– Gyűlölöm
magam. Ezt hallgattam a paptól vasárnaponként a templomban, ezt hallottam
folyton az apámtól és ezt sugallta felém anyám csendes, jóváhagyó beleegyezése.
Hogy gyűlöljem magam.
Nem
vagyok süket és vak. Nem a világtól elzárva élek a semmi közepén egy tanyán
áram, folyóvíz és internet nélkül. Tudom, hogy a világ nyitottabbik fele egyre
elfogadóbb, hogy az alkotmánybíróság államszerte lehetővé tette az azonos
neműek házasságát, de láttam Orlandót is. És az fájt. Úgy érzem, van miért
gyűlölnöm, hogy ilyen vagyok.
Az
utcánkban két házzal lejjebb lakott egy férfi. Azt mondták róla, hogy
homoszexuális. Néha meg is verték érte, nem nagyon, csak hogy tudja, hol a
helye – senki sem akart gyilkosságért börtönbe menni. Az apám
rendszerint úgy emlegette, hogy mocskos buzi vagy az a kis köcsög – olyan
hangsúllyal, aminél még egy csótányról is több tisztelettel beszélt.
Sosem
értettem, miért nem ment el. Megtehette volna, ő mégis maradt. Elviselte, hogy
megalázzák, hogy bántják, hogy megverik. Gyakran láttam hétvégente autóba ülni
és elhajtani. Gondolom, a városba ment. Hogy éljen egy kicsit.
Tizennégy
voltam, és marha kanos. Nem tudom, mi vitt rá, hogy becsöngessek hozzá.
Rettegve, sunnyogva, azért imádkozva, hogy senki ne lásson meg. Emlékszem, hogyan
húzta össze a szemöldökét, amikor meglátott. Várt egy darabig, hogy megszólaljak,
de ott, akkor a küszöbén még a szar is belém fagyott. Végül ő kérdezett.
– Hát te mit szeretnél?
Még
újabb másodpercekbe telt, mire képes voltam egyetlen hangot is kiadni, ő pedig
végig türelmesen várt. Végül a félelem bírt szóra, a félelem, hogy valaki
észreveszi, hogy ott állok az ajtaja előtt. Két választásom volt: vagy bejutok
hozzá, vagy elfutok.
– Szeretnék bemenni.
Kérdeznék valamit.
Egy
olyan féloldalas mosollyal állt félre az ajtóból, és engedett utat, amitől
valamiért meglódult a szívverésem.
– Kérsz valamit inni?
Kedves
volt, és nyitott. Talán naiv. Annak ellenére, amit nap mint nap műveltek vele.
Huszonkét éves volt, hozzám képest matuzsálem.
Megráztam
a fejem.
– Akkor hallgatlak. Mi az a
nagyon fontos kérdés?
– Azt mondják, meleg vagy.
Még
a szót is nehezemre esett kimondani.
– Az vagyok. De ez nem kérdés
volt. Miért jöttél?
És
akkor, ott, először neki vallottam be.
– Azt hiszem, én is.
Csak
beszélgetni akartam, valaki hozzám hasonlóval. De a dolgok nagyon gyorsan
elfajultak.
Vágytam
rá. Annyira, hogy majd beleőrültem. Akartam, minden egyes sejtemmel. Történtek
már dolgok, de az kevés volt, több kellett. Ő talán rám várt, arra, hogy
tényleg elhatározzam magam. De amikor azt mondtam neki, hogy meg akarom dugni,
csak nevetett. Most is hallom a hangját.
– Az nem úgy megy. Előbb meg
kell tapasztalnod, hogy milyen ez, mielőtt máshoz nyúlsz.
– Akkor csináld!
Már
akkor nyüszítettem az élvezettől, amikor elkezdte. Leszopott előtte, de amikor
az ujjai megtalálták a prosztatámat, egy pillanat alatt lett olyan kemény a
farkam, hogy azt hittem, felrobban. Visítottam a gyönyörűségtől, ahogy belém hatolt.
– Lassan vagy gyorsan akarod?
– Lassan.
Minél
tovább akartam érezni, és tényleg lassan csinálta, iszonyatosan lassan, én
pedig minden pillanatát élveztem. Egy másodpercre talán még az eszméletem is
elvesztettem a csúcson, annyira intenzív volt. Mindenem sajgott, de imádtam ezt
az érzést, és akkor, mikor ott feküdtem mellette, teljesen kifacsarva, még az
is elfelejtettem, hogy nekem szégyellnem kéne magam…
Hazamenni
és a szüleim szemébe nézni viszont maga volt a pokol. Akkor rám szakadt a súlya
annak, amit tettem. És napokig nem tudtam vele mit kezdeni. Távol akartam
maradni tőle, soha többet a közelébe se menni, és bár úgy tettem volna… de nem
tudtam ellenállni a kísértésnek. Igen, kísértés. Így tekintettem rá, mint az
ördögre, a gonoszra, egy utálatos démonra. Igen, a huszonegyedik században.
Visszamentem
hozzá. Mosolygott, olyan szelíden és mindentudóan, mint aki pontosan tisztában
van vele, min megyek keresztül.
Akkor
már nem állt ellen. Sőt, minden mozdulatával azt sugallta, hogy akarja, hogy
megtegyem. És én igyekeztem. Igyekeztem neki visszaadni a gyönyört, amit tőle
kaptam, és imádtam. Imádtam, ahogy nyöszörög alattam, a forróságát, hogy
elmerülhettem benne. Csak arra tudtam gondolni, hogy hogy lehetne ez rossz,
amikor annyira fantasztikus, annyira természetes és felszabadító… Hogy
gondolhatja bárki, hogy ez bűn? Hogy mocskos, aljas dolog, hogy halált
érdemlünk?
Mellette
úgy éreztem, hogy talán valahol lehet helyem a világban. Beleszerettem,
miközben rettegtem, hogy valaki rájön, hogy megtudják, hogy kiderül… és talán
épp ez a folyamatos rettegés sodort bajba. Bevonzottam a katasztrófát.
Apám
rájött. Nem tudom, hogyan, miből, de őrjöngött, és nem lehetett megállítani. A
vadászpuskával lőtte le, pont úgy, ahogy az űzött vadat szokás.
Szerencsére
apám életfogytiglant kapott emberölésért. Jó magaviselettel húsz év múlva szabadulhat.
Remélem, hogy nem így lesz, azt akarom, hogy ott maradjon a halála napjáig. De
ennek kicsi a valószínűsége, mert apám egyébként nem az a balhézós fajta.
Gyűlölöm
magam. És gyűlölöm apámat, amiért elvette tőlem az egyetlent, aki megértett.
Az
elmúlt egy évben háromszor próbáltam öngyilkos lenni. Mindháromszor
visszacibáltak a halálból. Azt mondják, érdemes élni. De egyetlen épkézláb okot
sem tudnak mondani, hogy miért.
A
fiú kifulladva elhallgatott, és lesütötte a szemét. Még a tizenhatot sem
töltötte be…
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudod megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Basszus,de jó lett volna,ha vidámabb a vége.
VálaszTörlés