21.
Már bőven lement a nap, Lucas viszont még sehol.
Aggódom, mert a mobilja is ki van kapcsolva. Biztos vagyok benne, hogy azt
mondta, ma jön vissza, és tegnap is ezt írta üzenetben, most viszont teljesen
eltűnt. Ráadásul havazott, így duplán tartok tőle, hogy valami baj történt.
Csak akkor nyugszom meg, amikor végre felhív.
– Merre vagy?
– Lerobbant ez a tragacs. Bocs, de a
telefonom lassan lemerül, inkább kikapcsoltam.
Érzem a hangján, mennyire ideges. Gondolom, át is
fagyott, ha az autópályán vesztegel órák óta.
– Menjek érted?
– Nem, sikerült megoldani, de nagyon későn
érek a városba, úgyhogy inkább már nem megyek át – feleli, de azonnal
tiltakozom. Hiányzik, nem szeretném, ha csak holnap találkoznánk.
– Attól jöhetsz nyugodtan.
– Kell pár dolog otthonról…
– Elhozzam? – ajánlom. Pár
másodpercig csend honol a vonalban, és remélem, nem kifogásokat keres épp.
– Nem szívesen ugráltatnálak.
– Lerázol? – kérdezek rá, mire
azonnal mentegetőzni kezd, amivel viszont felbosszant.
– Nem erről van szó, csak így is sokat
segítesz…
– Lucas.
Belesóhajt a telefonba. Tudom, hogy nyertem, és
azt is, hogy tényleg nem távol tartani akar. Az eddigiekből kiindulva pont arra
lenne szüksége, hogy ne legyen egyedül.
– Jó, mondom, mit hol találsz.
Lediktálja, mire van szüksége, én meg inkább
felírom. Munkahelyi iratok, ha megveszek, sem jegyzem meg őket. Miután
letettük, átmegyek hozzá, és morcosan jövök rá, hogy még mindig nincs áram.
Kész élmény a kintről beszűrődő gyatra fényben keresgélni, úgyhogy a mobilom
zseblámpáját hívom segítségül. Gondolhattam volna, hogy nem volt ideje
elintézni a visszakapcsolást, úgyhogy addig szerintem haza sem engedem. A
megkérdezése nélkül pakolok neki pár váltás ruhát, legfeljebb leszedi a fejem
érte.
Elég régen hazaérek, mire Lucas befut, koszosan
és átázva.
– Meg akartad szerelni? – kérdezek
rá döbbenten, ő meg mogorván vállat von.
– Egy próbát megért, de mindössze annyit
sikerült elérnem, hogy bőrig áztam, és csupa olaj vagyok.
– Ülj be a kádba, mielőtt megfázol!
– Esélytelen, hogy ne kapjak tüdőgyulladást,
már most érzem, hogy beteg leszek – legyint, de azért megfogadja a
tanácsomat. – Maradj! – kéri, amikor egy pillanatra
bemegyek hozzá. Leülök a kád szélére, és a víz alól felsejlő bőrét figyelem.
Magához képest rémesen le van fogyva, pedig alapból vékony.
– Az autód?
– Nagyszervíz… – sóhajtja, és
hátradönti a fejét a kád szélére. Épp szólásra nyitnám a számat, amikor
megelőz. – Meg se kérdezd! Nem, nem volt bekalkulálva, de már nem is
érdekel, túlságosan felhúztam magam. És nem, ne költs többet rám!
Elmosolyodom azon, mennyire tudja, mi járhat a
fejemben. Lenyelem az ezzel kapcsolatos megjegyzéseimet, ismerem annyira, hogy
úgyis esélytelenül próbálnám meggyőzni, szóval taktikát váltok.
– Akkor addig használod az enyémet.
– Melyiket? – csillan fel a szeme,
én meg felröhögök. Nem gondolhatja komolyan, hogy odaadom neki a kedvenc
autómat. Én is ritkán használom, pedig szeretem, de túlságosan felvágós azzal
járni.
– Szeretlek, de hogy a GT-t rád nem bízom,
abban biztos lehetsz.
Zavartan mosolyodik el, én pedig akkor döbbenek
rá, mit mondtam. Nem reagál semmit, túl ingoványos most ez a talaj, én is
tudom, inkább a mondat második felére válaszol.
– Nem is kéne. Ha beállítok egy Maseratival
dolgozni, az súlyos kérdéseket vetne fel.
– Akkor kizárásos alapon marad a Chevrolet,
majd átpakolom a cuccaimat belőle – bólogatok
elgondolkodva. – De ha szeretnéd, beszerezhetek egy másikat – teszem
hozzá, mire Lucas meglepetten pillant fel rám, aztán belemegy a játékba.
– Csak kíváncsiságból, ha azt mondanám,
megtennéd?
– Miért ne?
– Nem kérdeztem semmit! – vágja
rá, de azért vigyorog. Örülök, hogy sikerült picit feldobni, húzós napja
lehetett.
– Egyébként van még egy Porsche otthon, amit
ezer éve nem használtam.
– Áruld már el nekem, minek egy
tizenhét-tizennyolc éves kölyöknek több drága kocsi? – kérdezi
hitetlenkedéssel a hangjában. – Én tizenhét évesen kaptam egy
tragacsot, ami fél évig se bírta.
– Ezt kérdezd Stephentől, aki a hét minden
napján másikkal járt – vonom meg a vállamat. Na igen, Stephen a
nagyzolás mestere volt, pont ezért bukott akkorát, amikor kivágták otthonról.
Bár nélkülözni így sem nélkülöz, azért valahol jót tett neki a változás.
Megtanulta jobban értékelni a dolgokat.
– Szóval felvágásból?
– Ahonnan én jövök, ott vagy látszik, hogy
sok pénzed van, vagy senki sem vagy – felelem nem túl nagy
lelkesedéssel. – A Chevrolet-t egyébként akkor vettem, amikor
idejöttem.
Senki sem hiszi el, de nem hiányzik a sznob
légkör. Sokkal jobban érzem magam úgy, hogy még a cégemet sem én vezetem, csak
megbújok a háttérben, és csinálom, amit élvezek. Pénzem van, de nem érzem
szükségét annak, hogy úgy szórjam, mint akinek kötelező. Figyelem, a régi
„barátok” mit művelnek, és hányingerem van tőlük. Nem, nekem nem ez kell…
Talán ha nem a pénzhajhászás miatt hanyagoltak
volna gyerekként, máshogy gondolkodnék. Más pont a nagyzolással kompenzál, én
meg szerintem rá sem kaptam volna, ha nem botlok Stephenbe. De amilyen gyorsan
jött a dolog, olyan gyorsan el is szállt a varázsa. Túl hamis volt minden
csillogás…
– Elrontottam a kedved – jegyzi
meg Lucas bűnbánóan, de gyorsan megnyugtatom, hogy nem erről van szó.
– Csak arra gondoltam, mennyire nem nekem
való a felső tízezer.
– Sosem fogom megérteni, hogy nem romlottál
el – mosolyodik el. – Nagy szerencsém.
Közelebb hajolok, és megcsókolom, aztán magára
hagyom. Befekszem az ágyba, olvasok, amíg várok rá.
Már a szeme csillogásából tudom, mire vágyik, de
amikor fölém mászik, a combjaim közé furakszik, szemernyi kétségem sem marad.
Szólásra nyitja a száját, de úgyis tudom, mit kérdezne, így inkább az ajkára
nyomom a sajátomat. Mire elválunk, nagyon ködös az elmém, megveszek, annyira
akarom őt. Türelmetlenül nyomom a kezébe a síkosítót és az óvszert, ő viszont
egy pillanatra megdermed. Az egész mindössze néhány másodpercig tart, és kérdő
tekintetem láttán csupán megrázza a fejét, de rájövök, mi a gondja. Visszadobom
a gumit az éjjeliszekrényre, oda sem figyelve, merre esik. A vállgödrömbe
temeti az arcát, forrón szuszog a bőrömre.
– Biztos?
– Biztos.
Ráérősen halad lefelé a testemen, én pedig
behunyom a szememet, amint az ágyékomhoz ér. Meglepetten nyögök fel, amikor
lágyan beleharap a belsőcombomba. Enyhén felemelem a fejem, hogy ránézhessek,
találkozik a pillantásunk. Figyel, miközben az ujja lejjebb csúszik, aztán újra
elnyeli a farkamat, megszakítva a szemkontaktust. Gondoskodik róla, hogy
alaposan felforralja a véremet, már azelőtt elhagyom az agyamat, hogy
egyáltalán belém hatolna, aztán még jobban elveszek…
Kifulladva fekszem, de amint megérzem Lucas
mocorgását, oldalra fordulok. A tekintete megfejthetetlen, túlságosan komoly.
– Mi az?
– Hozzá vagy szokva.
Zavarba jövök. Nincs kedvem arról beszélni,
milyen volt nélküle, a szexuális szokásaim változása viszont úgy tűnik, némi
magyarázatra vár.
– Mondhatjuk.
– Stephennel? – kérdez rá
óvatosan, én meg tudomásul veszem, hogy nem úszom meg a mesélést. Pedig fáradt
is vagyok, és olyan jó lett volna csak összebújni. Ha viszont érdekli, nem
rázhatom le.
– Nem miatta. Meséltem, hogy volt egy
barátom pár hónapig, aki aktív volt.
– A próbálkozást sem értem – vágja
rá meglepett somolygással.
– Miután kidobtál, összekavartam Stephennel,
de ő nem tudta kitölteni az űrt, amit hagytál. Kellett valaki, ő meg jóképű
volt, és pont ráakadtam…
Sóhajtva felül. Ijedten hallgatok el, talán
félreértettem, és mégsem volt rá tényleg kíváncsi… Tétován megcirógatom a
hátát, de nem fordul felém.
– Mi a baj?
– Be kellene fejeznünk, még
most – jelenti ki. A határozottsága megrémít, hirtelen levegőt sem
kapok.
– Miért?
– Mert megint csak szenvedni fogunk
mindketten. Ha anya… – Elakad, nem bírja kimondani, és ezt
maximálisan megértem. Irigylésre méltó a kapcsolata az anyjával, szörnyű lehet
végignézni a haldoklását. – Ha meghal, nekem haza kell költöznöm. A
húgaimnak ott az iskola, ott vannak a barátaik. Ez eleve rossz ötlet.
– Lucas…
– Mondtam, hogy csak
kihasznállak – folytatja, mintha nem is hallotta volna, hogy
megpróbálok közbevágni. – Kell valaki, aki a felszínen tart, különben
összeomlanék. De ennek nem lehet az az ára, hogy utána neked legyen rossz.
Nézem, ahogy ül, nekem háttal, és az egész
lényéből valamiféle kilátástalan szomorúság árad. Óvatosan a karjához érek, és
szerencsére engedi, hogy visszahúzzam magam mellé.
– Nem számít.
– Dehogynem!
Megsimogatom az arcát, ad egy puszit a
tenyerembe, közben kutatóan néz a szemembe.
– Szeretek veled lenni – ismeri
el, és közelebb fészkel hozzám, a derekamra simítja a kezét. – Ha
tudnád, mennyire hiányoztál…
– Te is nekem.
– Miért nem bír nekünk összejönni?
– Ha miután kidobtál, nem veszem csak úgy
tudomásul… – pedzegetem, mire enyhén elmosolyodik.
– Annyira vártam, hogy megkeress, de mire
megtetted, túlságosan haragudtam rád. Belelovalltam magam a gondolatba, hogy
nem számítok neked.
– Ez butaság.
Fáj, hogy ezt hitte, az viszont még jobban bánt,
hogy okot adtam rá. Nem szabadott volna engednem, hogy Stephen felbosszantson
és elbizonytalanítson.
– Már tudom – suttogja, és
megcsókol.
Lucas köhögésére ébredek hajnalban, esélyem sincs
visszaaludni tőle. Öt körül feladom, és felkelek, nekiállok reggelit készíteni.
Lucas egy órával később jön utánam, álmosan és leginkább betegen.
– Pocsékul nézel ki.
– Mondtam, hogy megfáztam – feleli
egy újabb köhögőroham után. – Van három napom összekapni magam, mert
nem vihetem haza anyának a betegséget.
És megint nem magára gondol elsősorban, bár ez
annyira nem lep meg.
– Lázad van?
– Ha adsz lázmérőt, megmondom.
Megkeresem, és a kezébe nyomom, aztán
megszemlélem a gyógyszerkészletet. Nem túl bizalomgerjesztő, de én sosem vagyok
beteg. Fájdalomcsillapítóm is csak miatta van ennyi, ha még nem jártak le.
– Leugrom később a patikába. Jobb lenne, ha
nem mennél ma emberek közé.
– Muszáj dolgoznom.
– Itthonról nem tudsz?
– Majd megkérdezem – válaszolja
egy újabb tüsszentés után. Félelmetes, hogy ennyi idő alatt így kijött rajta a
megfázás. – Betegen viszont a te nyakadba sem akarok szakadni.
– Felbosszantasz kora reggel.
Elmosolyodik. Elé rakom a reggelit, leülök vele
szemben. Van egy olyan érzésem, hogy magától nem is enne.
– Majd felhívlak, merre vagyok. Tudod, nálam
nincs áram, szóval vagy bemegyek, vagy nálad leszek.
– Kapsz kulcsot.
– Kösz – feleli meglepve, pedig
szerintem evidens volt, hogy valahogy közlekednie kell. Nem is értem, korábban
miért nem adtam neki. Talán mert akkor többet voltam én nála, mint
fordítva. – Úgysem biztos, hogy el tudnálak érni, a telefonom tegnap
óta hol működik, hol nem, mert beleejtettem egy tócsába, miután hívtalak.
Érted, máshol romantikus havazás, nálunk havas eső meg szélvihar. Úgy érzem,
rohadtul összeesküdött ellenem minden – mérgelődik. Érthető, hogy
kezd besokallni, mostanában nagyon rájár a rúd.
– Szerviz?
– Túl régi, kiröhögnének
vele – legyint, és arrébb tolja a tányért, pedig még félig van. A
rosszalló pillantásomat viszont egy vállrándítással letudja. – Nem
bírok többet. Holnap veszek valami gagyi telefont, addig neten elérsz, ha
gépnél vagyok. Ma tényleg csak annyit leszek ágyon kívül, amennyit muszáj.
Félek, hogy megfájdul a fejem, aztán onnantól nem létezem, és péntekig rendbe
kellene jönnöm.
– Ahhoz sok sikert – csóválom meg
a fejem. Szerintem esélytelen, hogy addig meggyógyuljon, bár lehet, hogy
amilyen gyorsan jött, úgy megy is nála. – Orvos?
– Náthával? Ne viccelj már!
A lázmérő csipogva jelez, Lucas pedig
összeráncolja a homlokát.
– Hát ez kurva jó.
Kérdés nélkül nyújtok felé egy doboz pirulát, ő
meg sóhajtva vesz be kapásból kettőt. Nem szeretném, ha így elhagyná a lakást,
úgyhogy teszek egy tétova kísérletet rá, hogy jobb belátásra bírjam.
– Biztos be kell menned?
– Várják a papírokat.
– E-mailben nem jó?
– Nem.
– Akkor beviszem én. Ma itthon
maradok – ajánlom, és úgy tűnik, Lucas sem nagyon bánná. Rövid ideig
mérlegel, végül bólint.
– Kapsz szabit? – Felnevetek,
Lucas is kapcsol. A saját vállalatomnál csak elengednek. – Oké, ez
hülye kérdés volt. Biztos nem gond?
– Biztos. Add ide a cuccot, és pihenj!
– Jobb lenne, ha elvinnél, én meg beadom.
Tudod, személyes infók vannak benne, nem szeretnék emiatt
balhét – válaszolja nem túl lelkesen. Valószínűleg ő is szívesebben
bújt volna vissza az ágyba.
– Jól van.
Amíg készül, írok egy e-mailt, hogy ne várjanak.
Aztán elfuvarozom a munkahelyére, megvárom, és haza is hozom. Pihenni zavarom,
nem mintha tiltakozna, majd elmegyek vásárolni. Eredetileg csak a patikát
akartam útba ejteni, aztán meggondolom magam. Legfeljebb leszedi a fejem, nem
érdekel.
– Jó sokáig maradtál – jegyzi meg,
amikor hazaérek, aztán az asztalra esik a pillantása, és elkomorodik. Egy
darabig bámulja a két dobozt, de amikor rám néz, már dühös. – Ezt
most miért?
– Szükséged van egy új telefonra. Te
mondtad, hogy munkaeszköz, és a családod sem tud hívni addig.
– Meg tudtam volna venni én is.
– Én viszont pont arra jártam.
Felsóhajt, és ebben a hangban annyi frusztráltság
feszül, hogy tudom, nem győztem meg, csak már nem tud mit mondani.
– És a másik? Remélem, az a tiéd.
Megrázom a fejem, Lucas pedig kihúzza a széket,
és leül, majd int, hogy én is tegyek így.
– Matt – fog bele, aztán elakad,
és szerintem azon van épp, hogy minél diplomatikusabb maradjon. Ezek szerint
tényleg berágott rám. – Értékelem, hogy ennyi mindent teszel értem.
Tényleg.
– Túlzásba
estem? – Bólint. – De azt mondtad, szeretted azt az órát…
– Ez nem ok rá, hogy csak úgy vegyél nekem
egy másikat!
– Miért zavar?
– Mert rohadt drága! – vágja rá
ingerülten, aztán vesz egy nagy levegőt, és kifújja. Látszik rajta, hogy próbál
nem üvölteni velem, pedig én tényleg csak kedveskedni
akartam. – Nézd, lehet, hogy már holnap fogom magam, és kisétálok az
életedből. Ne adj ajándékokat, nem érdemlem meg.
– Ez nem olyasmi, amit kiérdemelni kell. – Igyekszem
figyelmen kívül hagyni a szívemet szorító érzést, amit a szavai okoznak.
Próbálok nem belegondolni abba, hogy tényleg el fogom veszíteni, és semmit sem
tehetek. Eldöntött tényként közölte velem, hogy el fog menni, és még nem találtam
ki, erre mit léphetnék. – Úgysem tudom semmi értelmesre költeni a
pénzemet, pedig van egy rakat. Megbántottalak vele?
– Nem, de…
– Ha el akarsz tűnni az életemből, akkor
úgyis megteszed – szakítom félbe. – Akkor viszont
szeretném, ha ezt is vinnéd, emlékbe.
– Jól van – adja meg magát.
Szomorkás mosoly ül ki az arcára, amikor azonban ismét felnéz rám,
elmosolyodik. – De innentől semmi magánakció, rendben?
– Leálltam, esküszöm.
Estére rosszabbodik az állapota, tüzel a láztól,
kénytelen vagyok orvost hívni hozzá. Valószínűleg túlságosan le van gyengülve a
szervezete, azért betegedett meg ennyire. Hiába hoztam neki egy rakat vitamint,
ennyi idő alatt nem jön helyre így, hogy hetekig nem evett normálisan.
Injekciót kap, de az orvos a lelkemre köti, hogy ha nem lesz jobban, vigyem
kórházba. Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor.
– Hová mész?
– Hozok valamit inni
neked – felelem, bár meglep a kétségbeesett hangja.
– Nem kell, ne hagyj itt!
– Mindjárt jövök… – válaszolom, de
nem enged. Erővel kapaszkodik a karomba, visszahúz magához. Ledermedek a
reakciójától, nem tudom mire vélni.
– Engem mindenki itt hagy. Ne menj el!
Félrebeszél. Ezen annyira megdöbbenek, hogy
hirtelen megszólalni sem bírok, nemhogy értelmeset válaszolni. Inkább
visszabújok hozzá, a hátához simulok, amitől végre megnyugszik. Az előbb
álmában is motyogott valamit, de most ébren van, legalábbis úgy tűnt.
– Senki sem hagy ott sehol, Lucas. Mi a baj?
– Dehogynem. Az apám is lelépett, az anyám
meg ki tudja, meddig él…
Adok egy puszit a tarkójára, és szorosabban
ölelem. Forró a teste, mégis reszket, most már komolyan aggódom érte.
– Én nem megyek sehová, te akarsz elhagyni.
– Dehogy akarlak! Muszáj. Nem akarom, de
muszáj… – suttogja, én meg bénultan fekszem mögötte. Kapkodja a
levegőt és köhög, ezért kicsit lazítok a karomon, de rögtön belém
csimpaszkodik.
– Lucas.
– Szeretlek, nem akarok megint nélküled
lenni…
Ez szíven üt. Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor
csinálni. Ébren van, de nincs tudatánál, talán mégis kórházba kellene vinnem.
Legyűröm magamban a pánikot, higgadtnak kell maradnom.
– Próbálj pihenni, jó?
– Itt maradsz?
– Igen.
Nem tudok aludni, őt figyelem. Még egy apró jel,
és már tuszkolom is az autóba, de egy-két óra elteltével észrevehetően
nyugodtabban fekszik, ahogy érzem, a láza is lejjebb ment, így én is merek
szundítani egy kicsit.
Reggel sokkal jobban van, és csak azért nem megy
dolgozni, mert addig győzködöm, amíg úgyis elkésne. Betelepedik az ágyba a
laptopjával, én pedig a nappaliban próbálok haladni a saját munkámmal, de újra
és újra bemegyek a hálóba valami átlátszó ürüggyel.
– Nem szaladok el és rosszul sem leszek,
felesleges ennyiszer rám nézned.
– Örülök, hogy jobban vagy.
– Holnapra kutya bajom sem
lesz – jelenti ki határozottan, én meg elmosolyodom, és magára
hagyom.
Nem szóltam semmit arról, amiket éjjel mondott,
mert fogalmam sincs, lenne-e értelme. Furcsa rádöbbenni újra és újra, hogy
Lucas magabiztossága mögött mennyi kétség lapul. Magamban tartom a vallomását,
de nem felejtem el. Most már hiába tagadja, hogy szeret, mert tudom a titkát…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése