Erdőss Alex: Hálavacsora

 

Meh.

Ez életem legszarabb bulija. Komolyan mondom. A felhozatal szörnyű, a pia vizezett (még az üveges sör is, amit nem tudom, hogy csináltak, de erősen gondolkodom azon, hogy merjek-e itt még bármit is inni), a zene rémes és uncsi (és rémesen uncsi), a DJ egy múlt századi kriptaszökevény lehet a stílusa alapján, csak itt már mindenki túlzottan be van állva ahhoz, hogy ez érdekelje (amiről viszont fogalmam sincs, hogy csinálták, ilyen piaminőség mellett). Le kéne lépnem, de már ahhoz sincs kedvem.

Egyetlen valamirevaló fickó van az egész helyen. Ő aztán jelenség, legalábbis nekem tuti az. Félhosszú, koromfekete haja van (tuti festett, egyszer baromira szeretném lecsekkolni), magas, szolidan izmos, és az arca… na, az érdekes. Ez a legjobb szó rá. Engem legalábbis az fogott meg, de szerintem mindenki mást is. Ja, igen, mert hogy jó párszor láttam már az elmúlt hónapokban, és mindig más tapad rá úgy, mint egy pióca (vagy ő tapad másokra, mint egy pióca, nem tudom, de végül is mindegy is). Minden. Egyes. Kibaszott. Alkalommal. Szóval igazából jobb, ha annál maradok, hogy messziről legeltetem rajta a szemem, ha épp alkalom adódik, mert nekem ilyen fickó tuti nem kell.

Meghúzom a sörömet. Közben egy másodpercre (de lehet, hogy többre) felelőtlenül becsukom a szemem, és amikor újra kinyitom, azzal szembesülök, hogy a fekete hajú félisten egyenesen felém tart.

Aztán oda is ér hozzám, megtámaszkodik a fejem mellett a falon, és a szája az enyémhez közelít.

– Mi a fa… – kezdem, de mielőtt befejezhetném, a fickó rátapad a számra.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megpróbálom ellökni magamtól (bár nem vagyunk egy súlycsoportban), de végül is egész jól csókol, dohány- és söríze van (legalább utóbbiban egyezik az ízlésünk), szóval visszacsókolom, mert miért ne?

Kifulladásig tart, és úgy tűnik, ő is élvezi, vagyis erre következtetek abból, hogy nem igazán akarja abbahagyni, sőt, a másik kezét a csípőmre simítja, és magához húz.

Amikor végre elszakad a számtól, a fülembe liheg, bennem pedig ott villog a kérdés, hogy mégis mi a fene volt ez, de egyelőre képtelen vagyok megszólalni.

– Köszi. És bocs – súgja (vagy ordítja, a zenétől a fene se tudja), és kicsit hátrébb húzódik, de nem úgy tűnik, mintha menni akarna valahova. – Nagyon hálás lennék, ha kisegítenél, és eljátszanád ma este, hogy a pasim vagy.

Összehúzom a szemöldököm.

– Oké. Izé. Ez azért megérne egy bővebb magyarázatot.

Elneveti magát, amitől lúdbőrös lesz a karom. Jó lenne tudni, vajon mit ért egészen pontosan az alatt, hogy hálás lesz…

– Van egy pasas, akit nem bírok levakarni magamról. Pár hete volt egy kalandunk, azóta folyton keres, pedig már mindenhol letiltottam, de nem veszi a lapot. Szóval azt mondtam, van valakim…

– És azt hogy magyaráztad, hogy nem vele vagy?

– Úgy, hogy később jön, mert dolgozik.

– Hát ez csak akkor ciki, ha látott korábban.

– Tuti nem. Egész este engem tartott szemmel.

– És miért pont én?

– Hát te voltál az egyetlen, aki itt félrehúzódva állt egyedül.

– Ja. Ez végül is jogos. Nos, ha már így alakult, és én leszek az alibi-pasid ma éjjelre, talán bemutatkozhatnánk.

Elvigyorodik. És viccen kívül, ebbe beleremeg a térdem. Szívdöglesztő a mosolya, hogy a fene vinné el!

– Michael – nyújta a kezét.

– Graham.

Határozottan megszorítja a kezem.

– Ez tetszik – vigyorog továbbra is, és mintha elfelejtene elengedni. – Menjünk táncolni! – mondja, és mielőtt még nyikkanhatnék, már rángat is maga után.

Szóval az van, hogy szeretek bulizni, de nem én vagyok a táncparkett ördöge. Vele ellentétben, aki viszont hát… nos, láttam már elégszer, hogy mozog, és a nyomába se érhetek. Bár úgy látom, egyáltalán nem izgatja a bénázásom, vagy épphogy izgatja, mert egy idő után kezdem úgy érezni, hogy már nem csak az alibi miatt mászik rám. Aztán egy ponton szorosan magához ölel.

– Mit szólnál, ha nálam folytatnánk ezt az estét?

Kicsit eltolom magamtól, és megrázom a fejem.

– Kösz, de nem. – Kérdően húzza fel a szemöldökét, de úgy döntök, nem világosítom fel róla, hogy nem vagyok az a típus, aki bárkinek az ágyába beleugrik. – Ha szeretnéd leróni a háládat, hívj meg egy kávéra ide szembe. – Bólint beleegyezése jeléül, aminek kifejezetten örülök (legalább nem erőszakos).

Nem nagyon beszélünk, míg átérünk a (szerencsére) egész éjjel nyitva tartó kávézóba. Oké, a nem nagyon egészen pontosan azt jelenti, hogy egyikünk se szól egy kurva szót se, csak a rendelés leadásakor, szóval eléggé meglep, hogy megszólal, amikor már a gőzölgő kávénkat kevergetjük.

– Miért mondtál nemet?

Reflexből visszakérdezéssel reagálok.

– Miért látlak minden héten más pasival?

Összehúzza a szemöldökét, aztán látványosan elkerekedik a szeme, ahogy rájön, mit is jelent pontosan ez a kérdés. Tudniillik, hogy már elég sokszor láttam, sőt figyeltem is őt. Aztán egyszerűen megvonja a vállát.

– Élvezem az életet.

Na, hát ebből is látszik, hogy nem lenne jó ötlet vele kezdeni. Ugyanis nem tudok azonosulni az álláspontjával. Az élet élvezete nekem egész mást jelent, mint bárkivel ágyba bújni (vagy máshova), aki kapható. Két egyéjszakás, egy hároméves, egy egy és háromnegyed éves és egy féléves kapcsolat van mögöttem. Ez sajnos azt jelenti, hogy a szexuális életem a nullához konvergál, de nem érdekel, van tartásom, még akkor is, ha egyesek lúzernek tartanak miatta. Na jó, néha én is azt gondolom, lúzer vagyok, de akkor se érdekel.

– Én is. Csak másképp. – Gyorsan megiszom a kávém maradékát, aztán felállok az asztaltól, mielőtt megkérdezhetné, hogy mégis hogyan. – Köszönöm a meghívást, most mennem kell.

Igyekszem eliszkolni, mielőtt felocsúdna, és bár hallom, ahogy a nevemet kiáltja, nem állok meg, kilépek a kávézó ajtaján. Lássuk be, nem kéne sokáig győzködnie, hogy engedjek a kísértésnek, amit jelent. Szóval jobb, ha távol maradok tőle.

Azt hiszem, a következő hetekben jobban teszem, ha elkerülöm a szokásos bulikat…

 

Hitetlenkedve bámulom a képernyőn az üzenetet, már vagy tíz perce.

Szia, remélem, te vagy az a Graham, aki három héttel ezelőtt megmentett azzal, hogy eljátszotta a pasimat. Olyan hirtelen léptél le, hogy elköszönni sem volt időm, pedig többet érdemel egy kávénál, amit tettél értem, azóta pedig hiába kerestelek a klubban, ahol legutóbb találkoztunk, nem láttalak. Egy közös ismerősünkön keresztül találtam rád, szóval remélem, nem nyúltam mellé. Szeretnélek meghívni vacsorázni, remélem, te is benne vagy :)

A közös ismerősünk az egyik exem (igen, ez volt az első, amit megnéztem), és fogalmam sincs, mit csináljak, de azt hiszem, a kitartása megérdemel egy esélyt.

Szia, nem nyúltál mellé, igen, én vagyok az. És rendben, elfogadom a meghívást.

Azonnal gépelni kezd, pár másodperc múlva meg is érkezik a válasz.

Szuper, nagyon örülök neki! A ma este megfelel neked?

Végül is, nincs más programom…

Aha.

Nagyszerű, hova mehetek érted?

Ezen egy pillanatra elgondolkodom. Nem akarom megadni neki a pontos címem, viszont értékelem az udvariasságát. Úgyhogy végül a sarki kereszteződést adom meg neki. Hétre ígéri magát, én pedig hirtelen azt se tudom, mit csináljak. Már több mint egy éve nem randiztam…

Opsz.

Ez nem egy randi. Ez csak egy hálavacsora. És még ha ő randinak is szánja, én semmiképpen sem. Nem kezdek egy olyan pasival, akinek már a fél város megvolt (vagy ő a fél városnak, részletkérdés).

Mivel nem mondta, hova készülünk, és azt sem, hogyan öltözzek, nekem pedig nincs kedvem rákérdezni, a sportos elegancia mellett döntök, azzal nem lehet melléfogni. Három órás készülődés után (igen, kissé túlzásba vittem. Bár nem randi, régen mozdultam ki így valakivel, szóval megadom a módját) is öt perccel hét előtt ott vagyok a sarkon. Fogalmam sincs, milyen autóval érkezik, ha szeretne inni, akkor biztos taxival (és szeret inni, azt már kifigyeltem). Három perccel hét után még sehol sincs, én pedig úgy döntök, forgalom ide, forgalom oda, nem vagyok hajlandó öt percnél többet várni.

Egy perccel később kisorol a belső sávból egy taxi, és lefékez pont előttem. Michael kiugrik a kocsiból, és már nyitja is nekem a hátsó ajtót. Beszállok, ő pedig a taxit megkerülve beül mellém. Tetszik az udvariassága, én is udvarias pasasnak tartom magam, szóval nem bánom, ha viszonozzák, de azért nem kell túlzásba esni.

– Szia, örülök, hogy tényleg eljöttél – villant rám egy mosolyt.

– Szia. Ha megkérhetlek, az étteremben azért ne húzd ki nekem a széket.

Felnevet. A hangja karcos, végigfut tőle egy tucat jégkocka a gerincemen.

– Rendben, ígérem, nem viszem túlzásba.

Nyelek egyet. Ugye azért nem tud a gondolataimban olvasni? Ezt gyorsan le is tesztelem. Lopva végigmérem, és hát igen, beindul a fantáziám. Jobban néz ki, mint eddig bármikor, mikor láttam, kifejezetten elegáns, és kezdek aggódni, hogy esetleg mégis alulöltöztem. Bár nem teszi szóvá. Úgy tűnik, mégsem olvas a gondolataimban (szerencsére), mert meg sem nyugtat, hogy így is jó vagyok. Közben indulunk, és még nem tudom, hova megyünk, biztos előre megbeszélte a sofőrrel.

– Jól nézel ki.

Rápillantok. Egy pillanatig azt sem tudom, mit mondjak, aztán csak sikerül feltalálni magam.

– Köszi, te is. Aggódom is, hogy alulöltöztem.

– Emiatt ne aggódj, tökéletes vagy így.

Oké, kezdem úgy érezni, hogy túlzásba viszi a bókolást. Egyértelműen nyomul, csak nem értem, miért. Ennyire nem vagyok érdekes. Ő viszont úgy tűnik, nagyon is kíváncsi rám.

– Mesélj valamit magadról!

– Mit? – kérdezek vissza reflexből. Ez egy túl tág fogalom (meg hát amúgy sem állásinterjúra jöttem, vagy mi). Kérdezgetni kezd, én meg igyekszem tőmondatos válaszokat adni, nem akarok túl sokat elárulni magamról. Egyelőre.

Aztán amikor nagyjából tíz perc múlva megérkezünk, még a lélegzetem is elakad. Ismerem ezt a helyet (mármint látásból, szigorúan kívülről). Iszonyatosan felkapott, hónapokra előre kell asztalt foglalni, és wow… Nem azt mondom, hogy az volt minden vágyam, hogy egyszer eljöhessek ide, de az ember életében egyszer azért látni akar egy ilyen helyet. Úgy értem, belülről.

– Hogy intézted el? – kérdezem azonnal, ahogy kifizette a taxit, és megáll mellettem a járdán. Felnevet.

– Megvannak a kapcsolataim.

– És miért ide? Úgy értem, ennél valami sokkal kevésbé… csicsás is megtette volna, hogy leródd a hálád.

– Le akartalak nyűgözni.

– És miből gondoltad, hogy ez engem lenyűgöz?

Ismét nevet. A francba, ez így nem lesz jó!

– Kockáztattam. De látom rajtad, hogy bejött.

Érzem, hogy felgyullad az arcom. Oké, ez így tényleg nem lesz jó. Muszáj lesz valahogy visszafogni magam.

Megköszörülöm a torkomat.

– Oké, hát nem tagadom. Tényleg bejön.

A hátamra teszi a kezét, nekem pedig elgyengül a térdem, ahogy hozzám ér. Még jó, hogy ezt nem látja.

– Akkor menjünk!

Nem kerüli el a figyelmemet (nehezen is tudná), hogy ismerősként üdvözlik, és kérdés nélkül az asztalhoz kísérnek minket. Úgy látszik, Michael afféle törzsvendég lehet itt. Tehát gazdag.

Remek.

Csak tudnám, akkor miért olyan átlagembereknek való helyeken bulizik, ahol én is szoktam?

Nem szólunk egymáshoz, míg a rendeléssel vagyunk elfoglalva. Mivel ő hívott meg, úgy döntök, nem frusztrálom magam az étlapon szereplő árakkal, és próbálok olyan ételt választani, amitől nem fogok sikítva világgá szaladni. Nem könnyű, figyelembe véve a fantázianeveket, ráadásul a hozzávalókat is rettentő homályosan írták le.

Amint kikerül a kezünkből az étlap, ránézek.

– Szóval – megköszürülöm a torkom –, miért fektettél ennyi időt és energiát abba, hogy megtalálj?

– Őszintén? Mert kíváncsivá tett, ahogy elrohantál akkor hajnalban. És mert szerintem, nem csak én éreztem úgy, hogy izzik köztünk a levegő.

– Csakhogy én nem szeretnék pusztán ágymelegítő lenni.

Kicsit előredől, a szemembe néz. Csak azért is tartom a szemkontaktust, még ha érezhetően el is vörösödöm.

– És miből gondolod, hogy én ezt szeretném?

– Nos, ha minden hétvégén másik pasi legyeskedik körülötted, az elég árulkodó jel.

– És ha ez nem miattam van? Ha az igazit keresem, csak sosem jön össze?

Nehezemre esik, hogy higgyek neki. Elvégre, ha el akarnám csábítani magam, én is pontosan ezt mondanám.

– Nem hiszel nekem – állapítja meg. Félelmetes a pasi, komolyan, bár lehet, hogy ez a tény az arcomra van írva. – Nyilván most semmivel nem tudom bizonyítani, hogy az igazat mondom, de hálás lennék, ha adnál egy esélyt.

Pontosan erre a végszóra érkezik meg a rendelésünk (szerencsére, mielőtt meggondolatlanul igen mondtam volna). Michael eltereli a témát, nem erőlteti (amit kifejezetten értékelek). Mindenről is kifaggat és mindent is megoszt, amitől egyre szimpatikusabb. Így van ez, ha olyasvalakivel találkozik az ember, akivel hasonlóan gondolkodik a főbb világnézeti kérdésekben.

Aztán kilépünk a hűvös éjszakába. Megállunk két lépésre a bejárattól, míg várjuk a taxit. Michael hátrapillant a válla felett.

– Ja, amúgy enyém ez a hely.

Ránézek (és remélem, hogy sikerül elrejtenem a meglepettségem). Mondjuk nem mintha ezen bármi is múlna… Felsóhajtok.

– Hosszú ismerkedés lesz.

Nevet.

De remélhetőleg annál kellemesebb…

Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudod megvásárolni:

https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas