Hajnal Kitti: Vékony jég - Néhány hónappal később

 

Néhány hónappal később

 

Legalább tizedjére vitatkozunk ezen. Mondanám, hogy unom, de Lucasszal még veszekedni is szeretek, bár ezt sosem kötném az orrára. Levágja a mosogatórongyot a csap mellé, szikrázó szemekkel megpördül, Samantha pedig pontosan ezt a pillanatot választja, hogy belépjen a csatatérre.

– Nektek mi bajotok van? A ház elé is kihallatszik a hangotok. És most a veszekedésre gondolok.

A poénért tőlem kiérdemel egy vigyort, Lucas viszont csak fáradtan, mi több, ingerülten felsóhajt, és a konyhapultnak dől. Szerintem ilyenkor nincs tudatában, mennyire szexi.

– Ezt bízd a felnőttekre! – feleli, ezért viszont én harapok.

– Ugyan már, Lucas. Tizennyolc éves, ráadásul őt is érinti.

Lucas úgy néz rám, hogy előre félek attól, tényleg elküld a fenébe, de váratlan segítségem érkezik.

– Na, jó, ki vele, miről van szó! – szól ránk Samantha, Lucas viszont tovább köti az ebet a karóhoz.

– Ebbe ne szólj bele!

– Lucas… – csitítom, mire idegesen a hajába túr. Kihúzza a tincsek közül a gumit, majd újra nekiáll összefogni. Ez a pótcselekvés azután tűnt fel, hogy hozzájuk költöztem. Talán otthon én is máshogy vezetem le a feszültséget, ki tudja. Már nem emlékszem.

Tisztán látom a pillanatot, amikor Lucas feladja. Komolyan Samanthára néz, majd kiböki:

– Az orvos szerint Jennek jót tenne a környezetváltozás.

– Mármint költözzünk el? – kérdez vissza a lány meglepetten, Lucas pedig bólint.

– Igen. Tudom, itt vannak a barátaid, az iskolád…

– Barátaim? – nevet fel Samantha élesen. – Bátyus, egy éve nulla szociális életem van. Nincsenek barátaim, Jennek meg még annyira se – magyarázza, sikeresen Lucasba fojtva ezzel a szót. Van mit tanulnom tőle.

– Azt mondod, jobb lenne?

– Simán – vágja rá azonnal, én pedig jelentőségteljesen Lucasra pillantok.

– Látod, ha az elején megkérdezed, nem rágod magad ezen napokig.

– Most ezt muszáj volt? – vágja rá dühösen, én viszont megvonom a vállamat. Ha egyszer igaz. Az elmúlt három hetünk ekörül forgott, közben meg csak be kellett volna avatnia a húgait. Folyton elfelejti, hogy már ők sem annyira kicsik, mint képzeli.

– Évközben nem költözöm – jelenti ki határozottan, ezzel viszont meg sem kísérlek vitatkozni, érhető az indok. Samantha szintén nem mond semmit, csak felkap egy almát, de mielőtt kimenne a konyhából, megtorpan.

– Jövőre engem nem érint, úgyis egyetemre megyek.

– Majd ha felvettek, akkor légy ilyen öntelt – válaszolja Lucas, mire Samantha felkacag.

– Láttad te mostanában a jegyeimet? Felvesznek.

Annyira magabiztosan jelenti ki, hogy akaratlanul arra gondolok, le sem tagadhatják a vérköteléket.

– Ajánlom is.

– Apropó, bátyus, visszatérhetünk az autó kérdésére? – vált témát Samantha hirtelen, Lucason pedig megint feszültség lesz úrrá.

– Mondtam, hogy nem kapsz kocsit.

– De miért nem? – faggatja Samantha, és én is újra Lucas felé fordulok.

– Miért nem akarod?

– Most ketten egy ellen? – tör ki Lucas, mire Samanthával cinkosan összenézünk. Lucas sem bírja ki, elmosolyodik. Tudom, mennyit jelent neki, hogy kijövök a családjával. Nem állítom, hogy zökkenőmentesen indult, de annyira nem volt nehéz dolgom.

– Mondj egy értelmes indokot – kérem, Lucas pedig ismét felsóhajt. A konyhapult felé fordul, ott matat, közben szól csak hátra.

– Féltem – ismeri el. Samanthán látom, hogy ezzel nem tud mit kezdeni, és nem is tehet róla.

– Menj fel, Sam.

– Rábeszéled? – kérdezi reménykedve.

– Aha. Megvannak a módszereim – mondom, Lucas pedig felháborodottan csattan fel, de én kihallom a hangjából a bujkáló nevetést.

– Matt!

– Nem akarom tudni – vigyorogja Samantha, és gyorsan felszalad a lépcsőn. Lucas mögé lépek, szorosan hozzásimulok, belecsókolok a nyakába.

– Érthető, hogy aggódsz értük – szólalok meg óvatosan. – De nem foghatod vissza egyiküket sem. Samantha már felnőtt, ezt te is tudod.

– Csak egy dacos tini.

– Azóta nem az, hogy hónapokig ápolta a haldokló anyját – válaszolom, Lucas pedig az eddiginél is jobban megfeszül. – Tudja, mi a felelősség, bízhatnál jobban benne.

– Igen, igazad van.

– A GT-vel kiegyezek! – csendül fel Samantha hangja. Ezek szerint hallgatózott.

– Álmodj! – kiáltom vissza. A lépcső nyikorgását elnyomja a nevetése.

Nem tudom folytatni a témát, félbeszakít minket a mobilom csörgése. Elmosolyodom Craig nevét látva.

– Visszahívjalak videón? – szólok bele köszönés helyett. Craig is tudja, hogy jobban szeretem a nagyobb képernyőt, helyesel, úgyhogy megszakítom a hívást, a laptopomhoz sétálok, és helyet foglalok a kanapén. Craig azonnal felveszi.

– Hogy vagy? – kérdezem vidáman.

– Én jól. Lehet, hogy előléptetnek – meséli lelkesen. Faggatnom sem nagyon kell, anélkül is be nem áll a szája. Aztán hirtelen megtorpan, és elkomorodik. – Jössz valamikor látogatóba?

– Nem hiszem.

– Pedig kéne – mondja komolyan. Videón keresztül is érzem rajta a gondterheltséget, ez viszont rögtön aggasztani kezd.

– Mi a baj? Történt vele valami?

Persze tudja, hogy Stephenre gondolok. Felsóhajt, nem válaszol azonnal, engem pedig megőrjít a hosszú csend.

– Ki van készülve, Matt. Még mindig nem szedte össze magát. Félek, hová vezet ez.

– Mikor találkoztál vele utoljára? – faggatom, mire Craig elgondolkodik.

– Múlt pénteken a Foltban. Eléggé szétcsapta magát.

– Hogy értve?

– Alkohollal. Ha drogozna, én magam ráncigáltalak volna haza, hogy csinálj valamit – nyugtat meg. Egy pillanatra tényleg frászt kaptam, hogy baja eshet nélkülem. – Amúgy van egy srác, aki folyton rajta lóg, ő meg hol lerázza, hol nem. Rajta kívül viszont alig láttam mással… – Craig elnémul, a reakciómat lesi.

– Lehet, hogy komoly? – teszem fel a kérdést, mire úgy néz rám, hogy még én sem értem, hogyan reménykedhetek ilyesmiben.

– Kizártnak tartom. Egyébként meg – dől hátra a székén. – Akkor nem hiszem, hogy három hete berángatott volna az ágyába. Jó, nagy ösztönzés nekem sem kellett.

Felnevetek.

– Miért nem próbálod megvigasztalni?

– Én ehhez kevés vagyok, Matt. Ő rajtad kívül még soha senkit nem vett észre igazán.

Felsóhajtok, és lehunyom a szememet. Craig megkegyelmez nekem, Lucasról érdeklődik inkább, én pedig hálásan fogadom a témaváltást.

Mégis szöget üt a fejembe a dolog, később sem bírok lekattanni róla. Régi fotókat nézegetek, és rajtakapottan kapcsolom el, amikor Lucas megjelenik a nappaliban.

– Mi a baj?

Végigsimít a vállamon, aztán lehuppan mellém a kanapéra. Felpillantok a laptopomról, és bár nagyon szeretnék beszélni róla, hezitálok.

– Hiányzik.

– Stephen?

Bólintok, Lucas pedig hatalmasat szusszan. Összefonja a karját a mellkasán, és kitartóan mered rám, szinte lyukat éget belém a tekintete.

– Milyen értelemben hiányzik?

– Van még hasonlóan hülye kérdésed? – vágom rá sértődötten, de nem enged.

– Komolyan.

– Tizenkét évig a legfontosabb ember volt az életemben. Nem fogom őt kitörölni – magyarázom, Lucas pedig feszülten hallgat. Látom abból, ahogy enyhén összepréseli az ajkát, és bár a szemembe néz, néha mégis idegesen el-elkapja a tekintetét. Mérlegel. – Mindannyiunknak időre volt szüksége…

– Jó, értem. Felfogtam. Látni akarod.

– Ha látni nem is, legalább hallani a hangját… – suttogom, és lehajtom a fejem. Lucas megmozdul, kiveszi a gépet a kezemből, a dohányzóasztalra teszi, aztán az ölelésembe bújik. Jó így, imádom, amikor ezt csinálja. Félig a kanapén nyúlik el, félig rajtam, a csókja megnyugtat.

– Akkor hívd fel! – tanácsolja egy kicsit később.

– Nem tudom, jó ötlet-e – vallom be.

– Több hónap telt el, mióta eljöttél. Ennyi idő alatt csak tudatosult benne, hogy nem őt választottad.

– És ha csak feltépem a sebeinket?

– Talán ő is vágyik rá, hogy felhívd.

Szorosabban húzom magamhoz, és érti, érzi. Megvigasztal.

 

 

Csalódottan ejtem magam mellé a mobilt. Harmadszorra sem sikerült elérnem Stephent, csak a búgást hallgattam a vonalban hosszú időn keresztül.

– Mi a baj?

– Nem reagál – felelem kiábrándultan, mire Lucas félig fölém mászik. Nem nézek a szemébe, nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire megvisel. Eddig igyekeztem titkolni előtte, bár valószínűleg feleslegesen, hogy ilyen átkozottul hiányzik Stephen.

– Talán már alszik, vagy nem veszi észre.

– Vagy nem akar velem beszélni – mondom ki a félelmemet, Lucas pedig elmosolyodik.

– Akkor adj még neki időt – tanácsolja. Lehunyom a szememet, élvezem, ahogy a nyakamat csókolja, de a szex sem tud kirángatni a gondolataimból, ezt Lucas is leveszi. – Ha ennyire aggódsz, látogass haza!

Meglepetten pillantok fel. Lucas hátrahúzódik, és bár továbbra is a csípőmön ül, a távolság hirtelen nem fizikailag tapintható köztünk.

– Nem gond? – kérdezem bizonytalanul, mire Lucas megvonja a vállát.

– Ahogy látom, úgysem szabadulunk tőle – morogja, és egy lendülettel eltűnik rólam, a fürdő felé indul.

– Várj! – szólok utána, de nem hallgat rám. Mire utolérem, már megnyitotta a vizet, morcosan pillant hátra, amikor belépek mellé a zuhanykabinba. – Semmi okot nem adtam arra, hogy dühös legyél.

– Nem dühös vagyok – feleli, aztán felsóhajt. – Csak félek.

– Mitől? – kérdezem döbbenten. Végigsimítok a lapockáján, csábít a sima bőr, most azonban beszélgetnünk kell.

– Attól, hogy rájössz, rosszul választottál – böki ki. Röviden felnevetek, és megcsókolom a tarkóját.

– Hogy te mennyire hülye vagy! – suttogom a fülébe. Nem úgy tűnik, hogy meghatom vele. Átölelem, a kezem lefelé kalandozik, de elkapja. – Meg tudlak győzni, hogy alaptalan?

Nem válaszol azonnal. Már attól tartok, egyáltalán hozzám sem tervez szólni, amikor végre megteszi.

– Van valami, amit ezer éve nem kértem… – kezd bele, mire rögtön megdermedek. Észleli a reakciómat, elhallgat, én viszont elhúzom a kezemet, ami felbosszantja. – Pedig a kompenzálásban mindig jó voltál.

Ez mélyre ment. Ő is tudja, mert ijedten megpördül. Egy pillanatra nem tudom, leüvöltsem-e a fejét, vagy csak hagyjam itt a fenébe. Elkapja a nyakamat, lágyan megcsókol, bocsánatot próbál kérni, ez pedig végképp felidegesít. Ellököm magamtól.

– Néha brutálisan bunkó vagy.

– Sajnálom…

A feje mellé fogom a kezeit, izgatottan sóhajt fel, ahogy keményebben csókolom. Lefejtem magamról, a térdére nyomom, és bár nagyon élvezem, amit csinál, egyszerűen nem vágyom erre. Nem úgy, ahogy ő. Eltolom magamtól, kilépek a zuhany alól, csak úgy mellékesen szólok vissza:

– Törölközz meg!

Amint utolér, az ágyra lököm. A hasán landol, de esélye sincs megmozdulni, mert mögé térdelek, egyből két ujjamat nyomom belé, fájdalmasan felnyög. Nem fogom vissza magam, most valami mégis más. Elhúzom a kezemet, elhelyezkedem mögötte, vesz egy mély lélegzetet…

– Ne!

Megtorpanok. Egy pár másodpercig mintha kővé dermednénk, lassan kapcsolok csak vissza. Arrébb húzódom, és magam felé fordítom. Nem néz a szemembe, összezavarodva bámul maga mellé.

– Mi a baj?

– Nem tudom.

– Lucas…

– Megrémültem – ismeri el, amivel teljesen megdöbbent.

– Mitől?

– Érződött rajtad, mennyire utálod, hogy így kell…

Felsóhajtok. Lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam. Lágyan viszonozza, fokozatosan válik csak szenvedélyesebbé. A kezét a farkam köré kulcsolja, belenyögök a szájába. Ellök magától, felül, hogy hozzám férjen, újra felizzít. Látom a csillogást a szemében, tudom, mennyire vágyik rám. A hajába markolok, visszataszítom a párnák közé, egy mozdulattal merülök el benne.

Visszhangzik a nyögése a fülemben. Tudom, hogy nem számított rá, az előzőek után nem, mégis azonnal átöleli a nyakamat, véres csíkokat húz a lapockámra, miközben velem együtt mozdul, szinte vonaglik alattam. Szabadjára engedi a hangját, pedig erre mindig figyel, amióta ideköltöztünk.

Hónapok óta csak szeretkezünk. Leginkább gyengéden, de szenvedéllyel, és bár néha elszalad velünk a vágy, tényleg nem kérte, hogy erőszakosabb legyek vele. Hirtelen döbbenek rá, hogy neki ez hiányzik.

Lihegve, nevetve fekszik, amikor rázuhanok. A hátamat simogatja, miközben én a nyakát csókolom. Fel sem tűnt, mennyire hozzám alkalmazkodott. Túl sok volt a változás körülöttünk ahhoz, hogy észrevegyem.

– Most jobb? – kérdezem. Lucas ismét felnevet.

– Tudom, hogy úgysem érted – feleli, de nem neheztel, túlzottan elégedett. Magammal húzom ismét a zuhany alá, még mindig ott izzik benne a szenvedély, hamar rávesz, hogy újra a magamévá tegyem benne. Ezúttal viszont engedi, hogy lassú legyen és lágy, teljesen rám hagyatkozik, én pedig tudom, hogy ezt is imádja.

Ahogy elhelyezkedem az ágyneműben, ismét rajtam van a keze, de ezúttal nem akar semmit, csak a lehető legközelebb lenni hozzám.

– Mikor akarsz menni? – tér vissza az előző témához. Gyorsan átgondolom a választ.

– Hétvégére. Kicsit bulizok velük, ha nem bánod. Vagy akarsz jönni? – érdeklődöm, mire a vállamba fúrja az arcát.

– Nem jó ötlet. Nem hinném, hogy képesek lennénk Stephennel kulturáltan megmaradni egymás közelében. Még a kedvedért sem.

– És veszekedni fogunk, ha megyek? – kérdezem, mire gyengén megharap.

– Csak ha rosszul viselkedsz.

 

 

Felnevet, amikor az asztalra teperem.

– Mennyi időnk van még? – kérdezem a biztonság kedvéért. Az órájára néz, és elvigyorodik.

– Majdnem egy óránk – jelenti ki.

– Az nagyon sok mindenre elég – súgom a szájára, mielőtt megcsókolom.

A szerdákat imádom. Jen pszichológusnál, Samantha különórán, ráadásul ma értük sem kell menni, mert Lucas nagynénje felajánlotta a segítségét. Ami azt jelenti, hogy több időnk marad egymásra.

Az elején talán ezt találtam a legnehezebbnek, hogy ennyi emberhez kell igazodnom. Ráadásul súlyos veszteség érte őket, egyiküknek sem volt könnyű, nem tetézhettem azzal, hogy besokallok amiatt, hogy mindig van körülöttem valaki.

A csók egyre szenvedélyesebbé válik, el kell fordítanom a fejem, hogy levegőt kapjak, akkor viszont Lucas nyakára hajolok, beleharapok a bőrébe. Felnyöszörög, a lábát a derekamra kulcsolja, még közelebb húz magához, én pedig mozdulok, ruhán keresztül is érzem a vágyát, megőrjít. Arrébb taszít, az övem után kap.

– Hűha!

Megdermedünk. Lucas a mellkasomat bámulja, szerintem oldalra sem mer nézni, én viszont pár pillanat után veszem a fáradságot, hogy megtegyem.

– Folytassátok csak, erről bioszon úgysem tanulok… – szólal meg Jen, Samantha pedig a szája elé kapja a kezét, és látom, hogy mindjárt kitör belőle a röhögés.

– Hogyhogy ilyen hamar? – kérdezem, miközben távolabb lépek Lucastól, aki még mindig totál zavarban lekászálódik az asztalról.

– A dilidoki az utolsó percben lemondta – feleli Samantha, majd Lucasra pillant. – Te sosem tanulsz – vihogja, aztán maga után húzza Jent az emeletre. Előre tartok tőle, hogy Lucas nagyon ki fog akadni, az utolsó mondat viszont szöget üt a fejembe.

– Ezt hogy értette?

Lucas vesz egy mély lélegzetet, lassan kifújja, majd hitetlenkedve mosolyodik el.

– Mondanám, hogy életemben nem voltam ilyen ciki helyzetben, de Samantha arra utalt, hogy anyám a kanapén kapott el tizenöt évesen, így buktam le…

Nem akarom kiröhögni, de nem bírom. Néhány másodpercig figyeli a reakciómat, aztán mielőtt felocsúdhatnék, a falhoz passzíroz, a szája szinte ég az enyémen. Mindez egy fél percig sem tart, eltávolodik, a szemembe néz.

– Ágy?

– Nem tiltakozom.

Ráfordítom a kulcsot, csak utána esek neki újra Lucasnak. Az övemet rángatja, én közben a pólóját szedem le róla, nevetve enged el egy pillanatra. Kilép a nadrágjából, nemes egyszerűséggel az ágyra lök, és lehúzza rólam a maradék ruhát. Fölém mászik, a lehelete borzongatja az ágyékomat. Felpillant rám, az éjjeliszekrényre siklik a tekintete.

– Idepasszolod? – kérdezi, én pedig nyújtózkodom a fiókig, és a kezébe nyomom a tubust. Hát, ma így játszunk. A konyhai után nem épp erre számítottam, de nem bánom.

Nem mondanám, hogy lassú, sőt egyesen kapkodó, amikor abbahagyja, én még nem érzem teljesen késznek magam, de nem szólok rá. Nem érdekel, ennyit elviselek a kedvéért. Négykézlábra fordulok, Lucas pedig végigsimít a hátamon, majd gyengéden elmerül bennem, és ringani kezd.

A takaróba marok, a térdem megrogy az ingertől, a párnába fúrom a fejem. A bőrömre mosolyog, gyorsabb tempót diktál…

Abban a pillanatban megérzem a gyönyörét a combomon, amint kihúzódik belőlem. Fogalmam sincs, hogy van önuralma az utolsó pillanatra hagyni, de szinte kivétel nélkül így csinálja. Pár másodperc múlva újra belém csúszik. Nem tartok ki sokáig, a tenyere túl soknak bizonyul, hamar elélvezek.

Mióta egyszer azt mondtam neki, hogy zavar, ha bennem megy el, sosem tette. Nem húz óvszert, inkább leáll a legvégén. Nem sértődött meg, egyszerűen csak elfogadta, hogy nem szeretem.

Lihegve próbálom összekapni magam. Lucas még utoljára a számra tapad, aztán eltűnik a fürdőben. Én percekkel később szánom rá magam a felkelésre, így már csak az ajtóban találkozunk.

– Beszélek Jennel – mondja, majd öltözni kezd, én meg lezuhanyzom.

 

 

– Mit szeretsz Lucasban?

– Hm?

Jen felé fordulok. Már ismerem annyira, hogy őszinte választ vár. Hihetetlenül érdekli minden, ha kérdez valamit, mindig komolyan teszi. Lerakom a kést a kezemből, a zöldség később is ráér. Lucas kiszaladt a boltba tésztáért, úgyhogy egyedül vagyok a lányokkal. Samantha épp tanul, Jent viszont megnyertem a vacsorakészítés mellé.

– Nem biztos, hogy szavakba tudom foglalni.

– Azért megpróbálod?

– Miért ne?

Megkísérlem összeszedni a gondolataimat, de mielőtt sikerülne, Jen megint megszólal.

– Amikor hazajött anyát ápolni, nagyon kikészült. Egyik este, amikor kidőlt a kanapén, a te nevedet motyogta álmában, de utána úgy tett, mintha én hallottam volna rosszul. Aztán azt mondta, te olyan valaki vagy, aki nélkül úgy érzi, nem tud élni, mégis muszáj. Ezt te érted?

– Igen – felelem elszoruló torokkal, Jen azonban folytatja.

– Nagyon megváltozott, amikor visszajött, és magával hozott téged. Emlékszem, míg anya haldoklott, ő egész nap meg sem állt, majd éjszaka görnyedt a számlák felett. Az az óra volt rajta, ami most is, de aztán sokáig nem láttam. Azt gondoltam, eladta. – Újabb görcs, ez a lány ki fog készíteni, ha tovább mesél. – Sokáig azt hittük, az aggodalomtól fogy, végül rájöttünk, hogy nem eszik, mert nincs miből. Elég jól titkolta, mekkora gáz van.

– Ezeket miért mondod el most nekem?

– Mert melletted mosolyog. Tudni akarom, hogyan csinálod – jelenti ki, mire egy kicsit felengedek.

– Nem tudom, mi fogott meg benne. A bátyádat nem lehet nem szeretni.

– Én is odavagyok érted – lép be az érintett a konyhába, mire zavartan fordulok el. Lucas átölel és megcsókol, csak utána kezd kipakolni az asztalra. – Kibeszéltek a hátam mögött? – pillant vissza, mire Jennel felnevetünk.

– Érdekel, hogy bír elviselni – vágja rá Jen. Lucas megtorpan, és összevont szemöldökkel pislog egyikünkről a másikra.

– Nehéz eset vagyok?

Komolyan vette. Jen értetlenül megrázza a fejét, én meg végigsimítok Lucas karján. Folytatja a pakolást, én viszont sejtem, hogy ezt meg kell magyaráznom. Intek Jennek, hogy tűnjön el, szerencsére veszi a lapot, és megteszi.

– Csak szívatott, Lucas – mondom engesztelve, de csak morran egyet. – Arról faggatott, mit szeretek benned. Meg mesélt arról…

Elakadok, Lucas viszont ráharap.

– Miről?

– Hogy mennyire nehéz volt neked, amikor anyukád haldoklott.

A pultra támaszkodik, nagyot nyel. Lassan szívja be a levegőt, lehunyja a szemét. Nem akartam felszakítani a sebeit.

– Szeretlek – suttogom a fülébe. Összefűzi az ujjainkat, majd leráz magáról, pakolászik tovább. Nem mutatja, de azért tudom, hogy kibukott az emlékezéstől. Ilyenkor hagyom, mert nem mindig engedi, hogy vigasztaljam. Segítek, ott vagyok, ha igényli, de ha kizár, akkor sosem erőltetem. Pár perc eltelik, aztán ő ölel meg, a nyakamhoz fúrja a fejét.

– Én is szeretlek. Anya meg egyszerűen imádna, ha ismerne.

Azt hiszem, ez fájó pont marad. Utólag nagyon bánt, hogy nem találkoztam az édesanyjával, amikor alkalmam lett volna. De akkor épp nagyon összevesztünk, nem volt megfelelő az idő…

– Sajnálom.

– Nem azért mondtam.

– Tudom.

 

 

Fogalmam sincs, mi történt. Eredetileg aludni terveztünk, de a szenvedély olyan gyorsan csapott le ránk, hogy mire észbe kaptam, teljesen lerohantam Lucast. Ráadásul pont úgy, ahogy ő szereti, vadul és nyersen, és ettől totál bekattant.

Szinte belepasszírozom a matracba. Elüti a kezem, amikor a tubusért nyúlok. Egy pillanatra megdermedek, a tekintetét keresem.

– Csináld végig… – kéri csillogó szemmel, aztán felránt magához, vadul csókol, a kezét körém fonja. Elveszek az izzásában. Hiába fájdalmas a hangja, tudom, mennyire imádja minden egyes mozdulatomat. Harapja a számat és a nyakamat, elhúzódom tőle, még erősebb ritmusra kapcsolok.

– Ha én nem fogom vissza, te se tedd!

Végre kiengedi a hangját. Imádom, a maradék eszemet is elveszi, önkívületben merülök el benne újra és újra, egyre durvábban. Élesen szívom be a levegőt, amikor végigmarja a hátamat. Az ágy rácsára fog, megfeszül a karja, az egész teste görcsbe rándul, felnyüszít. A kezem megindul, de nincs rá szükség, kissé meglepődöm, hogy rásegítés nélkül elszállt, de a tudat nekem is elegendő, pár lökés után követem.

– Hú… – zihálja. – Húúúú…

Nevet. Rázuhanok, egyelőre próbálom a maradék eszemet összekaparni, de nem megy. Azt hiszem, az utóbbi időben annyira visszafogtuk magunkat, hogy elfelejtettem, mennyire tudjuk élvezni egymást.

– Kell egy hangszigetelt szoba – szólalok meg, mire Lucas felkacag.

– Zavar, hogy nem csak ketten vagyunk, igaz?

– Ne érts félre, de kicsit igen – mondom óvatosan. Nem válaszol azonnal, megijedek, hogy dühös lett rám. Aztán ad egy puszit a homlokomra, és felsóhajt.

– Igen, egy kicsit engem is.

– Szerinted el tudunk valamikor szabadulni?

– Megpróbálhatjuk. Vagy veszünk a lányoknak egy füldugót…

Ezen felröhögök. Legördülök róla, oldalról hozzábújok.

– Szerinted hallottak?

– Kizárt, hogy nem.

Élvezem a csendet. Jólesik, lehunyom a szememet, kis híján elalszom, amikor Lucas megmoccan mellettem.

– Gyere zuhanyozni! – szól rám, mire nyűgösen a párnába fúrom a fejem. Aztán erőt veszek magamon, és csatlakozom hozzá a fürdőben.

Meztelenül simulunk egymáshoz a takaró alatt. Szeretem, amikor így alszunk, bár mostanában elég kevés példa akadt rá. Lucas mindig attól tart, hogy valamelyik húga átkopog, pedig szerintem ehhez már egyikük sem annyira kicsi. Azt hiszem, ezt kezdi végre ő is belátni.

Nem lehet könnyű neki. Nekem is sok a változás, de ő nemcsak nekem próbál megfelelni, hanem mindenki másnak is. Vigyáz a testvéreire, bizonyítja a nagynénjééknek, hogy képes rá, az iskolának, hogy tudja őket nevelni. Nekem, hogy ezek után rám is marad energiája.

– Min gondolkozol?

Rajtakapottan mosolyodom el. Nem terveztem megosztani vele, de úgysem nyugodna, amíg ki nem szedi belőlem.

– Bírod még?

– Mit? – kérdezi értetlenül, én viszont nehezen tudom elképzelni, hogy tényleg fogalma sincs, miről beszélek.

– Hogy ennyi felé szakadj.

Gyengén felnevet, aztán felém fordul, és komolyan rám néz.

– Most kezdem azt érezni, hogy megbirkózom vele – válaszolja teljesen őszintén. – Próbáltam úgy tenni, mintha biztos lennék magamban, de… azt sem tudtam, mit csinálok.

– Pedig jól sikerült.

– Reméltem – sóhajtja, és a vállgödrömbe fúrja az arcát.

– Most már kicsit magadat is előtérbe helyezhetnéd – simítok végig a hátán. Szorosabban bújik hozzám, de sokáig csendben van.

– Szerinted nem lenne önzés?

– Ne legyél hülye – szólok rá. – Ha visszajöttem, elrabollak pár napra. Meg tudnánk oldani, és a húgaid biztosan megértenék.

– Nem akarom magukra hagyni őket – tiltakozik azonnal, aztán ismét a hátára gördül, és a plafont bámulja egy ideig. – Tudod, mit? Kate úgyis azzal szekál, hogy kapcsoljak ki végre egy kicsit.

– Na, ugye!

Visszafordul felém, közelebb hajol, és megcsókol.

– Nem haragszol, amiért nem csak te vagy?

– Sejtettem, hogy ezzel jár. Elfogadtam. Bárhogy kellesz – felelem, mire újabb csókot kapok, majd rögtön utána témát vált.

– Holnap megvárod, míg hazajövök, vagy korábban indulsz?

– Nagyon későn érnék oda…

– Jó, akkor reggel látlak utoljára.

– Vasárnap este már itthon leszek – válaszolom engesztelőn. Annyiban hagyja, jó éjszakát kíván, elhelyezkedik az ölelésemben, és hamar álomba merül.

Reggel azonban, amint a húgai kilépnek a házból, kellemes búcsú helyett kellemetlen beszélgetésnek nézek elébe.

– Matt?

– Hm?

A földet pásztázza, aztán felpillant rám, egyesen a szemembe, és rögtön rájövök, hogy utálni fogom, amit mondani készül.

– Egy csók. Azt még elnézem, de ha több történik köztetek, csak a cuccodért gyere vissza.

Azonnal felkapom a vizet. Legszívesebben üvöltenék vele, meg is lep, hogy a hangom teljesen normálisan cseng, amikor megszólalok.

– Nem bízol bennem?

– Inkább benne nem – feleli, mire idegesen megcsóválom a fejem.

– Nem gondolod, hogy ez rajtam is múlik?

– Néha nagyon úgy táncolsz, ahogy ő fütyül.

– Baszd meg, Lucas! – csattanok fel most már tényleg dühösen, de ő állja a tekintetem. – Ez komoly?

– Haragudhatsz, de egy szóval sem állíthatod, hogy alaptalan a félelmem.

Felnevetek kínomban, aztán veszem a kulcsomat a komódról, és dobok felé egy mérges pillantást, mielőtt kilépnék az ajtón.

– Viszlát vasárnap – vetem oda, és ezzel lezártnak tekintem, de Lucas nem éri be ennyivel. Visszaránt, a számra tapad, szorosan magához ölel.

– Bármennyire haragszol, nekem borzasztóan hiányozni fogsz – suttogja, aztán elenged, és megy a kocsijához, én meg bénultan figyelem, ahogy int, majd kikanyarodik az utcára.

 

***

 

A kulcsom gond nélkül fordul a zárban. Nem tudom, miért tartottam tőle, hogy nem fog, mégis megkönnyebbülök. Alig lépek be a lakásba, Stephen elém sétál, úgy néz rám, mintha szellemet látna. Lefagyott, egy pillanatra azon gondolkodom, levegőt vesz-e egyáltalán. Aztán összekapja magát, és megszólal:

– Hát te?

Elbizonytalanodom. Nem számítottam kitörő örömre, mégis bánt, hogy ennyire távolságtartó.

– Nem vetted fel a telefont – nyögöm ki zavartan, mire egy árnyalatnyit elmosolyodik.

– Képtelen voltam rá.

Egy másodperc alatt zuhan rám, mekkora hülyeség volt beállítani hozzá. Már azon vagyok, hogy gyorsan kimentem magam, és eltűnök a szeme elől, amikor végre megmozdul, szorosan magához ölel, percekig el sem enged.

– Annyira hiányoztál, Matty… – suttogja a fülembe, aztán elhúzódik, nekem pedig meglódul a pulzusom, amikor a szemembe néz. Nem akadályozom meg, hogy ismét hozzám hajoljon, de csak az arcomra ad egy puszit, mielőtt újra magához von.

– Te is hiányoztál – találok végre a hangomra. Most már át merem adni magam a viszontlátás örömének. Igyekeztem elnyomni, mennyire nehezen viselem a hiányát, mennyire fáj. Akkor is, ha mindenki számára ez volt a legkedvezőbb megoldás.

– Kérsz valamit inni? – kérdezi, amikor végre elszakad tőlem. A konyha felé indul, de megtorpan. – Meddig maradsz?

– Csak a hétvégére jöttem.

– Az nagyon sok idő – mosolyodik el. – Akkor ezért tepert annyira Craig, hogy szabaddá tegyem az estémet? Azt hittem, teljesen más programra vágyik – röhög fel, én meg elmosolyodom.

– Igen, én kértem egy kis közbenjárásra – ismerem el.

– Nincs rá szükség. Néha amúgy is a bébiszitteremnek hiszi magát – mondja, de érezhetően nem neheztel érte. A hűtőből kivesz két sört, kérdőn felém nyújtja, mire bólintok.

– Aggódik érted.

Na, ezzel túlmegyek a határon. Stephen elkomorodik, a sör címkéjével babrál, mielőtt felpillant rám.

– Felnőtt vagyok. Attól, hogy leléptél, nem fogom kinyírni magam. A régi dolgaimhoz viszonyítva egyáltalán nem önpusztítottam, esküszöm.

– Ennek örülök. – Próbálok könnyedebb hangot megütni. – Féltem, mit fogsz művelni, ha nem vagyok itt.

– Ugyanazt, amit előtted – vonja meg a vállát. – Megdugom, aki az utamba kerül, és próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy… – Elharapja a mondatot, gyorsan témát vált. Megértem, veszélyes vizekre eveztünk. – Lucas hol van?

– Otthon maradt – felelem, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy Stephent kirázza a hideg az otthon szó hallatán. – Azt mondta, inkább nem kavar be azzal, hogy velem jön.

– Most nagyot nőtt a szememben.

Igyekszem nem felhúzni magam a beszólás miatt. Pedig valahol értem a reakcióját, de akkor is bánt, hogy a páromat cseszegeti. Nincs azonban érkezésem szóvá tenni ezt, szerintem ő is rájött, hogy bunkón viselkedik.

– Minden rendben köztetek?

Engem döbbent meg a legjobban, hogy nem vágom rá azonnal a választ. Stephen összehúzza a szemöldökét, gondterhelten mered rám.

– Baj van? – kérdezi, mire sebesen megrázom a fejem.

– Csak kicsit kevés időnk jut egymásra. Egyébként jól megvagyunk – sietek megnyugtatni. Nem úgy tűnik, hogy sikerült.

– Megbántad?

– Egy másodpercre sem.

Bólint, a keze a cigaretta dobozára fonódik, de szinte azonnal visszaejti az asztalra.

– Teljesen rászoktál? – kérdezem morcosan, mire elmosolyodik.

– Mindig is csak te tartottál vissza tőle.

Sóhajtva dőlök hátra a széken. Már látom, mire gondolt Craig, amikor azt mondta, Stephen teljesen szétesett. Mégsem érzem úgy, hogy az én hibám lenne, hogy megakadályozhattam volna. Úgysem maradtam volna vele, maximum később lyukadunk ki ugyanitt.

– Stephen…

– Ne sajnáld, Matty – vág közbe. – Nekem az a lényeg, hogy boldog legyél. Kezdem feldolgozni, hogy ehhez én nem lehetek az életed része.

Lehunyom a szememet. A keze az enyémre csúszik, óvatosan megszorítja.

– Sajnálom – suttogom.

– Mondtam, hogy ne tedd. Általában ennyire már nem vagyok készen, csak hát kissé hirtelen bukkantál fel.

Felpillantok rá. Nem hazudik, látom rajta, hogy komolyan gondolja. Ettől féltem, hogy felszakítom a sebeit, és tessék, sikerült…

– Várnom kellett volna még.

– Örülök neked – jelenti ki határozottan, majd felém emeli a sört. – És este olyat bulizunk, amilyet kurva régen nem – nevet fel, és ebben már inkább ráismerek, kezd kicsit oldódni a feszültség a tagjaimban.

– Jól hangzik.

– Maradsz éjszakára? – Nem válaszolok azonnal, mire Stephen morcosan felszusszan. – Tudod, hol a vendégszoba. Alhatsz ott.

– Rendben – egyezek bele, aztán felkelek. – Akkor behozom a cuccomat. Addig szívd el a cigit, mert még mindig nem bírom a szagát – ajánlom, mire Stephen biccent. A ház elől felhívom Lucast. Hamar felveszi a telefont.

– Minden rendben? – kérdezi, én meg igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy féltékenységet érzek a hangjában.

– Aha, nincs semmi gond. Otthon?

– Itt is minden oké – vágja rá, aztán pár pillanat némaság után újra megszólal. – Szerintem a nappalidban maradt egy könyv, amit keresek, meg tudnád nézni?

Felnevetek. Annyira átlátszóan próbál ellenőrizni, hogy képtelen vagyok igazán haragudni rá.

– Úgyis sejted, hogy nem otthon fogom tölteni az időt. De ha szeretnéd, átmegyek érte.

Néma csend honol a vonalban.

– Végig nála leszel?

– Van vendégszobája.

– És használni is fogod?

– Lucas, kezded felcseszni az agyamat – morgom figyelmeztetően a vonalba. – Ha ennyire nem bízol bennem, miért engedted, hogy eljöjjek?

– Igazad van.

– Miben?

– Hogy meg kell bíznom benned – sóhajtja. – Már bizonyítottál. De olyan átkozottul nehéz a tudat, hogy rád mászhat…

– Szeretlek – szakítom félbe. – Nincs miért aggódnod. Esküszöm.

– Jól van.

Kiveszem a táskámat a csomagtartóból, és visszamegyek Stephenhez. Hazudnék, ha azt állítanám, nem imponál Lucas féltékenysége. Mint ahogy akkor is hazudnék, ha azt mondanám, én nem tartok tőle, hogy le kell szerelnem Stephent. De az én félelmemet nem az okozza, hogy nem tenném meg, hanem hogy mi van, ha kénytelen vagyok rá…

 

 

– Van kedved lemenni holnap a terembe?

– Még mindig nem szoktál le a bulik utáni edzésről? – csóválom a fejem. Néha tényleg kifejezetten utáltam ezt a tipikus szombati programot. Én alig bírtam kimászni az ágyból, Stephen meg pörgött.

– Amikor nagyon berúgok, kihagyom – vallja be, és elmosolyodik. – Én általában nem ütöm ki magam annyira, mint te.

– Irigylem ezt a képességed.

Stephen elvigyorodik, a tekintete csupa kihívás.

– Duplázzak?

Élénken él bennem a legutóbbi alkalom, amikor ide lyukadtunk ki. Nem hinném, hogy jó ötlet, de ezt inkább nem vágom rá.

– Én sem tervezek nagyon sokat inni ma – mondom inkább, de valószínűleg sejti, mi járt a fejemben, mert elkomorodik.

– Nem volt benne semmi célzás.

Nem felelek, helyette ismét visszaterelem a témát a cégre. Nehéz volt úgy irányítani, hogy csak e-mailben értekeztünk néha, azt is hivatalos, kimért formában, amitől a hideg rázott. Mi a fontos dolgokat mindig személyesen vitattuk meg, egy ebéd vagy vacsora mellett és után. Hiányoznak azok az idők.

– Szerinted tudunk még egymással úgy viselkedni, mint előtte?

Ez hirtelen ér, ránézni sem merek azonnal, aztán lassan felemelem a tekintetemet. Stephen az asztalt fixírozza, és ez az egész helyzet annyira kiábrándító, hogy felsóhajtok.

– Jó lenne.

– Mindig sejtettem, hogy ez lesz – folytatja, továbbra is kerülve a szemkontaktust. – Ezért álltam meg évekig, erre egyetlen részeg este, és minden oda…

– Ezt ketten csesztük el.

– Fogalmam sincs, hogyan lehetne legalább egy kicsit visszatalálni… nem is tudom, hová.

Elmosolyodom. Félretolom a kimutatást, és felkelek. Benézek Stephen szekrényébe, hogy valami alkoholt keressek. Nem nagyon kell kutatnom, tele van különféle üveggel, engem pedig szíven üt, hogy tényleg eléggé mérgezheti magát. Most viszont nem kezdek ezen mérgelődni, mert nekem is szükségem van némi piára. Megfogom az első szimpatikusnak tűnőt, leveszek két poharat, és visszatelepszem Stephennel szembe.

– Pár hónapja ugyanezt mondtam Craignek. Hogy fogalmam sincs, melyik az a pont, ahová vissza lehetne térni. Mert bár nem mutattad, te akkor is szenvedtél.

Meglepetten hümmög. Elfogadja a felest, rám emeli, majd lehúzza, és miközben leteszi a poharat, megszólal:

– Ez azóta így van, hogy ismerlek. Visszagondolva, az első nyomorult este óta, amikor megpillantottalak azon az üzleti vacsorán. Ha a szüleink sejtették volna, mit műveltünk, amikor elraboltalak „beszélgetni”…

Felnevet, én meg a kezembe temetem az arcomat.

– Sokáig azt hittem, azért nem vetted el a szüzességemet, mert annyira béna voltam.

– Hazudnék, ha azt mondanám, nincs köze hozzá – árulja el, én meg még jobban igyekszem elbújni a kínos emlék elől. – De nem tudom megmagyarázni, miért álltam le. Ott kellett volna észbe kapnom.

Elmerengek az ötleten. Ha ott, akkor lefekszem vele, esélyes, hogy sosem lettünk volna barátok. Idegen már a lehetőség is, aminek hangot is adok.

– Elképzelni sem tudom, hogyan éltem volna túl nélküled. Szerintem akkor örültek a szüleim először a létezésemnek. Mekkora lehetőség a céges fúzióra, az üzletfél fia egyidős velem, szorosabbra lehet fonni a köteléket, ha barátságot kötök…

Felsóhajtok, Stephen tekintete viszont vidáman, érdeklődve csillog. Iszunk egy újabb kört.

– Szóval rám uszítottak?

– Elég nyilvánvalóvá tették, hogy ne szúrjam el…

– Ezért?

– Hm? – Leesik, mi rejlik a kérdése mögött. Gyorsan megrázom a fejem. – Mintha nem tudnád, hogy nem. Tényleg nagyon el akartam szúrni.

Felröhög. Nem neheztel, ezt tisztán érzem, csak jót szórakozik a múlton. Így utólag belegondolva én is másképp élem meg. Legalább ennyit köszönhetek a szüleimnek, hogy őt megismerhettem…

– Erről sosem beszéltél.

– Eleinte féltem, hogy félreértenéd, aztán meg… fontos? Nekem nem. Neked?

Megvonja a vállát, és újra az üvegért nyúl. Ezt még engedem, de a következőnél leállítom, mert ha így folytatjuk, az ajtón túl sem jutunk, mielőtt lerészegedünk. Nagyon nem ez a terv.

– Nem. De érdekes, hogy ennyi év után még mindig tudsz meglepetést okozni.

– Hogy a fenébe tudtad eltitkolni annyi időn át? – fakadok ki, mire sokatmondóan rám pillant. A tekintetének súlya van, szinte összeroppanok alatta.

– Komolyan azt mondod, hogy egyszer sem jutott eszedbe? – kérdezi, mire lassan megrázom a fejem. – Szerintem te csak nem akartad észrevenni, én pedig ehhez tartottam magam.

– Ha belegondolok, hányszor próbáltam részegen rád mászni, és te mindig visszautasítottál… Nem értem, hogy volt annyi józanságod – mondom komolyan, Stephen pedig felsóhajt. Tessék, én evezek veszélyes vizekre. Nem vagyok normális…

– Nem akartam úgy járni, mint akkor éjjel.

Elszégyellem magam. Azóta is kerülöm, hogy faggassam, mi történt akkor, mindig beértem annyival, amennyit ő megosztott velem. Most viszont másképp döntök.

– Tényleg kinevettelek?

– Igen. Aztán azt mondtad, dughatunk anélkül is, hogy szerelmet vallanék, ne törjem magam.

– Ó, baszd meg… – szisszenek fel.

– Hát, én is valami ilyesmire gondoltam. Aztán egyszerűen… nem bírtam ellenállni. Eredetileg csak egy csókot akartam, de te nem álltál le, és teljesen magaddal ragadtál. Nem érdekelt tovább, pedig a drog ködén át is tudtam, mekkora hiba – magyarázza.

Csend borul ránk. Felmutatja az üveget, én meg bólintok, pedig tényleg nem terveztem ilyen gyorsan ennyit inni.

– Szóval nincs hová visszatérni – állapítom meg. Stephen arca tanácstalanságot tükröz. – Akkor mi lenne, ha nem erre építenénk?

– Sok választásunk nincs. Annyira hiányzol, hogy totál kikészültem. Nem hinném, hogy ez csak szerelmi bánat – vallja be, és öntudatlanul nyúl a cigaretta doboza után. Elhúzza a kezét, amikor észreveszi a mozdulatot.

– Mit vársz tőlem?

Ezúttal minden hezitálás nélkül a szemembe néz.

– Ne csináld ezt még egyszer – kéri határozottan. – Ne tűnj el, beszéljünk! Látni akarom a változást, hogy én ki tudjak lépni abból, ahogy itt hagytál. Így a nosztalgiában élek, Matty. Tudni akarom, hogy boldog vagy.

– Én csak kímélni akartalak… – kezdenék magyarázkodni, de leállít.

– Tudom, de így nem működik.

– Értem.

Hát jól van. Mesélek. Igazság szerint ömlik belőlem a szó, Stephen pedig hallgat, figyel. Mire észbe kapok, elfogy egy üveg bor is, eltelik közben két óra. Elapad az áradat. Egy darabig némán ülünk egymással szemben, aztán Stephen vesz egy mély lélegzetet, és kiböki:

– Van egy srác, aki az istennek nem adja fel, akárhányszor elküldöm.

– Igen? – kapok az információn. Most sem tudom megfejteni, mi járhat a fejében, olyan különös hangsúllyal mondja mindezt. Legszívesebben lerázhatatlanul faggatnám, mégis óvatos vagyok.

– Nem nekem való a kapcsolat – visszakozik azonnal. Idegességet fedezek fel a szavai mögött. – Veled megpróbáltam volna, mással el sem tudom képzelni. Nem úgy vagyok összerakva.

– És mi lenne, ha sodródnál az árral? – kérdezem, mire elgondolkodva bámulja a pohara alját.

– Talán teszek egy próbát – válaszolja, én meg elmosolyodom.

– Mesélsz róla?

Megrázza a fejét, de mielőtt csalódottá válnék, hozzáteszi:

– Este úgyis összefutsz vele. Keress egy fiatal, szexi barnát, akit nem lehet rólam levakarni. El sem tévesztheted.

Kíváncsian várom.

 

 

Hiányzott a klub. Amint belépek, szinte rám zuhan a felszabadultság. Rengeteg ismerőssel futok össze, fél órába telik, mire egyáltalán az asztalhoz érek, ahol Craig ücsörög.

– A népszerűség átka – üdvözöl, és felém nyújt egy felest. – Bocs, az enyém időközben elpárolgott.

– Stephen? – kérdezem, mire Craig a pult felé int. Épphogy leülök, Stephen már ott is terem, én pedig felnyögök, amikor meglátom a tálcát. – Mondtam, hogy nem akarok nagyon berúgni.

– Akkor a többit én iszom – feleli, és koccintásra emeli a poharát. Hát, ez fájni fog… – Amúgy sem kell félned, nyugodtan elengedheted végre magad. Nem mászok rád.

Félrenyelek, mire megveregeti a hátamat. Szóval ennyire nyilvánvaló, miért nem merek inni, hát ez remek. Nincs érkezésem reagálni, mert elvonják a figyelmét.

Jól megnézem magamnak az illetőt. Nagyon fiatal, nagyon jól néz ki, és szinte csüng Stephen szavain. Azt hiszem, megvan, kiről beszélt, de ha nem lennék biztos benne, Craig tekintete segítene. Épp csak nem mutogat, hogy felhívja rá a figyelmemet.

– Matty, bemutatok neked valakit – pillant rám Stephen. Az idegen srácnak arcára fagy a mosoly, ebből pedig kikövetkeztetem, hogy Stephen mesélt rólam. – Ő itt Jamie.

– Szia!

A köszönésemre kurta biccentést kapok, de amikor Stephen leül velem szemben, Jamie egyből mellé telepszik, és olyan kihívóan méreget, hogy komolyan kezdek megijedni.

– Nem táncolunk? – kérdezi egy kicsit később, Stephen nemet int.

– A mai estém foglalt – feleli kétértelműen, mire kapok egy nyilvánvalóan gyilkos pillantást. Szerintem egyszerre több halállal haltam…

– Mennyire? – vág vissza a fiú élesen, Stephen azonban válaszra sem méltatja. Jamie próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, velünk hülyülni, végül feladja. Stephen utána néz, amikor lelép, és elgondolkodva szólal meg:

– Nem értem, miért teper ennyire. Közöltem vele, hogy semmi komolyat ne várjon.

– Ja, szóban ezt mondtad, valóban – jegyzi meg Craig, mire Stephen morcosan rámered.

– Mire célzol?

– Arra, hogy két hónapja folyton őt hurcolod haza. Ezt ki ne venné komolyan?

– Emlékeim szerint téged is elvittelek pár körre – dobja vissza a labdát Stephen, mire Craig frusztráltan felsóhajt. Igen, nekem is feltűnt, hogy Stephen csak hárít.

– Jó, akkor majdnem mindig őt, így jobb?

– Hát, ha úgy vesszük, ma egyedül töltöm az éjjelt, úgyhogy kereshet mást.

– Aludhatok otthon – ajánlom, de Stephen azonnal leint.

– Kibírok ennyit szex nélkül, köszi. Amúgy meg simán rávenném, hogy jöjjön velem hátra… – mondja sejtelmesen, Craig viszont röviden felnevet.

– Kizárt.

– Fogadsz?

– Fogadok – feleli szemrebbenés nélkül, furcsa éllel Craig, én pedig igyekszem nem elveszíteni a fonalat.

– Ugyan már! Bemutattam neki Mattet, arra veszem rá, amire akarom.

– Rémesen nagy mocsok vagy néha. Kihasználnád, hogy beléd van esve? Akkor kurva nagyot csalódtam benned – feleli Craig magához képest meglehetősen mogorván, én meg csak figyelek, és próbálok képbe kerülni. Elég nehezen megy.

– Állítsd le magad!

– Srácok… – szólalok meg kissé döbbenten. – Ti villámhárító nélkül hogy bírjátok máskor?

– Az tizennyolc karikás – vágja rá Stephen, Craig pedig elröhögi magát. Hoppá. Én sem bírom, velük nevetek.

Kicsivel később Jamie visszajön, Stephen pedig tényleg bepróbálkozik. Legalábbis abból ítélve, ahogy nyomul, biztos vagyok benne. Még én is arra jutok, hogy nyert ügye van, amíg meg nem hallom Jamie hangját.

– Nem.

Határozottan elutasítja Stephent, nekem meg landol az állam a padlón. Látszik, mekkora hatással van rá, mégis nemet mondott. Stephent azonban nem könnyű lerázni, ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Jamie fülébe súg valamit, megcsókolja, látom, ahogy a keze feljebb araszol a combján. A srác lehunyja a szemét, végül mégse adja be a derekát.

– Úgysem tudsz rávenni.

– Szóval keressek mást? – kérdezi Stephen. Nem teszi zsebre azt a dühös pillantást, amit kap, az azt követő ridegséget meg végképp nem.

– Csak tessék.

Jamie lelép, Stephen pedig morcosan mered utána. Craig nem szól semmit, csak kinyújtja felé a kezét, mire Stephen elhúzza a száját.

– Szokásos tízes?

– Ez többet is megér.

Stephen előszedi a tárcáját, én meg bambán pillantok egyikről a másikra.

– Fogadni szoktatok rá?

– Aha – bólogat Craig, miközben elégedetten elteszi a pénzt. – Stephen képtelen őt kiszámítani.

– Komolyan? – lepődöm meg őszintén, Stephen viszont csak fogja a poharát, és lehúzza a tartalmát. Mérges, és valahol megértem, másrészt viszont baromira megérdemli, hogy Jamie így belegyalogolt a fényesre csiszolt egójába.

– Craig meg imád szórakozni rajtam emiatt – morogja, mire elnevetem magam, és Jamie után pillantok.

– Nem csodálom. Nem kéne kiengesztelned?

– Miért kéne? Így se tudom levakarni, engeszteli a franc.

Erre nem tudok mit felelni. Craig közelebb hajol hozzám, szinte a fülembe suttog, már amennyire ez a zenétől lehetséges.

– Neki lenne esélye, csak fogalmam sincs, elég kitartó-e hozzá.

– Közvetíts. Mindent tudni akarok – vigyorodok el, Craig pedig követi a példámat. Stephen hangja mérgesen csattan.

– Ha rám is fogadtok, szétcsapok köztetek!

Végül nem keres mást, csak bulizik. Nem tudom, ez most valamiféle dac, vagy komolyan nem is akar próbálkozni, de nem firtatom. Jól érzem magam, az elmúlt öt hónapban fel sem tűnt, mennyire hiányzott a szórakozás. Túl elfoglalt voltam, nem értem rá sajnálni, hogy sehová sem jutok el. Most viszont attól tartok, ismét vágyni fogok rá…

– Na, jó itthon? – kérdezi Stephen hazafelé. Mosolyogva bólintok. Arról magyaráz, mi minden történt, míg én az új életemet igyekeztem megszilárdítani. Kíváncsian hallgatom, néha jókat derülök a szaftosabb sztorikon. Mire hazaérünk, részben kijózanodok, pedig nagyon sokat ittam. Megtorpanok a vendégszoba előtt, Stephen pedig meglepetten fordul vissza. Aztán felsóhajt, odalép hozzám, ad egy puszit az arcomra. – Jó éjt, Matty!

– Jó éjt!

Nem bánom, hogy nem győzködött, aludjak vele, de azért furcsa. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen könnyedén elfogadja a döntéseimet. Már az ágyban fekszem, épp sehogy sem jön álom a szememre, amikor meghallom a csengőt. Meglepetten hallgatózom. Stephen ajtót nyit, és megszólal:

– Te meg mit keresel itt?

A választ nem hallom, az viszont tiszta, hogy az illető nem távozik. Vigyorogva fordulok a másik oldalamra. Na, ez érdekes…

 

***

 

Iszonyatos fejfájással ébredek. Nyöszörögve temetem a fejem a párnába, a fájdalom azonban nem múlik. Fél óra után feladom, kicsoszogok a konyhába gyógyszerért, az ajtóban viszont sóbálvánnyá dermedek. Kell pár hosszú pillanat, amíg befogadja az agyam a látványt, hogy Stephen konyháját valaki más foglalta el, és épp reggelit csinál. Basszus, csúnyán le vagyok maradva…

– Jó reggelt! – motyogom kissé zavartan, majd a legelső fiókhoz lépek, kiveszek egy szem aszpirint.

– Azt – kerül elő Stephen, és megáll az ajtófélfának támaszkodva. – Nem arról volt szó, hogy eltűnsz reggelre, Jamie?

Az említett megfordul, én meg jobbnak látom elhagyni a terepet. A fürdőben beveszem a gyógyszert és kissé felfrissítem magam. Le kéne lépnem, de egyelőre ahhoz sem vagyok életben, hogy rendesen átgondoljam, hogyan tovább. Talán egy kávé még belefér, mielőtt elköszönök, a nap további részét utána eldöntöm.

Felkapom a telefonomat, és visszamegyek hozzájuk. Stephen az asztalnál ül, reggelizik, én pedig bögrét veszek elő, majd a kávéfőzőhöz lépek.

– Hazamegyek – szólalok meg közben, mire a villa csilingelve koccan a tányérhoz.

– Ne szórakozz, Matty!

Stephen hangja felháborodott és egy árnyalatnyit csalódott, de én inkább lopva Jamie-re nézek, aki nekifog mosogatni. Nagyon otthonosan mozog, ezen mosolyognom kell. A telefonom jelzi, hogy üzenetet kaptam, én pedig a szekrénynek támaszkodva nézem meg.

– Ki zavar ilyenkor? – morogja Stephen, mire felpillantok rá.

– Lucas felébredt.

– És ellenőriz?

– Nem, csak szólt, hogy hívhatom, ha akarok valamit – magyarázom, mire Stephen összevonja a szemöldökét, én viszont nem várom meg a beszólást. – Hazaugrom, úgyis megkért, hogy hozzak el pár dolgot – mondom, aztán lehúzom a kávémat. – A későbbi edzés még áll, vagy keressek más programot?

– Persze, mehetünk. Utána van dolgod? – érdeklődik Stephen, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem engem néz. Tényleg jobb lesz, ha megyek.

– Nincs, a tied a hétvégém. Megbeszéljük később. Örülök, hogy megismerhettelek, Jamie – búcsúzom el.

– Hát még én…

Ezen Stephennel egyszerre röhögünk fel, bár az ő arca inkább bosszúságot sugall.

Összeszedem a cuccomat, és beülök az autóba. Felhívom Lucast, aki szinte azonnal felveszi.

– Jó reggelt!

Annyira örülök, hogy hallom a hangját. Megnyugtat, simogat, ennyi idő után is hiányzik.

– Neked is.

– Jó estéd volt? – érdeklődik, és hiába nem fedezek fel élt a hangjában, ismerem annyira, hogy fél a válaszomtól. Ezen viszont nem vagyok hajlandó felhúzni magam.

– Igen, csak halál másnapos vagyok – ismerem el. – Elég rendesen berúgattak. Bár nem is ez a legviccesebb az egész sztoriban…

Mesélek. Mindent röviden, egészen addig, míg be nem szálltam a kocsiba.

– Szóval gyertyatartóként ébredtél?

– Rémesen kellemetlen volt – nevetem, bár tényleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Lucas következő kérdése viszonyt lefagyasztja a mosolyt az arcomról.

– Féltékeny vagy?

Nem válaszolok azonnal. Át kell gondolnom, nem akarok semmit sem elhamarkodottan rávágni. Akkor sem, ha esetleg félreérti a hallgatásomat.

– Nem – felelem némi fáziskéséssel. – Azt hiszem, egyáltalán nem. Egyszerűen csak… furcsa volt.

– Ennek örülök. És most mit csinálsz?

– Hazamegyek szétnézni. Mi kellett volna neked? Már ha nem csak ürügyként használtad…

– Otthonról hívj, és sorolom – vágja rá azonnal. Ettől nem lettem okosabb, de inkább leteszem, és elindítom az autót.

 

 

– Bocs a reggeli… felfordulásért.

Felröhögök. Annyira esetlen Stephentől ez a mentegetőzés, hogy nem bírom ki, pedig jó csúnyán néz rám érte.

– Úgy tűnik, tényleg nem tudod lerázni – cukkolom.

– Pedig elhiheted, folyamatosan próbáltam – válaszolja, nekem viszont azonnal feltűnik a múlt idő. Nem teszem szóvá, talán észre sem vette, hogy így fogalmazott. – Nem tudom, mi a fenéért engedtem be egyáltalán.

– Ért hozzád – vigyorodok el, mire megkapom a második olyan pillantást, amitől más sikítva menekülne a sarokba, nekem azonban egyre jobb lesz tőle a kedvem. – És nagyon látszik, hogy otthon érzi magát.

– Mire akarsz kilyukadni?

Elnémulok. Stephen hangja vészjóslóan cseng, én pedig nem akarok bekavarni, ha valami tényleg komolyan alakul köztük. Még a végén az én hibám lesz, ha Stephen megfutamodik a lehetőség elől.

– Semmire – visszakozok, és gyorsan témát váltok. – Mit csináljunk délután?

– Amihez kedvünk van? – kérdez vissza, mire bólintok. – Mozi? Pláza?

– Jöhet.

Legalább két éve nem töltöttünk így egy napot. Persze, amikor együtt voltunk, akkor is csináltunk ilyen programot, de ez a felszabadultság hiányzott. Amikor azt keresem, hová térhetnénk vissza, részemről ez lenne a válasz. Persze tudom, hogy ő közben elnyomta az érzéseit…

– Min gondolkozol?

Megvonom a vállamat, és beleharapok a szendvicsembe. A pláza étterem részén ülünk, totál elfáradtam. Stephen azonban annyira kitartóan szuggerál, hogy feladom.

– Azon, hogy hosszú ideje ez az első nap, amit úgy tudok élvezni veled, hogy közben nem aggódom mindenen.

– Érdekes. Valami ilyesmi nekem is megfordult a fejemben – vallja be, de nem mond többet, én meg nem akarok sem nyilvánosan lelkizni, sem elrontani a hangulatot. Végül mégis folytatja. – Hiányzik, hogy… nem is tudom, hogy fogalmazzak.

– Mondd úgy, ahogy jönni akart – ajánlom, mire Stephen gyengén elmosolyodik.

– Hiányzik, hogy ne kelljen minden másodpercben a reakcióidat lesni.

Ezen ledöbbenek. Próbálok visszaemlékezni, és arra jutok, hogy igaza van. Szörnyen hozzám alkalmazkodott, miután felfedte az érzéseit, erre pedig rossz utólag rádöbbenni. Stephen tényleg nagyon igyekezett…

– Sajnálom, hogy nem értékeltem eléggé.

Nem felel, csendben eszik tovább. Már rég végez, csak rám vár, amikor ismét megszólal:

– Legalább hetente egyszer, de inkább kétszer együtt reggelizünk, azért érzi ennyire otthon magát.

Megáll a kezemben a sült krumpli, Stephen a szalvétát hajtogatja össze nagy gonddal.

– Nem értem, miért nem dobtam ki az első alkalommal, amikor megpróbálta. Csak… hazudnék, ha azt állítanám, nem esett jól, hogy törődik velem. Hogy úgy néz rám…

Nem fejezi be, inkább hátradől a széken, ezúttal viszont nem hagyom annyiban.

– Érzel iránta valamit?

– Valamit biztosan – feleli flegmán. – Ő a harmadik ember, akihez az elmúlt… hűű, tíz évben ragaszkodni kezdtem.

– Harmadik? – vonom össze a szemöldökömet zavartan.

– Craig – világít rá Stephen. – Sokat beszélgetünk mostanában. Kedvelem, de szigorúan barátként, mielőtt elkezdenél kombinálni.

– Eszembe se jutott… – kezdek bele, aztán gyorsan be is fogom, mielőtt hazudnék. Stephen nyilvánvalóan átlát rajtam, legalábbis nagyon ez van az arcára írva. – Szóval Jamie közel került hozzád? Hogyan csinálta?

– Tudja a bánat – sóhajtja. – Nem tudom megmagyarázni. Amikor el akarom zavarni, észre sem veszem, hogy rögtön hiányolom. És olyankor ő küld el a fenébe…

Felnevetek, Stephen meg elhallgat.

– Ért hozzád – ismétlem magamat, mire Stephen morcosan felszusszan, és utána hozzám sem szól egy darabig. Bár egyébként sincs rá alkalma, mert csörög a telefonom. Idegesen fogadom a hívást.

– Szia! Valami gond van?

– Szívességet akarok kérni – feleli Samantha. Elnézést kérek Stephentől, és arrébb sétálok, hogy meghallgathassam, mit szeretne.

 

 

Nincs kedvem a vendégszobában aludni. Jó ideje forgolódom, így inkább feladom, és átkopogok Stephenhez a takarómmal és a párnámmal. Még ébren találom, és egyetlen szava sincs ellene, hogy átcuccoljak hozzá.

– Pizsipartizunk? – vigyorogja, én pedig felnevetek.

– Te sem bírsz aludni? – érdeklődöm, mire megrázza a fejét.

– Túl közel vagy ahhoz – vágja rá, de mire ezt értelmezni tudnám, új témát dob be. – Kérdezhetek valamit?

– Hm?

– Jobb az ágyban, mint én?

Érdeklődve könyökölök fel. Nagyon szeretném tudni, hogyan jutott egyáltalán az eszébe, hogy erről faggasson. Mivel azonban erre úgysem találom meg a választ, inkább őszinteséggel próbálkozom.

– Sosem hasonlítottalak össze titeket.

– Mert másra gerjedünk?

– Ne skatulyázd be félinformációk alapján. Nem mazochista – felelem frusztráltan, de Stephen flegmán reagál.

– Ha te mondod… Szóval?

– Nem tudom, tényleg. Nagyon más.

– De miben?

Felsóhajtok. Sejtelmem sincs, hogyan fogalmazhatnám meg úgy, hogy értse is, és ne sértsem meg. Szerintem ilyen megoldás nem létezik.

– Imádtam veled a szexet – magyarázom óvatosan. – Boszorkányos, amit az ágyban művelsz. Csak… hiába forr fel a vérem, ha belül meg se rezdülök. Ha ránézek Lucasra, már akkor több mozdul meg bennem…

Elhallgatok, amikor Stephen arcára téved a tekintetem.

– Ez… brutálisan őszinte volt – nyögi ki, engem meg azonnal furdalni kezd a lelkiismeretem. Végül mégis sikerült megbántanom…

– Jobban örültél volna, ha diplomatikusabb vagyok?

– Egy árnyalatnyit – ismeri el, de többet nem mond. Úgy néz ki, tényleg rendesen belegyalogoltam az önérzetébe. Csodás.

– Bocs.

– Mindegy, így tiszta. Mondjuk azt volt szerencsém látni, mennyire ért ő is…

Elharapja. Jobban is teszi, mert ennél jobban az sem fájt volna, ha kapok tőle egy gyomrost.

Sosem kérdeztem Lucast arról az időszakról. Biztos, hogy egyébként sem szívesen beszélne róla, ez már akkor világossá vált, amikor megnéztem a videót. Ahogy arra reagált, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Annál többet nem is akarok megtudni. Elég volt, amit a haragja hevében rám borított…

Inkább megkísérlek álomba menekülni. Közel vagyok hozzá, amikor mozgolódást érzékelek. Nem nyitom ki a szememet, várok, de sokáig nem történik semmi, pedig bizsergek Stephen tekintetétől.

– Tudom, hogy ébren vagy.

Felpillantok rá. Az arca centikre van az enyémtől, a tekintete foglyul ejti az enyémet, bénultan figyelem, ahogy közelebb hajol…

Az utolsó pillanatban simítom a kezemet az arcára, ezzel megállítva.

– Ne – kérem, és tényleg komolyan gondolom. Eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy átkarolom a nyakát, és engedem a csókot, de már nem szórakozhatok tét nélkül ilyesmivel…

– Pedig érzem, hogy te is akarod.

– Hiányzol. Ezt nem keverhetem össze…

– Matty… – sóhajtja a nevemet a számra, én viszont arrébb tolom, hogy felkelhessek alóla. Halálra rémülök attól, hogy mégis bepróbálkozott.

– Átmegyek a vendégszobába.

– Meg a nagy francot!

Nem jutok messzire. Megragadja a karomat és megpördít, a szája már az enyémen, a fal hűvösen simul a hátamhoz.

Meghasonlok. Kétféle hang sikít bennem, az egyik azt üvölti, lökjem el, a másik ismerős, vágyott érintésként üdvözli…

Elenged. Annyira hirtelen, hogy abban a másodpercben el sem tudom dönteni, megkönnyebbültem-e, vagy csalódtam. Arra mindenesetre elég, hogy teljesen összezavarodjak. Stephen távolabb lép tőlem, úgy mered rám, mintha ő sem értené az egészet.

– Ez most… mi volt? – kérdezem még mindig sokkosan.

– Nem tudom. Basszus… – Felkacag. Éles, bántó hangon. – Pedig éreztem, hogy nyert ügyem van.

Elsápadok, Stephen azonban megkönyörül rajtam.

– Jó, lehet, hogy tévedek, máskor is mondtál nemet, amikor nem számítottam rá, de… mintha…

– Feladtad.

A szó úgy gördül le a nyelvemről, mintha ismertem volna, mielőtt kimondom, pedig nem így van. Stephen sóhajtva túr bele a hajába, de nem felel, sőt nemes egyszerűséggel magamra hagy.

Kell pár perc, míg az ágy szélén ülve kiheverem az iménti sokkot. Pedig nem állíthatom, hogy váratlanul ért. De annyira reménykedtem benne, hogy meg sem próbál elcsábítani, ráadásul teljesen elaltatta a gyanakvásom…

Balek vagyok. Tudnom kellett volna, hogy ez jön. Ha rajtam múlik, ennek biztos, hogy csúnyább vége van…

Igyekszem összeszedni magam, elképzelni, mi történt volna. Hinni akarom, hogy képes lettem volna leállítani, még ha nehéz dolgom lett volna is.

Tisztáznunk kéne, de nem tudom, mennyire jó ötlet utána menni. Végül mégis összekaparom minden határozottságomat, és Stephen keresésére indulok. A konyhában ül, dohányzik, a jöttömre azonban felnéz.

– Sajnálom. Esküszöm, egészen idáig kísérletet sem akartam tenni. De ott voltál, egyetlen karnyújtásnyira, én pedig majd megőrültem, hogy hozzád érhessek… – hadarja, és röviden felnevet. – Mindent elszúrtam, ugye? Megint…

Zavar a cigaretta szaga, mégis letelepszek Stephennel szemben. Az asztalra könyökölök, tanácstalanul bámuljuk egymást.

– Miért álltál le?

– Mert hiba lett volna.

Na, ez érdekes. Nem tudom eldönteni, engem akart-e kímélni, vagy saját magát, vagy esetleg…

– Mi jár a fejedben, hogy így ráncolod a homlokod?

Elmosolyodom.

– Azon gondolkodom, ki miatt.

– Hm?

– Miattam, miattad vagy miatta.

– Jaj, Matty… – sóhajt fel türelmetlenül, és elnyomja a csikket a hamutálban. Körülbelül egy percig némán mered maga elé, aztán nevetni kezd, én meg megkövülten bámulok rá. Kezdek attól tartani, hogy tényleg megzakkant. Amikor lecsillapodik, halkan kinyögi: – Azt hiszem, mind egyszerre.

– Nocsak…

– Ne kombinálj! – szól rám, bár ezzel nem akadályozza meg, hogy messzire szaladjon a fantáziám. Ezt Stephen is sejti, mert felsóhajt. – Nem mintha bárki a helyedbe léphetne.

– Miért, hol az én helyem?

Nem állja a tekintetemet.

– Ez egy rohadt jó kérdés. Az enyém hol van nálad?

Végre ismét felnéz rám, de nem tudom megfejteni a pillantását. Vár, bár nincs szükségem sok időre a válaszhoz.

– Hiányzik a legjobb barátom.

Bólint, majd újra a cigarettásdobozhoz nyúl.

– Nem gond? – kérdezi a biztonság kedvéért, pedig szerintem sejti, hogy most nem bánom.

– Nem.

Rágyújt, lassan kifújja a füstöt. Figyelem, ahogy körülleng minket, valami furcsa szövetként körbefon.

– Jamie sokban hasonlít rád – szólal meg Stephen, durván visszarántva ezzel a valóságba. Kérdőn meredek rá. – Pont ezért nem merem közelebb engedni. Már így is nagyon közel áll hozzám.

– Miben hasonlít?

– Ugyanazt várja tőlem, mint te.

– Igen? – kérdezem döbbenten, próbálva a szavai mögé látni, de kisegít.

– Nem vár semmi többet annál, minthogy olyannak szeressem, amilyen – mondja furcsa hangsúllyal, majd elmosolyodik. – Néha átjön, és semmit nem csinál. Hagy dolgozni, nem akar szexet, csak… megnyugtatja a jelenlétem. Tudja a bánat, miért.

– Hogy ismerted meg?

– Ahogy a többit is – vonja meg a vállát. – Rám mászott a klubban. Jobban mondva meghívatta magát, mert le volt égve, és közölte, hogy természetben fizet. Azt hittem, csak humoránál van, de ő szimplán össze volt zuhanva. Akárcsak én… – Elhallgat, mélyet szív a cigarettából. – Nem tudom, melyikünk törné össze a másik szívét a végén.

– Nem éri meg a próbát? – faggatom, mire elgondolkodva hümmög.

– Holnap mikor indulsz vissza?

Eltereli a szót. Egy perce megfordul a fejemben, hogy nem engedem, de van valami a tekintetében, ami miatt kísérletet sem teszek arra, hogy folytassam. Hagyom, hogy rendet tegyen a káoszban, ami benne dúl, bár bánt, hogy nem segíthetek…

 

 

Vagyok olyan bátor, hogy nem költözöm át a vendégszobába. Reggel üzenetre ébredek, megmosolyogtat, hogy Lucas hiányol. Ez a kirándulás annyi tanulsággal és újdonsággal járt, hogy egyenesen létszükségletnek érzem, hogy végre hozzábújhassak.

– Mennyi az idő? – morogja Stephen.

– Kilenc.

– A fiúd otthon sem hagy aludni? – motyogja a párnába gúnyosan, én meg felröhögök. Felkelek, és mire Stephen magához tér, kávét főzök és szendvicset csinálok. A telefonom újra jelez, én pedig bambán bámulok a kijelzőre. Felpillantok Stephenre, aki kérdőn pislog vissza rám. Azon gondolkodom, mit szólna, ha közölném vele, hogy Jamie a telefonjában kutatott, de végül elvetem az ötletet. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak miattam történt. Visszaírok, aztán leülök Stephenhez.

Utálok búcsúzni. Stephen is, úgyhogy rövidre zárja. Megölel és ad egy puszit az arcomra.

– Vigyázz magadra! – mondja, miközben mosolyt erőltet magára. – És ne merj eltűnni!

– Jól van – ígérem, és engedem, hogy bezárja mögöttem az ajtót. A megkönnyebbülés mellett azonnal hiányérzetem támad. Az autómhoz sétálok, indulás előtt üzenek Lucasnak, hogy úton vagyok, aztán teszek egy kitérőt. Nem túl jó a környék, kicsit ideges is vagyok emiatt, ezért amint Jamie beül az anyósülésre, azonnal gázt adok.

– Valóban elég feltűnő kocsi ez ide – jegyzi meg, mire felmorranok.

– A franc se gondolta, hogy a gettó közepére jövök.

– Nem én választottam, hogy ezen a lepratelepen növök fel – vág vissza, én meg elszégyellem magam.

– Bocs.

– Semmi gond. Stephen is hasonlóképp reagált, le sem tagadhatnátok egymást.

Elnevetem magam. Elképzelem Stephent ezen a környéken, és máris jobb a kedvem.

– Miért akartál találkozni? – kérdezem inkább.

– Tudni akarom, miért jöttél vissza.

Bele a közepébe. Ezzel alaposan kivívja az elismerésem.

– Aggódtam érte – felelem rögtön. Kétkedve bámul rám, ezt annak ellenére is tudom, hogy a vezetésre koncentrálok. Nyugodtabb kerület felé kanyarodok, hogy leállhassak kicsit az út szélén.

– Furcsa megismerni téged. Eddig olyan voltál, mint egy szellem. Otthagytad összetörve.

Elképedek. Kvázi vádat kapok a nyakamba, számonkérést egy vadidegentől, amire hirtelen felelni sem bírok.

– Így volt a legjobb.

– Kinek?

Azt hiszem, kezdem érteni, hogyan lehet ekkora hatással Stephenre. Van benne valami… erő, ami térdre kényszeríti az embert. Én leginkább zavarba jövök, de valószínűleg ez a célja.

– Ezt elég hosszú lenne kifejteni.

– Mennyi időd van? – kérdez vissza szemtelenül, mire elmosolyodom.

– Ennyi nincs. De én úgy gondolom, mindenkinek jobb volt így. Nagyon elmérgesedett a helyzet – magyarázom. – Mennyit mondott?

– Nem sokat. Nehéz kihúzni belőle bármit is, maximum ha nagyon sokat iszik, de akkor meg hámozd ki belőle a lényeget…

– Nem akartam, hogy meggyűlöljük egymást.

– Szereted?

Túl sok kétség rezeg ebben az egyetlen kérdésben. Egy pillanatra belátok a magabiztosság álcája mögé.

– Igen – válaszolom őszintén. – Csak nem úgy, ahogy ő akarta.

– Szóval nem vagy szerelmes belé?

Megrázom a fejem.

– Tizenévesen teljesen belé voltam esve. Mire ő észbe kapott, bennem már nagyon erős szeretetté alakult, nem volt visszaút.

Nem is tudom, miért osztom ezt meg vele. Talán mert remélem, hogy ki tudja rángatni abból a depresszióból, amibe én taszítottam.

– Ő viszont még mindig nincs túl rajtad – sóhajtja keserűen, és most már biztosra veszem, hogy tényleg komolyan gondolja, tényleg Stephent akarja. Az arcára van írva, amikor ezt mondja.

– Miért pont ő? – kérdezem. Egy darabig nem válaszol, szerintem a csapdát keresi.

– Ez hülye kérdés. Hacsak nem arra célzol, hogy a pénzét akarom – rám néz, és elhúzza a száját. – Elmesélte, amikor ráakaszkodtam, mi? – Bólintok, Jamie meg felsóhajt. – Csóró vagyok, és az alkoholista anyámmal élek. De ha akartam volna, rég összeszedek egy gazdag fószert, aki kitart. Büszkeségem viszont van.

Le a kalappal a kölyök előtt. Apropó…

– Hány éves vagy?

– Tizenkilenc – vonja meg a vállát. – Igazából azért pont ő, mert… van bennünk közös. Ő is igyekszik azt mutatni, mennyire könnyed és magabiztos. Közben meg totál sebezhető, ezért játssza az agyát.

Kiismerte. Jobban kiismerte pár hét alatt, mint eddig bárki. Kivéve talán engem, de még nekem is talány néha…

– Akkor te tudod a legjobban, hogy nem hiányzik neki, hogy átvágd – mondom, mire dühösen villan rám a tekintete. – Jó lenne, ha inkább vigyáznál rá.

– Ez nem rajtam múlik.

– Amit én láttam belőletek, az alapján igen – felelem, mire végre kapok egy őszintébb mosolyt.

– El tudsz dobni hozzá vagy sietsz?

Elviszem, aztán végre hazafelé veszem az irányt, még mindig a beszélgetés hatása alatt.

 

 

Besötétedik, mire hazaérek. Amint beállok a garázsba, megcsap az otthon érzése. A komódra teszem a kulcsot, felakasztom a kabátomat és leveszem a cipőmet. Az egész banda a nappaliban tévézik, amikor belépek. Samatha tekintete cinkosan rám villan, én pedig intek Lucasnak, hogy jöjjön fel velem az emeletre.

– Még egy csókot sem…

Nem jut a mondat végére. Amint bezáródik mögöttünk a háló ajtaja, a falhoz szorítom, a számat az övére nyomom, közben máris felfelé gyűröm a pólóját. Viszonozza, ugyanolyan intenzitással, szomjazva csókol.

– El se tudod képzelni, mennyire hiányoztál – suttogom a fülébe, mielőtt a nyakára hajolnék.

Nem akartam így lerohanni, de amint megláttam, sejtettem, hogy ez lesz. Nem úgy tűnik, mintha bánná, az övemet rángatja, teljesen elkap a gépszíj.

A falnak fordítom, az ujjaimat a szájához érintem, érti a célzást, benedvesíti őket. Aztán kéjesen lihegve nyöszörög, amikor lejjebb csúsztatom a kezemet…

Nem húzom sokáig, ezúttal én vagyok a türelmetlenebb. Szorosan ölelem, várom, amíg megszokja az érzést. Hátrahajtja a fejét, én pedig nem bírok ellenállni a bőrének.

– Mozdulsz még ma?

Megteszem. Nem érdekel, hogy odalent hallanak minket, de Lucas sem épp visszafogott. Percekkel azután is hozzásimulok, hogy elért a gyönyör.

– Te is hiányoztál – neveti. Megfordul a karomban, ezúttal lágyan csókol meg. – Zuhany?

– Jó.

Gyorsabban végzek, mint ő. Mire beér a szobába, már az ágyra dobtam a bőröndöt, de csak akkor jövök rá, ez mennyire félreérthető, amikor meglátom az arcát. Teljesen ledermedve áll a fürdő ajtajában.

– Ez mit jelentsen? – Remeg a hangja, de nem tudom, a dühtől vagy a félelemtől. Nincs érkezésem felelni, mert folytatja. – Búcsúnak szántad? Ezek szerint nem volt elég egy csók…

Rémülten dobom le a kezemben lévő pólókat, Lucas viszont elhátrál előlem, amikor közeledek felé.

– Légy szíves, nyugodj meg – kérem, de lerázza a kezemet.

– Hogyan nyugodnék meg?! Mi a franc történt?!

Felsóhajtok, de a helyzet annyira képtelen, hogy elnevetem magam. Ez csak olaj a tűzre, Lucas tekintete ismét haragosan villan.

– Tényleg volt egy csók – ismerem el. – De az a bőrönd a tiéd.

– Tessék? – kérdezi Lucas értetlenül, aztán mögém pillant, és még jobban összezavarodik.

– Elrabollak – felelem nemes egyszerűséggel. – A lányok szerveztek nekünk egy kis nyugalmat.

– Hogy mi… – A homlokára csap. – Ezt leverem rajtuk!

– Ne tedd – mosolyodom el. Most már engedi, hogy megközelítsem, a vállamnak támasztja a homlokát. – Három nap, és te döntesz, hová megyünk.

– És jegy meg szállás?

– Magángép vár, és ne merj kiakadni emiatt.

Lucas nevetve csóválja a fejét. Végre átölel, egy ideig nem is enged el.

– A mesélést nem úszod meg.

– Jó, de te meg közben pakolsz, és véletlenül sem töröd kibúvón a fejedet – kérem. Ebben megegyezünk.

Szeretem. Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan bizonytalanodhattam el egyetlen másodpercre is. Sosem mondanék le róla, senki és semmi kedvéért…

Előző fejezet    Következő fejezet

Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:

https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas