám, és újra hozzám simul, a keze már az alsómban
van.
– Mit szeretnél?
– Felejtést. Ennyit akarok tőled. Beéred
vele?
Nem szédít, nem hazudik, az arcomba vágja az
igazát, és hol gyűlölöm, hol tisztelem ezért. Ismerem a valódi érzéseit, rohadt
nagy erő kellhet hozzá, hogy megpróbáljon elküldeni. Pontosan tisztában vagyok
vele, hogy hazudik, mégis belemegyek a játékba. Szeretném rávezetni, hogy
ostobaságot csinál, mert hiába mondanám csak úgy, nem győzném meg.
– Ha erre vágysz, igen.
– Erre. Szóval vagy megkapom, vagy keresek
valaki mást.
Ettől elszáll az agyam. Pár pillanatig vörös köd
telepszik az elmémre, ami pont elegendő arra, hogy durván megragadjam a karját,
és az ágyra lökjem. Látom az arcán, hogy nem számított erre, megriad, engem
viszont nem érdekel. Vér serken ki az ajkából, ahogy megharapom, de átragad rá
is a vadság, nem tudja letagadni a vágyait. Lerángatom róla a ruhát, fölé mászok,
a meztelen testünk összeér, nyöszörög, ahogy hozzádörgölőzöm. Lefogom a kezét,
és élvezi, én azonban megijedek attól, hogy képes lennék bántani. A nyakára
hajolok, szívom a bőrét, közben kitapogatom a szíjat.
– Mi a bánatot művelsz?!
Túl későn kapcsol, hiába rángatja a kezét. Azt
mondta, ki tud szabadulni, de vagy túl ideges hozzá, vagy túl optimista volt.
Mindenesetre ez most kapóra jön. Zihálva húzódom arrébb, elkapom a lábát,
amivel megpróbál lelökni az ágyról.
– Engedj el! Ez nem úgy működik, hogy kérdés
nélkül kikötözöl!
– Szuper, legalább kvittek vagyunk. Te is
hülyeséget csinálsz, meg én is – felelem flegmán. Felcsigáz, hogy
dühös és tehetetlen, de igyekszem lehiggadni, mert jelenleg nem a szex az első.
– Mi van?
– Most beszélgetni fogunk, cicám, mert úgy
látom, máshogy nem tudlak rávenni.
– Matt, ne szórakozz már! – rivall
rám az első döbbenet után, de nem hat meg. Végigsimítok a combján, és ő követi
a tekintetével a mozdulatomat. Nagyon be van indulva, nem csodálom, hogy épp a
pokolba kíván, amiért abbahagytam. Ami az illeti, én is szívesen a matracba
döngölném…
– Miért akarsz ellökni? – kérdezek
rá mégis arra, ami igazán érdekel. Lehunyja a szemét, és mélyeket lélegzik.
Nagyon felbosszanthattam, ha még csak nem is üvölt velem, de amikor végre ismét
rám néz, már normális hangnemben szól hozzám.
– Komolyan így fogunk
beszélgetni? – kérdezi vigyorogva, én meg
bólintok. – Perverz vagy.
– Másképp nem engedsz közel.
– Jöhetsz még – neveti, aztán
elkomorul. – Ez így nem vicces, Matt. Kiszolgáltatott vagyok.
– Akkor válaszolj!
Felsóhajt, és a párnába nyomja a tarkóját.
– Már mondtam – magyarázza a
plafont bámulva. – Te arra vágysz, hogy újra együtt legyünk, én meg
nem. Szemétség lenne, ha hülyítenélek.
– Ezt nem veszem be – rázom meg a fejem.
Ismét rám néz, a szemembe, és nem mond igazat, engem pedig elképeszt a
hidegvér, amivel ezt teszi.
– Sajnálom, de részemről már nem ugyanaz,
mint rég.
– Miért hazudsz?
– Ez az igazság. Attól, hogy nem akarod
elhinni…
– Jó, fejezd be, kár az
erőfeszítésért – szakítom félbe. Elfogyott a türelmem, nincs kedvem
tovább hallgatni ezt. – Tudom, hogy nem akarsz kidobni. Te magad
mondtad.
– Én? Mikor? Nem emlékszem, hogy…
– Amikor lázas voltál – árulom el,
Lucas pedig döbbenten némul el. Most érzem igazán, hogy megérte elhallgatni
előle.
– Tessék? Miket…
– Azt hajtogattad, hogy szeretsz, és nem
akarsz elmenni, de muszáj.
– Félrebeszéltem.
– Lucas!
Tisztán látszik, hogy ezen a ponton végleg
elveszíti ezt a lehetetlen a játékot, és ezt ő is tudja.
– Jó, nyertél – adja meg
magát. – Alapból szar ötlet volt, csak… Már így is ragaszkodsz, nem
érdemled meg, hogy még jobban szenvedj, ha mennem kell. Én is érzem, hogy ez
így tökéletes, kellesz, és majd megzavarodok…
Ebből már árad az őszinteség, megnyugszom tőle.
Lehet, hogy a módszerem minimum megkérdőjelezhető, de lefogadom, hogy
máskülönben képtelen lettem volna rávenni egy ilyen vallomásra.
– És ha megnehezíted mindkettőnk dolgát,
attól hogyan lesz jobb? Te ennél józanabb vagy – világítok rá, mire
felsóhajt.
– Kicsit… kikészültem.
Mondhatnám, hogy gyenge mentség, de nem teszem.
– Értem a kifacsart logikát mögötte, de ezt
ne – kérem komolyan. Lucas bólint, hogy tudomásul vette, de nem csak
ennyit szeretnék elérni. – Legalább annyi időt akarok, amennyit
lehet. A többit majd megbeszéljük később. Kérlek, tudod, hogy igazam van.
– Tudom. Sajnálom…
Megcsókolom. Eredetileg gyengéd érintésnek
szánom, de hamar belemelegedünk, megtámaszkodok mellette, a kezem kettőnk közé
siklik.
– Mit csinálsz? – súgja elfúló
hangon, én meg játékosan elvigyorodom, és lejjebb csúszok a testén.
– Olyan jól festesz kikötözve.
– Eléggé kiestem a hangu…
Nem bírja végigmondani, hátraejti a fejét, és
nyögve tűri a kényeztetést.
– Matt?
– Hm? – reagálok,
de közben a szám körülötte van, megvonaglik.
– Ó, te jó ég… – Lehunyja egy
pillanatra a szemét. – Úgy, mint az előbb. Mármint… a beszélgetés
előtt…
– Már nem menne.
– Megpróbálhatnád. – Megrázom a fejem,
mire csalódottan felmorran. – Akkor engedj el! A szeretkezéshez nem
kell lánc.
Megteszem, de abban a pillanatban, ahogy
kiszabadul, ellök magától, majdnem leesek az ágyról. Döbbenten pislogok rá,
amikor felkel, és az ajtó felé mutat.
– És most menj innen!
– Hogyan? De azt mondtad…
– Amit hallani akartál – vágja rá,
míg én megszólalni sem bírok. – Öltözz és húzz innen!
Elönt a düh. Két lépéssel áthidalom a köztünk
lévő távolságot, és még épp elkapom az elégedettséget a szemében, mielőtt arccal
a falhoz préselem.
– Csak fel akarsz húzni,
igaz? – súgom a tarkójára, majd a bőrébe harapok. Fojtottan felnyög,
aztán halkan felnevet.
– Kibaszottul szexi vagy így, nem bírtam
legyőzni a kísértést…
Tompán szuszog, ahogy lassan elmerülök benne.
– Még mindig nem értem ezt a fétised.
– Csak fogd be, és mozogj!
Megteszem. Néha nem vagyok képes megfejteni
Lucast. Az esetek kilencven százalékában józan és logikus, a többiben önmaga
ellentéte. Ijesztő és csábító egyszerre…
– Azt mondtad, nincs kedved jönni.
– Meggondoltam magam.
Nem vártam, hogy Stephen felbukkan, különben nem
hozom magammal Lucast. Nem mintha komolyan félnék attól, hogy nem bírnak
kulturáltan meglenni egymás közelében, de nem tépkedném feleslegesen Stephen
sebeit. Lucas van annyira jó fej, hogy távolabb húzódik, és nincs egész este
rám tapadva, attól még frusztrál a helyzet.
– Nyugi, nem ölik meg
egymást – mondja Craig nevetve, amikor kettesben maradunk. Lucas a
pulthoz ment, Stephen meg talán táncol. Mindenesetre én nem oldódom fel, pedig
elég sokat ittam hozzá.
– Nem így terveztem.
– Ne idegesítsd már magad mindenen!
Nem lesz igaza, ezúttal mégis lett volna okom
tartani attól, hogy összebalhéznak. Pont elkapom, ahogy vitatkoznak, bár
fogalmam sincs, min. Déjà vu érzésem van, épp csak a végkimenetele más. Nem
tudom, mit vág hozzá Lucas, de a következő pillanatban Stephen határozottan
dühös. Az a szerencse, hogy seperc alatt odaérek, és elkapom, átölelem a
mellkasát.
– Hazaviszlek, túl sokat
ittál – jelentem ki ellentmondást nem tűrve. Stephen lerázza magáról
a kezemet, de nem kezd vitatkozni, hanem elindul az asztalunk felé, felkapja a
kabátját. Sóhajtva fordulok Lucashoz. A tekintete dacos, és amikor közelebb
lépek hozzá, nemet int a fejével. – Később találkozunk, jó? Sietek.
Nem felel semmit, csak otthagy, én meg igyekszem
higgadt maradni. Na, ez végképp nem hiányzott. Mindenesetre bízok abban, hogy
kettejük közül ő a józanabb.
Stephen nem szól hozzám, haragosan mered maga
elé. Igazából nincs olyan állapotban, hogy nagyon igényelné a pesztrálásom, de
beszélni szerettem volna vele.
– Mi volt ez a jelenet?
– Ez ránk tartozik.
– Stephen…
– Majd ő elárulja, ha akarja.
Feladom, úgysem szedem ki belőle. Talán Lucas
közlékenyebb lesz, vele általában lehet beszélni, ha nem makacsolja meg magát.
A telefonom viszont csipogva jelzi az üzenetet, amiből nyilvánvalóvá válik,
hogy zűrös estém lesz.
„Várjalak, vagy mára Stephen lett az esti
programod?”
„Csak hazaviszem.” – írom vissza
sietve.
– Benned nem bízik, vagy
bennem? – gúnyolódik Stephen, de nem veszem fel. Valahol rémesen
imponál, hogy Lucas féltékeny, de ezt a világ minden kincséért sem árulnám el
neki.
– Gyere be egy kicsit!
– Lucas vár.
– Kibírja még pár percig – mondja
Stephen, én meg megadom magam. Leveszem a cipőmet, és beljebb megyek. Stephen
elheveredik az ágyon, maga mellé int.
– Mire készülsz? – kérdezem
gyanakodva.
– Maradj itt, amíg elalszom.
Teljesíthető kérés, nincs okom ellenkezni.
Ledőlök mellé, viszonylag tisztes távolságban, és bámulom a plafont. Régen
csináltunk már ilyet, még azelőtt, hogy sutba vágtuk volna a józan eszünkkel
együtt a barátságunkat is. Pedig így olyan békés…
– Kérdezhetek valamit, amit évek óta
szeretnék? – szólalok meg, mire Stephen érdeklődve fordul felém.
– Na, ne kímélj!
– Emlékszel Maxre?
– Nem ugrik be – rázza meg a fejét
némi gondolkodás után. Igazából azt sem tudom, hogyan jutott eszembe, hirtelen
jött a kíváncsiság. Pontosítok.
– Az elsőm.
– A pincér srác a
Goldenből? – kapcsol Stephen, én pedig bólintok. Oda még
kölyökkorunkban jártunk, egy elit klub volt, ahol pénzért bármit megkaphattál,
bármennyire meredek volt is a kérés. Vagy bárkit. Akadt néhány kivétel, ilyen
volt az a srác is, aki megtetszett nekem. Csakhogy ő pincér volt, és nem kurva.
– Aha. Lefizetted, ugye?
– Számít ez? – próbál kitérni a
válasz elől. Valószínűleg attól tart, hogy megharagszom, pedig évekkel ezelőtt
volt, csak az igazat szeretném tudni.
– Szóval igen – sóhajtok
fel. – Csodálkoztam is, hogy ő közeledett hozzám, miközben mindig
mindenkit elhajtott. És mennyit értem?
Stephen megvonja a vállát, de végül válaszol.
– Háromhavi fizetését ajánlottam, és
visszautasított… az évesnél meggyőztem.
– Teljesen zakkant vagy.
– Untam, hogy egy szüzet
pátyolgatok – feleli flegmán, pedig tudom, hogy ennél több van a
háttérben. – És nagyon tetszett neked.
– Hogyhogy nem te akartál
megrontani? – faggatom vigyorogva, mire felnevet.
– Dehogynem akartalak – vallja
be. – Majd megvesztem, hogy megfektesselek.
– Akkor?
Elkomorodik, és sokáig csendben van, már lemondok
arról, hogy érdemi választ kapok.
– Nem akartam, hogy egy legyél a sok közül.
Magam mellett akartalak tartani. Szerettem, hogy szeretetre vágysz, és nem
érdekel, mennyire elcseszett vagyok. Nem ért meg egy menetet, hogy
elveszítselek.
Elmosolyodom a vallomásán.
– Pedig akkor lett volna esélyed.
– Tudom. Azt hiszem, ettől ijedtem
meg – ismeri el, és elszomorít a hangjában csengő
megbánás. – Amikor rájöttem, hogy mi van, már mindegy volt.
Fölém hajol, egyik kezével megtámaszkodik
mellettem, és kitartóan kutatja a tekintetemet. Elfordítom a fejem, amikor a
számhoz akar érni.
– Csak egy csók, Matty…
Óvatosan csókol, a régi időket érzem benne, semmi
szexuális felhangja nincs. Eszembe jut, én hányszor kértem ezt tőle, ha
összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Amikor elenged, teszek egy kísérletet
rá, hogy felkeljek, de mohón szorítja újra az enyémre az ajkát. Eltolom
magamtól.
– Ezt már ne!
Felsóhajt, puszit nyom az arcomra és
visszafekszik mellém. Nézzük egymást csendben, aztán lehunyja a szemét.
– Matty?
– Hm?
– Nem leszel itt, amikor felébredek, ugye?
Nem szólok semmit, úgyis tudja a választ.
– Sokáig voltál. Eddig tartott hazakísérni?
Vagy ágyba is dugtad?
Meglep a kirohanása. Arra számítottam, hogy
neheztelni fog, arra viszont nem, hogy kérdőre von. Annyira dühös, hogy
megtorpanásra késztet az arckifejezése.
– Beszélgettünk.
– Tehát semmi nem történt?
Talán el kellene hallgatnom, de nem vagyok képes
a szemébe hazudni.
– Egy csók.
– Hát ez csodálatos. Én meg itt várok rád,
mint valami hülye – nevet fel keserűen. Közelebb lépek, átölelem.
– Nem akartalak megbántani. Sajnálom.
– Akkor miért? – kérdezi, és kilép
a karjaimból. Állok némán, próbálom megfogalmazni, hogy ő is értse, bár nem
vagyok biztos benne, hogy bármilyen magyarázat elegendő. Akkor, abban a
helyzetben úgy éreztem, engednem kell, most viszont tudom, hogy hibáztam.
– Mert nem akart semmit az a csók.
– Ezt hogy érted?
– Régen sokat csináltunk ilyet. Csak
megnyugvás, vigasz, ha valami baj volt – felelem, Lucas pedig nem
érti, talán olcsó mentegetőzésnek tartja, mégis elgondolkodik rajta.
– De most te vagy a baja, ezt felfogtad?
– Igen.
– Tudod, rosszulesett, hogy őt választottad
helyettem.
Megrettenek. Valahogy eszembe sem jutott, hogy
így fogja majd fel, amit csináltam.
– Nem választottam őt. Csak te vagy az
értelmesebb.
Lucasnál itt szakad el a cérna.
– Szóval ő arra vágyik, hogy megcsókold,
megkapja. Bezzeg az én vágyaim túl meredekek neked.
– Ez azért nem igaz – tiltakozom
rögtön, és meg akarom érinteni, de elhátrál.
– Hozzám ne érj! Az előbb még őt csókoltad.
Nagyon megbánthattam, ha a közelségemet se tűri.
Fogalmam sincs, hogyan hozhatnám helyre, de megőrülök a tudattól, hogy
fájdalmat okoztam neki. Megpróbálom inkább tisztázni, mi történt közöttük.
– Mit mondtál neki, hogy így felhúztad? Nem
árulta el.
– Hogy feleslegesen pattog, úgyis velem
töltöd az éjszakát.
Ledöbbenek. Egész este úgy viselkedett, mintha
átérezte volna Stephen helyzetét, nem értem, mi késztette erre.
– És ezt miért kellett? Mivel érdemelte ki?
– Azt mondta, előbb-utóbb úgyis rám
unsz… – sóhajtja, én meg elfojtok egy mosolyt. Ilyesmin teljesen
felesleges aggódnia.
– Lucas…
– Tudom, hogy nem szabadott
volna belemennem a játékába.
– Érthető, hogy
felbosszantott – felelem, és ezúttal nem hátrál el tőlem, amikor
megérintem, már lehiggadt. – Itt maradhatok?
– Igen. Elmegyek
zuhanyozni, velem jössz?
Nem várja meg a válaszomat.
Bármennyire kiábrándult, nem lök el, amikor hátulról hozzásimulok, és a nyakába
csókolok. A helyére teszi a zuhanyfejet, és megfordul az ölelésemben.
– Mit szeretnél?
Nem mondja ki, tudom abból,
ahogy lefelé pillant. Letérdelek elé, ő pedig a falnak támaszkodik, a szájába
harap, amikor rögtön a lényegre térek. Semmi lassúság vagy fokozatosság, az
ujjaimat is azonnal belényomom, hangosan nyögve engedi, hogy rövid idő alatt
söpörjek ki mindent a fejéből.
– Sok lesz – szól
rám, és eltolja a fejem. Mire felegyenesedek, megfordul, én pedig a csípőjére
fogok, és egy határozott mozdulattal elveszek a testében. A mozgásom lassú és
mély, a körmeim fájdalmasan mélyednek a bőrébe. Szeretem, amikor kiereszti a
hangját, mert nem mindig teszi meg. Eltolom a kezét, amikor magához akar
nyúlni, húzni akarom, még úgyis messze vagyok.
– Legalább
gyorsíts – kéri.
Szinte szűköl, amikor elkapja az
extázis, tartanom kell, annyira elhagyja magát. Zihálva támasztja a csempének a
homlokát.
– Folytasd!
Már csak eltűri a mozgásom, de
úgyis hiába ajánlanám, hogy fejezze be kézzel. Igaza van, a szexhez való
hozzáállása sokszor érthetetlen, és a vágyai teljesíthetetlenek számomra.
Legtöbbször.
Fogalmam sincs, mi üt belém,
Lucas is meglepődik, amikor kihúzódom belőle, és a karját elkapva úgy, ahogy
van, csurom vizesen a hálóba húzom, majd hasra lököm az ágyon.
– Mire…
Újra belényomulok, keményebben
kefélem, mint eddig bármikor. Bízom benne, hogy leállít, ha túlzásba esnék.
– Matt, ez
sok… – nyöszörgi elfúló hangon.
– Nem ezt akarod?
Elbizonytalanodom, de aztán
elakad a lélegzete, megtámaszkodik a kezével, és erősen hátravágja a csípőjét,
én pedig tudom, hogy újra elkapta az érzés.
– Abbahagyjam? – lihegem
a fülébe a biztonság kedvéért.
– Ne merd!
Egész testében remegve élvez el,
ezúttal magával ránt engem is. Aztán teljesen elernyed, csak akkor nyikkan meg,
amikor kihúzódom.
– Bassza
meg… – szalad ki a számon.
– Nyugi!
Zsebkendőért nyúlok, letörlöm
magamról az ondót és a vért, aztán Lucas mellé ülök, és tétován végighúzom a
kezem a hátán. Lassan lélegzik, de az érintésre rám néz.
– Mit csináljak?
– Ne pánikolj, nincs baj.
Nem az első eset vele, mégis
minden alkalommal frászt kapok.
– Menj és mosdj meg, utána
kérek egy kis időt egyedül. Addig húzd át az ágyat, kérlek.
Teljesítem a kérését, amikor pedig
ő is végez, bebújik mellém, megcsókol.
– Tetszett.
Mindössze ennyit mond, aztán
átölel, és rövidesen el is alszik.
Reggel a simogatására ébredek.
– Mennem kell. Maradj
nyugodtan, aludj, csak nem akartam szó nélkül lelépni.
Már tegnap haza akart utazni, de
az édesanyja a lelkére kötötte, hogy eressze ki egy kicsit a gőzt. Megértem,
iszonyat feszült…
– Kedden
jössz? – motyogom félálomban.
– Szerdán.
– Hiányozni fogsz.
– Te is
nekem – súgja, és ad egy puszit az arcomra. – A tegnap a
csók miatt volt, ugye?
– Korán van még a komoly
beszélgetésekhez – ásítom, de mindketten tudjuk, hogy csupán terelek.
– Amúgy is megbocsátottam
volna.
– Köszönöm.
Hátrafordulok, hogy
megcsókolhassam, és csalódottan engedem el, amikor indulni akar. Megint napok
fognak eltelni nélküle…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése