23.
Az egész hétvégém nyugodtan
telik. Megpróbálom Stephent elhívni edzésre, de leráz. Nem lep meg, sejtettem,
hogy egyedül akar lenni. Ha a helyébe képzelem magam, megértem a viselkedését.
Én a barátságunkat szeretném helyreállítani, és valahol ő is szeretné
visszakapni a régi időket, közben pedig eleped azért, hogy több legyen…
Lucas miatt szintén furdal a
lelkiismeretem. Bánt, hogy azt hitte, nem őt választottam. Mindketten fontosak
nekem, egyikük nélkül sem érzem magam egésznek, és talán a legjobb az lenne, ha
nemcsak bíznék abban, hogy tudja, hanem elmondanám neki. Választani? Nehezebb
lenne, mint azt képzelné…
Igaza van, kompenzáltam a csók
miatt, ráadásul bosszant, hogy túlmentem a határon, miközben tisztában voltam
vele, hogy engedni fogja. Vágyik az ilyesfajta élvezetre, de közben rám bízza,
hogy meghúzzam a féket, és én nem tettem…
Hétfőn már hiányzik, és bár
felhívni nem merem, üzenetben megkérdezem, jól van-e. Morcos válasz érkezik,
miszerint megint túlgondolkodom. Ezen mosolyognom kell, de legalább egész nap
írogatunk egymásnak, ez csökkenti a hiányát.
Kedden viszont nem reagál, hiába
próbálkozom többször is, és minél több idő telik el, annál jobban aggódom.
Sejtem, hogy rossz híreket kaphatott, de este szűkszavúan mindössze annyit ír,
hogy majd megbeszéljük. Pocsékul alszom.
Szerda estére már gyomoridegem
van. Hallom, hogy valaki bedugja a zárba a kulcsot, és tudom, hogy ezúttal nem
Stephen az. Lucas falfehér, a mosolya is fakó, én pedig félve faggatom.
– Mi történt?
Ledobja a táskáját az ajtó
mellé, és leveszi a cipőjét.
– Utálom az orvosokat.
– Mit mondtak?
Nem felel azonnal, maga elé réved, mielőtt nagy
levegőt venne.
– Végstádium. – Beleremeg a szóba,
lehunyja a szemét. Szörnyű lehet kimondani, már attól szenved, hogy beszélnie
kell róla. – Napok, esetleg hetek…
– Sajnálom.
– Már csak fájdalomcsillapítót kap, kezelést
nem. Az orvosok lemondtak róla.
Átölelem, a hátát simogatom, apró puszit adok az
arcára. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki túljutni ezen, pedig bármit
megtennék, hogy enyhítsem a fájdalmát.
– Mellette szeretnék
lenni – suttogja. – Nem akarom, hogy a húgaimnak kelljen őt
megtalálni, és állandó ápolásra szorul. Nem akarom, hogy egy nyüves kórteremben
haldokoljon…
Belesóhajt a nyakamba, én viszont dermedten
állok. Tudom, mit szeretne, csak ez teljesen ellentétes azzal, amit én.
– Akkor miért nem mész? – kérdezem
mégis kiszáradt torokkal, pedig ismerem a választ.
– Pénz.
– Azt adok.
Szorosabban bújik hozzám, aztán elszakad tőlem, a
szemembe néz.
– Felfogtad, hogy lehet, hogy soha többé nem
látsz?
Persze, rettegek ettől a lehetőségtől.
Legszívesebben önző lennék, de annál jobban szeretem őt, és tudom, mennyit
jelent ez neki.
– Igen – bólintok keserűen, aztán
hirtelen jön az ötlet, ami reményt ad. – Épp ezért van egy
feltételem: vissza kell jönnöd.
– Matt…
Összezavartam. Az arca értetlen, még én sem
gondoltam át, de nem merem így elengedni. Akkor sem, ha tényleg önző vagyok.
– Nem azt mondom, hogy velem kell maradnod,
hanem hogy akarok egy esélyt arra, hogy együtt találjuk ki, mi legyen
kettőnkkel – magyarázom idegesen, mert félek attól, hogy nemmel felel,
bár tisztában vagyok vele, hogy ő is velem akar lenni. – Meg tudod
ezt nekem ígérni? Hogy nem egyedül döntesz? – Szólásra nyitja a
száját, de megelőzöm. – Mindössze ennyit kérek.
– Jó – egyezik
bele. – És honnan tudod, hogy betartom?
Óvatosan elmosolyodom, és kinyúlok, hogy
megsimogassam az arcát.
– Mert szavahihető embernek ismerlek.
– És ha most mégis hazudok?
– Gyere vissza, akár így, akár
úgy – kérem. Felsóhajt, megrázza a fejét, lehanyatlik a kezem. Nem
bírom ki, ha elutasít.
– Ne várj rám! Nem akarlak lekötni így, túl
bizonytalan… – győzköd, de ha csak ennyi a probléma, ez engem nem
tántorít el.
– Várni fogok, amíg azt mondod, hogy ne.
– Matt…
– Ígérd meg!
Kerüli a tekintetemet. Figyelem az arcát, látom
rajta, hogy viaskodik, és nem, nem értem, mi ebben a nehéz döntés. Óráknak
érzem azt az időt, amíg csendben van, aztán végre gyengén elmosolyodik.
– Ígérem.
Megcsókolom. Remélem, hogy nem csak újabb terhet
tettem a nyakába.
Segítek pakolni, és igyekszem nem mutatni,
mennyire nem akaródzik elengednem őt, pedig belül remegek. Annyira belemerülök
a gondolataimba, hogy összerezzenek, amikor Lucas megérinti a karomat.
– Tartsunk egy kis szünetet.
Az ágyra húz, hozzám bújik. Megint önző vagyok,
mert a saját félelmeim kötnek le, pedig tudom, hogy Lucas több okból is
kiborult. Tele van fájdalommal és kétségekkel, mert amellett, hogy elveszíti az
édesanyját, neki kell felelősséget vállalnia a húgaiért, és mindent itt hagyni,
amit az elmúlt években felépített. Nem nehezítenem kellene a helyzetét, hanem
megkönnyíteni. Éreztetni vele, hogy bárhogyan is alakuljon, számíthat rám.
– Tényleg képes lennél csak úgy eltűnni az
életemből?
Elakad a lélegzete, ijedten kapja fel a fejét és
pillant rám. Nyilvánvalóan nem várta, hogy felhozom ezt most.
– Mondtam, hogy…
– Ha nem ígértetem meg veled, bemagyaráztad
volna, hogy így a legjobb, ugye?
– Igen – ismeri be, és
visszafekszik. Értem, hogy a maga módján engem próbál kímélni, hogy ne rántson
magával a bizonytalanságba, de attól még dühít a dolog.
– Annyira nem leszünk messze, pár óra
autóval. Ne legyél már hülye!
– Ne
haragudj – sóhajtja. – Elég nagy a káosz, és a temetés után
minden a nyakamba szakad majd. A lányok nevelése, új munka, fogalmam sincs,
hogy alakul. Nem akarlak hamis illúziókba ringatni. Nem tudom, hogy lesz rád
időm.
– Megoldjuk.
– Nem fogom számon kérni, mit
művelsz – motyogja maga elé, én pedig megdermedek a szavaitól, és
csak remélni merem, hogy én értem félre, mire akar
kilyukadni. – Annyira ritkán találkoznánk, hogy…
– Nyitott kapcsolatot
szeretnél? – vágok a szavába, és bár igyekszem leplezni, a hangom
remeg a haragtól. A válasz még halkabban érkezik, süt belőle a bizonytalanság.
– Az lenne a legértelmesebb.
– Vár valaki?
Lucas felül, zavartan pislog, csodálkozva mered
rám. Érződik, hogy nem számított arra, hogy ilyen következtetésre jutok.
– Tessék?
– Van otthon valakid?
– Hogy gondolhatsz ilyet?!
Nem akarok veszekedni vele. Eszemben sincs
haraggal elválni, de nem hiheti azt, hogy mással fogom múlatni az időt, és az
elképzelésbe is beleszédülök, hogy ő tegye.
– Akkor?
– Nem kötlek meg. Jobb lenne, ha…
– Nem – vágom rá, mire azonnal
elnémul. Bólint, és még egyszer, utoljára rákérdez:
– Biztos vagy benne?
– Szeretlek.
Az első boldog mosolyt kapom, mióta visszajött.
– Én is.
Szeretkezünk. Az emlékeimbe vésem minden
porcikáját, a vágytól terhes hangját, hogy el ne felejtsem, amíg újra nem
érinthetem…
***
– Úgysem jön vissza.
Megcsókol. Először csak eltűröm, aztán elpattan
bennem valami, legszívesebben mohón kapnék utána. Sóvárgok a kielégülés után,
komoly erőfeszítésembe kerül, hogy elfordítsam a fejem. Érzi, hogy nyerésre
áll, mert tovább duruzsol a fülembe.
– Nem érdemel meg téged.
– Nem – suttogom, mert a mondat az
elevenembe talál. – Valaki jobbat érdemel.
Lefejtem magamról Stephen kezét, és ellépek tőle.
Nem hiszem el, hogy képes voltam egy pillanatra
is elgyengülni. Lucas két és fél hónapja ment el, azóta egyszer találkoztunk,
azt is csak futólag. Az édesanyja halálakor felhívott, de a temetés után pár
nappal időt kért, és azóta sem keres. Ez volt két hete, és megőrjít a
bizonytalanság. Addig legalább beszéltünk, de most teljesen felszívódott.
– Mi van?
– A nem az nemet jelent. A barátságomat
tudom felajánlani, semmi mást. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e.
– Matty…
– Vissza akarlak kapni barátként. Ha ezt nem
vagy képes megérteni, akkor menj, és ne gyere vissza!
Dühösen fordít hátat, a mozdulattól a
határozottságomat mintha elfújná a szél. Elveszetten bámulok utána, minden
egyes távolodó lépésével úgy érzem, megszakad a szívem. Sosem voltam sírós
alkat, mégis marják a szememet a könnyek, úgy kapok levegő után, mint egy
fuldokló. Halk hang, Stephen mégis meghallja és megáll. Hátrapillant, aztán
szomorúan elmosolyodik.
– Jaj, Matty… – sóhajtja.
Visszajön, magához ölel, kapaszkodom belé. Igazából először próbálkozik, mióta
Lucas eltűnt a képből. Annyira reméltem, hogy sikerült elérnem, hogy újra csak
barátként gondoljon rám, de úgy tűnik, eddig bírta. Összetört az illúzió, és ez
fáj.
– Nem akarlak elveszíteni.
– Adj egy kis időt, hogy
beletörődjek – súgja a fülembe. Mindenki időt kér, én meg úgy érzem,
kifutok belőle.
– Képes vagy rá?
– Eléggé szeretlek ahhoz, hogy
megpróbáljam – válaszolja. Hinni szeretnék neki.
Ledönt az ágyra és mellém mászik, de nem ér
hozzám.
– Hiányzik?
Nem számítottam erre a kérdésre. Nem is értem,
miért akarja tudni.
– Nagyon.
– Mit szeretsz benne ennyire?
A hátára fordul, összefonja a kezét a tarkója
alatt, és a plafont bámulja. Bambán pislogok rá, de makacsul kerüli a
tekintetemet.
– Bekapcsolt a mazochizmusod?
– Érdekel.
– Nem tudom
megmagyarázni – felelem őszintén. Meg lehet egyáltalán fogni a
szerelmet? Nem hinném, vagy csak nekem nem sikerül. – Úgy szeretem,
ahogy van. Nélküle minden annyira szürke…
– Hm.
– És te? Mit szeretsz bennem annyira?
Most én leptem meg őt. Sóhajt, továbbra sem néz
rám, és csak nagy sokára szólal meg.
– Azt hiszem, valahogy ugyanígy tudnám
megfogalmazni.
Nem beszélünk róla többet.
***
Amint meghallom a csengőhangot, hevesen kalapálni
kezd a szívem. Három hete várom, hogy hívjon, megkönnyebbülök, hogy végre
megtette. Izgatottan kapok a telefonom után.
– Szia!
– Szia! – szól bele
Lucas. – Van nálam kulcs, de nem akartam rád törni. Otthon vagy?
– Igen.
– Akkor mindjárt ott leszek.
Szörnyen hosszúnak tűnik az a pár perc, míg
meghallom végre az ajtó nyitódását. Nem tudhatom, hogyan döntött, szakítani
akar, vagy folytatni, így várom és rettegek egyszerre.
Zavarba jön, amikor megcsókolom, pedig egy röpke
érintés az egész. Távolságot tart, és én félek attól, hogy ez mit jelent.
– Hogy vagy?
– Jobban.
– A testvéreid? – faggatom tovább.
Intek, hogy jöjjön beljebb. Leül a kanapéra, nem túl messze, de amikor közelebb
húzódom, nem menekül.
– Egy picit már ők is.
Nem beszél tovább, mindent úgy kell kihúzni
belőle, nekem viszont nehezemre esik feltenni a következő kérdést.
– Hogy döntöttél?
Felsóhajt és felém fordul, egyenesen a szemembe
néz, a reakciómat lesi.
– Nem jövök vissza. Felmondtam a lakást is.
A válaszától összetörik bennem minden. Bámulok
magam elé, cserbenhagynak a szavak, és amikor újra megtalálom a hangomat,
hagyom, hogy a dühöm és csalódottságom utat törjön.
– Értem. Szóval kész tények elé állítasz az
ígéreted ellenére?
Megrázza a fejét, vesz egy nagy levegőt, és
megérinti a kezemet.
– Az ígéretem arra vonatkozott, hogy
kettőnkről nem döntök egyedül – feleli, és a folytatástól bennem
reked az összes felhozandó tiltakozás. – Szeretném, ha velem jönnél.
– Tessék? – suttogom döbbenten.
Közelebb hajol, megsimogatja az arcomat, közben türelmesen vár, én viszont nem
tudom, mit kellene mondanom. Nem számítottam rá, hogy ezt kéri tőlem.
– Komolyan.
– Nem lehet. Minden ideköt. Itt van a
munkám, a barátaim. A családom sincs messze, nem mintha ez számítana…
– Válassz engem! – szakít félbe,
és ezzel legyőzi az összes érvemet.
– Lucas…
A nyakamba csókol.
– Gyere velem! – suttogja a
fülembe. – Arra kérlek, hogy gondold át a választ. Hagyok időt.
Bárhogy is döntesz, ne táncolj vissza!
Hezitálok, pedig nincs miért, semmim nincs, ami
többet érne nála. Megcsókol, elfújja a kétségeimet, kisöpör mindent az
elmémből. Később gondolkodom, most élvezem, hogy itt van velem…
***
– Nagyon furcsa vagy.
Nem nézek rá, csak lassan az asztalra teszem a
kulcsát, és várok. A torkomban dobog a szívem.
– Ez mit jelentsen?
Összeszedem a bátorságomat, és ránézek.
Értetlenséggel vegyes rémülettel bámul vissza rám.
– Elmegyek.
– Hová?
– Nem akarom még megmondani.
– Ez most komoly? Matty…
Azóta nem láttam ennyire kétségbeesettnek, hogy
kirakták otthonról, és bánt, hogy ezúttal miattam ilyen. Az elhatározásomat
viszont nem ingatja meg.
– Már eldöntöttem. Csak törődj bele, kérlek.
Ha egy kicsit is számítok, engedj el – kérem. Kitapogatja a mögötte
lévő széket, és lehuppan rá, maga elé meredve. Nem mozdulok, kivárok. Többször
lejátszottam magamban a szituációt, a könnyű elváláson át a komoly balhéig
mindenre igyekeztem felkészülni.
Percek telnek el, mire végre felpillant és
megszólal:
– Egyedül mész?
– Nem.
– Lucas?
Bólintok. Elmosolyodik, majd nevetni kezd, a
fájdalmas hang bántja a fülemet. Aztán hirtelen elhallgat.
– Mikor?
– Most.
– Szóval már régen tudod, és titokban
készítettél mindent elő – állapítja meg. Nem felelek, úgyis tudja,
hogy igaza van.
– Nagyon haragszol?
Fogalmam sincs, miért teszem fel a kérdést, őt is
meglepem vele.
– Túl sok mindent érzek most ahhoz, hogy
erre válaszoljak.
Megértem. Nekem is nehéz volt meghoznom ezt a
döntést, de így, hogy kész tények elé állítottam, minden előzmény nélkül,
felérhet egy sokkal. Főleg azért, mert rajtam kívül senkije sincs… Annak
fényében pedig, hogy mennyire igyekezett az elmúlt időszakban, még jobban
utálom magam érte…
Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy Lucast
hagyjam el, és inkább Stephennel maradjak. Soha nem engedném el újra, senkiért
és semmiért…
– Emlékszel, amikor először összebalhéztál
velem?
Váratlanul ér a téma, erősen kell koncentrálnom,
hogy beugorjon, mire gondol.
– Aha.
– Azt vágtad a fejemhez, hogy beképzelt
vagyok és elkényeztetett. Hogy mindig megkapom, akit akarok.
– Igen, rémlik – felelem, Stephen
pedig elmosolyodik, a szomorúsága szinte mellbe vág, legszívesebben odamennék
hozzá, hogy megvigasztaljam, de nem merek elgyengülni.
– Már akkor tudtam, hogy te leszel a
kivétel. Azért nem akartam kezdeni veled.
– Pedig akkor épp féltékenységből mondtam.
– Tudom. Átkozottul irigy vagyok rá.
Feladom, azelőtt mozdulok, hogy belegondolnék.
Odamegyek hozzá, átölelem, a mellkasomra hajtja a fejét.
– Ígérd meg, hogy boldog leszel!
– Megígérem.
Hirtelen mozdul, felkel, végigsimít az arcomon.
Tudom, hogy azt akarja, hogy megcsókoljam. Megteszem. Kapaszkodik belém,
elmerül az érzésben.
– Nem tűnsz el, ugye?
Beszélünk. – Bólintok, mire megnyugszik. – Üzenem Lucasnak,
hogy ha megbánt, megölöm!
Felnevetek. Nem bírta volna ki, hogy ne legyen
még egy csípős megjegyzése.
– Megmondom.
– A kulcsot viszont vidd! – kéri
komolyan. – Továbbra is te vagy az eljáró személy, ha velem történik
valami. És legyen nálad, ha egyszer mégis visszajönnél.
Ráhagyom. Igaza van, semmibe sem kerül, ha nálam
van, őt pedig megnyugtatja. Ezt még teljesíthetem neki. Elköszönök. Elenged,
meg sem kísérel tartóztatni, pedig tisztában vagyok vele, mennyire szeretne, és
ezért hálás vagyok neki. Nem nehezíti meg…
Lucas a kocsiajtónak támaszkodva vár rám, és
amikor megjelenek, rám villantja a mosolyát.
– Na?
– Menjünk!
Beülök az autóba, a támlára hajtom a fejem. Sosem
hoztam még ennyire nehéz döntést, beleszédülök az élménybe.
– Féltem, hogy visszatart.
– Én is.
Lucas rám néz, és utoljára megkérdi:
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Belül mégis remegek. Nem mintha örökre búcsúznék,
megígértem, hogy tartjuk a kapcsolatot, mégis annyira véglegesnek érzem most.
Pedig minden szálat nem szakítottam el, ráadásul a munka is összeköt.
Egy vallomással ráadásul tartozom Lucasnak.
– Mi az?
Ráérez. Félve pillantok rá, de nem hallgathatom
el. Nem akarok titkokat.
– Megcsókoltam.
Élesen szívja be a levegőt, de nem tűnik
haragosnak vagy csalódottnak, inkább csak tudomásul veszi. Talán érti, hogy
miért…
– Búcsúként?
– Igen.
Bólint, sóhajt egy nagyot, és feloldoz.
– Nem haragszom.
– Akkor jó – felelem, és
rácsúsztatom a tenyeremet a váltón lévő kezére. Indít, én pedig az előttem
elsuhanó tájat nézem. Valami furcsa, félelemmel vegyes megkönnyebbülés tölt el.
Boldog vagyok, és szomorú egyszerre. De egy pillanatig sem bánom…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése