9.
Legalább fél órája ébren vagyok, Lucas viszont
még mindig nem mászott ki az ágyból. Visszamegyek a szobába, befekszem mellé, a
hátához simulok. Nyűgösen morran egyet, de hozzám bújik. Ennek ellenére úgy
tűnik, továbbra sem tervez felkelni.
– Minden rendben?
– Fáj a fejem.
Így már érthető. Az elmúlt hónapokban tanúja
voltam pár ilyen napnak. Nem irigylem ezekért a fejgörcsökért, mert ilyenkor
még az is kihívás számára, hogy képes legyen megmaradni függőlegesben.
– Hozok gyógyszert – felelem
halkan, mire megsimogatja a kezemet.
– Köszi.
Amikor visszatérek hozzá a fájdalomcsillapítóval
és a vízzel, ülésbe tornázza magát, és hálásan pillant rám. Beveszi a tablettát,
aztán visszacsúszik fekvésbe.
– Ne haragudj – szólal meg, én
azonban megrázom a fejem.
– Semmi gond.
Úgy terveztük, hogy elmegyünk valahová. Nem volt
konkrét program, csak csavargás valamerre, esetleg mozi vagy múzeum, de az
legyen a legnagyobb problémám, hogy nem jön össze úgy, ahogy terveztük.
– Bepótoljuk, amint vége ennek a nyomott
időnek – mondja.
Megértem a morcosságát, mostanában annyira
gyakran emelkedett és esett hirtelen a hőmérséklet, hogy valószínűleg ezúttal
is emiatt van rosszul. Elvackolok mellette, figyelem, ahogy lehunyt szemmel
fekszik. Megunja, hogy bámulom.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi
gyanakodva, mire elmosolyodom.
– Azon gondolkodtam, ki tudnál-e venni pár
nap szabadságot.
– Minek?
– Elehetnénk valahová, ahol süt a nap.
Meglepetten néz fel.
– Hová? Florida vagy Miami?
– Kicsit távolabbra. Másik
kontinens? – ajánlom, Lucas újra a párnába fúrja az arcát, innen már
sejtem, hogy nem lesz egyszerű rávenni.
– Arra most nem igazán telik.
– Lucas. Engedd már, hogy egy kicsit
kényeztesselek!
Nem értem, miért ellenkezik minden alkalommal,
amikor költeni akarok rá. És nem is igazán csak rá, mert ez mindkettőnkről
szólna.
– Nem szoktam tiltakozni – nevet,
aztán fel is nyög, és a halántékára szorítja a kezét. – Ne röhögtess,
haldoklom.
– Én teljesen komoly vagyok, te veszed
poénra – figyelmeztetem, de olyat tesz, amire nem számítok: további
harc nélkül beleegyezik.
– Jól van. Hová szeretnél vinni?
– Én nyitott vagyok. Van olyan hely, ahová
szívesen mennél?
– Hm – feleli, aztán nyöszörögve
felém fordul. – Most nagyon nem bírok gondolkodni, ne haragudj.
– Ezen kell? Biztos van olyan, ahová mindig
vágytál…
Csendben van. Nem tudom, hogy most tényleg ki
kell-e találnia, vagy valamiért nem akarja egyből rávágni.
– Seychelle-szigetek.
– Akkor oda megyünk – jelentem ki,
és leintem, amikor mégis tiltakozni próbál. – Kérlek. Én is
kikapcsolódnék, neked is jól jönne.
– Oké, meggyőztél – sóhajtja,
aztán enyhén elmosolyodva rám néz. – Te kihasználod, hogy nem vagyok
eléggé jól ahhoz, hogy lebeszéljelek, ugye? – kérdi gyanakodva, mire
halkan felnevetek. Ez ugyan nem jutott eszembe, de így valóban könnyebb dolgom
van.
– Még a feltételezés is sértő!
– Persze – hagyja rám, pedig egy
szavamat sem hiszi. – Neked az megfelel? Mármint te hová mennél?
– Nekem mindegy, elég kevés hely van, ahol
még nem voltam. Rengeteg nyaralónk van szerte a világban. Oda ráadásul szívesen
visszamegyek.
– És mi a kedvenced?
Hawaii? – faggat kíváncsian, de nem tudok azonnal válaszolni. Számba
veszem, merre jártam már, mielőtt kimondanám:
– Bora Bora.
– Miért nem lep meg?
– Fogalmam sincs – vonom meg a
vállamat, és tovább tervezgetek. – Szálloda vagy jacht?
– Neked az is van?
– Van, de nagyon máshol, úgyhogy inkább
bérlésre gondoltam.
Lucas hümmög egy sort, a hasára gördül, és nyögve
fúrja a párnába a fejét.
– Eddig maximum motorcsónakban ültem.
– De úszni tudsz?
– Persze – feleli azonnal, és
amikor megint felnéz rám, rádöbbenek, hogy halasztanom kellene ezt a
beszélgetést. Látszik rajta, hogy szenved, én meg nem hagyom békén. Inkább
gyorsan rövidre zárom a témát.
– Akkor legyen az, és ha nem tetszik,
szálloda. Vagy mindkettő, aztán majd eldöntjük.
– Jól van – motyogja, a vonásai
viszont nyugtalanságot tükröznek, és nem hinném, hogy ez a fájdalom miatt van.
Szinte azonnal leesik, mi a gond. Felülök, végigsimítok a karján, hogy rám
figyeljen.
– Lucas. Nem használsz ki.
Elmosolyodik.
– Honnan tudod, hogy…?
– Kiült az arcodra.
– Sajnálom. Holnap megkérdezem, hogy
elengednek-e.
Lehúz magához egy csókra. Rövid és
szenvedélytelen ugyan, mégis boldoggá tesz.
Felkelek, magára hagyom, hátha még egy kis alvás
segít a gyógyszerrel együtt. Igyekszem nem zajongani, de annyira bezsongtam,
hogy elküldök pár e-mailt ezzel kapcsolatban. Nagyon remélem, hogy Lucas el tud
szabadulni, mert én már most alig várom…
– Kérlek mondd, hogy azért vagy ennyire
szótlan, mert lenyűgöz a látvány!
Lucas felpillant rám, és hunyorogva takarja el
félig a szemét, hogy lásson is. Aztán mosolyogva fogadja el a felé nyújtott
poharat.
– Pezsgő? Ha ezt megiszom ebben a melegben,
azonnal berúgok – neveti, mire én is felengedek. Amikor megérkeztünk,
két órát sétáltunk a parton, akkor annyira lelkes és boldog volt, hogy zavar a
mostani csendje.
– Szóval?
– Csak gyönyörködtem a
tengerben – feleli, majd belekortyol az italba. Mellé ülök, követem a
tekintetét. Kint vagyunk nyílt vízen, és bár mostanáig a hajóval foglalkoztam,
attól még feltűnt, hogy valami nem az igazi.
– Akkor nincs gond?
– Nem, dehogyis. Csak eddig a legnagyobb
víz, amit láttam, egy tó volt, nem messze tőlünk. A nevelőapám vitt el néha oda
horgászni – meséli, aztán felsóhajt. – Hiányzik.
– Sajnálom.
– Ettől függetlenül nagyon tetszik itt.
Köszönöm, hogy elhoztál – mosolyog rám. – Szóval minden
rendben, csak annyira szép a környék, hogy elakad tőle a lélegzetem, és
próbálom meggyőzni magam, hogy nem álmodom.
– Ebben segíthetek.
Megcsókolom. Átöleli a nyakamat, még közelebb
húz, pillanatok alatt felforrósodik a helyzet. Felnyögök, amikor a hátamra
dönt, és megállítom.
– Folytassuk bent!
A légkondicionáló ontja magából a hűvöst, nekem
mégis mintha az egész testem lángolna. Felemelem a fejem a párnáról, figyelem,
ahogy Lucas ajka körbeöleli a férfiasságomat, és kis híján végem is van a
látványtól. Az óvszerért nyúl, alig bírom kivárni, mire érezhetem magamban.
Egyre többször kapom magam azon, hogy én vagyok az, aki erre vágyik, és nem ő
akarja így…
Később kiülünk figyelni a tengert. Régen sokszor
megfordult a fejemben, hogy hátat fordítva mindennek, egy hajóra költözöm.
Stephen kiröhögött, és azt mondta, a magány nem nekem való. Igaza van, de attól
még nagyon utáltam, amiért nem vett komolyan.
– Bora Bora szebb?
– Hm?
Elbambultam, Lucas hangjára találok csak vissza a
jelenbe. Türelmesen várja, hogy felfogjam a kérdését.
– Azt mondtad, az a kedvenced.
– Nem is tudom – felelem, és a
távolba révedek. Itt is gyönyörű, ez kétségtelen. – Nem hinném, hogy
sokkal szebb, csak más. Jobban ismerem, ennyi.
– Elviszel egyszer?
Na, most meglepett, ami az arcomra lehet írva,
mert felnevet, és megcsókol.
– Ha szeretnéd, persze.
– Szeretném – válaszolja, majd rám
néz, egyenesen a szemembe. – Azért nem szeretem, hogy ennyit költesz
rám, mert félek tőle, hogy egy nap majd úgy gondolod, kihasznállak.
– Lucas…
– Engedd, hogy
végigmondjam – kéri, mire elhallgatok. – Mindig csóró
voltam. Nekem ez furcsa. Egyrészt irigylem, és haragszom a világra, mert ha
egész életemben gürcölök, sem lesz ennyi pénzem, másrészt… rohadt csábító,
érted? Néha úgy érzem, egy szavamba kerülne, te pedig képes lennél lehozni a
csillagokat is az égről. Ez azért nagyon ijesztő.
– Hm – szólalok meg, amikor
befejezi. – Melyiket kéred?
Felnevet.
– Erről beszélek.
– Hidd el, pontosan tudom, milyen, amikor
valaki csak a pénzemre hajt – nyugtatom meg, mire kíváncsian villan
rám a tekintete.
– Sokszor fordult már elő?
– Az elején igen. Utána kezdtem titkolni.
– Érthető.
Csend borul ránk. Kezd lemenni a nap, szeretem a
fényét a víztükrön. Lucast is elámítja, látom a rajongást az arcán, és ez
feldob. Örülök, hogy rá tudtam venni az útra, és szerintem biztosan ő sem bánta
meg, hogy belement. Most, hogy már az ezzel kapcsolatos félelmeit is ismerem,
legközelebb könnyebb dolgom lesz, ha hasonlót tervezek.
– Esetleg vehetnék itt is egy nyaralót.
Fel sem tűnik, hogy ezt hangosan kimondom, amíg
Lucas nem reagál rá.
– Csak így? Tetszik itt, úgyhogy kéne egy
ház, hátha visszajövök pár év múlva?
Nem tetszik a hangsúly és a megfogalmazás.
Elhúzom a számat, a jókedvem egyből oda, de ezt valószínűleg Lucas is leveszi.
– Sajnálom, ez rémesen bunkó volt tőlem.
– Semmi gond – sóhajtom, pedig ez
nem igaz. Nagyon rosszulestek a szavai, és óhatatlanul magyarázkodásra
késztetnek, pedig nincs rá okom. – A nyaralók közösek a családban.
Mindenkinek megvan a kedvence. A szüleim például imádják Olaszországot, a
legidősebb bátyám meg Ázsiát szereti. Bora Bora közös kedvenc Stephennel,
valahogy így alakult. Az az én nevemen van, igazából más nem is jár arra, csak
én. Bár ha beállítok oda veled, az felvet majd pár kérdést, de… igazából úgyis
sejtik, szerintem.
– Miből gondolod? – faggat Lucas,
mire veszek egy mély lélegzetet, és lassan kifújom. Ezen nem szeretek kattogni,
mert sosem tudom, hogy ennyire vakok vagy tényleg csak nem vagyok elég fontos
nekik…
– Stephen miatt – válaszolom
végül, aztán nekiállok kifejteni. – Amikor ő lebukott, elég
nyilvánvaló volt a helyzet. Engem mégsem vontak kérdőre… bár tény, hogy nekem
épp üzleti úton voltak a szüleim, úgyhogy lenyúltam a levelet.
– Milyen levelet?
Elgondolkodom rajta, mennyit mondjak. Ez nem az
én történetem, én csupán a mellékszereplője vagyok, de ha már belekezdtem,
muszáj valamennyit elárulnom.
– Stephen azért került bajba, mert
lekoptatott egy pasast, aki bosszút állt. Elküldött pár képet Stephen apjának.
Lucas felszisszen.
– Milyen képek voltak?
– Meséltem, hogy elég sűrűn jártunk bizonyos
klubokba. Ott készültek. Félreérthetetlenek voltak.
– Ez nagyon csúnya.
– Az – hagyom rá. Én még mindig
élénken emlékszem arra a napra. Stephen kétségbeesésére, a saját félelmeimre,
hogy az ő sorsára jutok. Aztán engem egyáltalán nem vettek elő, pedig a
szüleink üzlettársak. Lehetetlen, hogy nem jutott el hozzájuk a történet.
– Mire gondolsz?
Megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni, mégis
előbb bukik ki belőlem, mint hogy megállíthatnám:
– Még csak rá sem kérdeztek, érted?
– Lehet, hogy nem számít nekik.
– Nem, én nem számítok
nekik – felelem, és felkelek, hogy valami alkohol után nézzek. Nem
szeretném folytatni a témát, mert ráül a hangulatomra, fojtogat, bánt. Pedig
hozzászokhattam volna már…
– Szeretem az estéket itt.
– Otthon nem?
– Úgy értem, ez másféle
sötét – magyarázza, miközben elgondolkodva belekortyol az italába.
Koktélt kevert nekünk, már a sokadikat. Említette ugyan, hogy dolgozott a
vendéglátásban, de eddig nem tudtam, hogy ehhez is ért. Szeretem, hogy mindig
meg tud lepni. – Hátborzongatóan fekete, mégis elbájoló. Veszélyes és
csábító.
– Nagyon filozofikus vagy ma.
Belemosolyog a poharába, kiissza és leteszi.
– Furcsa ez a kontraszt. Nappal olyan tiszta
a víz, annyira… világos, a mélyére látsz. Aztán amint lemegy a nap, mintha a
saját gonosz ikertestvére lenne.
– Ez szép – állapítom meg. Ritkán
ennyire költői, inkább két lábbal áll a földön, de tetszik, ahogy
megfogalmazta. Én sosem tudtam így megfogni szavakkal, pedig imádom a tengert.
– Nincs kedvem hazamenni – mondja
hirtelen, és sóhajtva dől hátra. Melléheveredem, a karját cirógatom, és
megosztom vele az ötletemet.
– Költözzünk ide? – kérdezem,
pedig úgyis tudom a választ. Megrázza a fejét.
– Egy idő után halálra unnánk egymást.
– Azt nem hinném.
Csendben fekszünk. Az elmúlt egy hét életem
legszebb időszaka volt. Én is sajnálom, hogy véget ér, legszívesebben tényleg
itt maradnék. Bár közel a part és a civilizáció, akkor mehetünk ki, amikor
akarunk, mégis elválaszt a víz. Azért is béreltem kisebb hajót, hogy ne kelljen
személyzet sem hozzá, csak mi legyünk ketten.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi
Lucas kíváncsian.
– Hogy elrabollak, és örökre itt kell velem
élned – pillantok rá, aztán elnevetem magam. – Viccet
félretéve, imádok itt lenni veled.
– Én is. Csend, nyugalom, meg te. Nem is
nagyon kívánhatnék többet.
Rám mosolyog, aztán felkel, egy percre eltűnik.
Amikor visszatér, mellém tesz egy csomag óvszert és síkosítót. Rám mászik, a
csípőmre ül, majd lehajol hozzám, a számra suttog:
– Szeretkezni akarok veled a csillagok
alatt.
– Ez nagyon… romantikus
volt – állapítom meg, amint véget ér a csók. Lucas picit eltávolodik.
– Akarod mondani, zavaróan nyálas?
– Dehogyis.
– Bennem is van romantika, csak ritkán
engedem felszínre – feleli. A nyakamra szór apró puszikat, bizsergek
az érintése nyomán. Röpke pillanat alatt felszítja bennem a szenvedélyt, pedig
még bele sem lendült.
– Miért?
– Nem tudom. Sebezhetővé tesz, ha kimutatom
az érzelmeim – válaszolja. Újra elhúzódik, és felfelé bámul. Követem
a tekintetét. Tényleg gyönyörű az égbolt, nem csodálom, hogy kihozta belőle ezt
a furcsa hangulatot. Megsimogatom az arcát, mire ismét felém fordul. Talán ez a
megfelelő pillanat.
– Szeretlek.
A vallomásom mosolyra fakasztja, imádom a
csillogást a szemében.
– Én is szeretlek.
Lehúzom magamhoz. A csillagokat nézi, én meg őt.
Megcsókolom, onnantól viszont csak rám figyel…
Szeretkezünk. Imádom, ahogy a lágy szellő a
hajába kap, miután kirángatom belőle a gumit. Most nem neheztel érte, el van
foglalva a kéjjel, lehunyt szemmel mozog. Egyszerűen gyönyörű így… Végighúzom a
kezem mellkasán, egészen az ágyékáig, mire felnyöszörög, és gyorsít, magával
ránt, a végletekig izzít…
– Ezt ki kellett
próbálni – szólalok meg, amint egyáltalán kapok levegőt.
– Hm?
– Szex a szabad ég alatt – pontosítok,
mire érdeklődve gördül az oldalára, hogy rám nézhessen.
– Még sosem csináltad?
– Nem. Te igen?
– Még nagyon fiatalon, egy
parkban – ismeri el. – Utólag belegondolva, nem volt jó
ötlet, de részeg voltam, és nagyon szerelmes. Bár így évek múltán elmondhatom,
hogy akkor még azt sem tudtam, mit jelent – röhögi, de azért az
arcomat vizslatja, pedig nem vagyok féltékeny.
– Nálam te vagy ebben is az első.
– Mármint még miben?
– Első romantikus hajózásban is. Első hosszú
kapcsolat. Meg most vagyok először igazán szerelmes. Sőt, veled veszekedtem
életemben először – sorolom. Utóbbinál felröhög.
– És tiniként?
– Az viszonzatlan maradt, és jobb is
így – vágom rá. Nem faggat, és nem is igazán szeretném elmesélni.
Talán majd egyszer.
– Szóval ennyire úttörő vagyok az
életedben? – incselkedik, mire nevetve bólintok. Persze tudja, már
sokszor beszélgettünk erről, de szerintem csak simán szereti újra és újra
hallani. És bár nem bánom, hogy neki voltak már hosszú kapcsolatai, azért
kicsit néha mégis zavar, hogy én semmiben sem vagyok nála az első. Észreveszi,
hogy változott a hangulatom. – Mi a baj?
Nem tudom, megosszam-e vele a gondolataimat.
– Azon merengtem, hogy engem már minden
területen beelőztek az életedben.
– Ez marhaság! – vágja rá
felháborodva. – Jobban törődsz velem, mind eddig bárki. Azt hiszem,
te vagy az első, aki ennyire értékel és szeret. Csak kérdés, hogy mikor
ábrándulsz ki belőlem.
– Soha – felelem, de megrázza a
fejét. Nem fizikailag távolodik el, legszívesebben mégis közelebb húznám.
– Ezt kétlem. De ígérd meg, hogy ha mégis
így lesz, akkor sem fogod megbánni az együtt töltött időt.
– Lucas…
– Ígérd meg! – kéri, mire
legyőzötten bólintok. Úgysem fogom kiszedni belőle, mit takar mindez. Talán
idővel elárulja nekem, de bánt a bizalmatlanság. Ha szerinte valami közénk
állhat, fel akarok rá készülni.
– Megígérem.
Megnyugszik. Összefűzi az ujjainkat, visszafordul
a csillagok felé, és én nagyon sokat adnék, ha tudnám, mi jár most a fejében…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése