8.
– Utoljára.
Bólint, a szeme szinte izzik a félhomályban.
Megcsókolom, méreg csepeg az ajkáról, és én bódultan iszom magamba. Elcsábít és
felizzít, ezúttal akarattal adom át magam a kábulatnak. Hamar fejbe vág, csak
Lucas forró bőre létezik, a szájára szorítom a sajátomat, magam alá húzom a
testét, szinte éget az érintése.
Küzdök, hogy ne ragadjon el teljesen a hév, Lucas
viszont nem akarja hagyni. Az asztal felé tapogatózik, de lefogom a kezét. Nem
is értem, egyáltalán hogy vett rá újra, de nekem kell a féknek lennem.
– Nincs több – suttogom, a hangom azonban
nem elég határozott ahhoz, hogy meggyőzze.
– Egyetlen egyszer akarom látni, hogy
elveszíted a fejed, és soha többet nem kérem…
Elsöpri az ellenállásom. Az ajka az enyémre
tapad, őrjítő ez a módszer, mohón ölelem magamhoz.
– Ne harcolj, csak…
Nincs alkalma végigmondani, megfeszül alattam,
véres csíkokat húz a hátamra, harapja a nyakam, még jobban felcsigáz a
reakciója. Végleg elmosódik előttem a határ, csak a kiabálásba fúló nyögései
vannak, és a körém feszülő forróság, zuhanok…
Tompán zúg a fejem, amikor magamhoz térek.
Kitapogatom a mobilomat, a fénye átmenetileg megvakít. Jól elaludtuk a
délelőttöt, bár azt sem tudom, mikor keveredtünk haza. Lassan, nagyon lassan
eszmélek csak rá, hogy tegnap nem hagytuk el a lakást, legalábbis fizikailag
biztosan nem…
Oldalra pillantok. Lucas a párnát öleli
mellettem, békésen szuszog, a takaró alól kivillanó válla és háta viszont
nagyon is árulkodik arról, hogy tegnap megint nem fogtuk vissza magunkat.
Felülök, nyugtalanul a hajamba túrok. Nem kellett
volna elcsábulnom, mégis megtettem. Lucas mozgolódni kezd, végigsimít a
karomon, visszahúz. Feljebb csúszik, hogy megcsókoljon, és nyöszörögve temeti
az arcát a vállgödrömbe.
– Mindenem fáj – neveti a
bőrömre. – Elképesztő voltál…
– Aha, elképesztően hülye, hogy ebbe
belementem – felelem sóhajtva, Lucas azonban nem hagy felkelni, félig
rám fekszik, megcsókol.
– Ne rágd magad – kéri, de mielőtt
szóra nyitnám a számat, hozzáteszi: – És ahogy ígértem, utolsó volt.
Évente egy-két alkalommal élek csak ilyesmivel, úgyhogy nem kihívás.
– Jó.
Megnyugtat, hogy nem nekem kellett szóba hozni.
Lucas lustán simogatja a bőrömet, nehezemre esik kibújni az öleléséből. Mire
végzek a zuhannyal, már áthúzza az ágyat, majd ő is eltűnik a fürdőben. Lefőzöm
a kávét, és rá várok, mielőtt készülni kezdenék.
– Később akkor
visszajössz? – kérdezi, amikor feltűnik a konyhában. Bólintok.
– Este.
– Rendben.
Neki dolga van még délután, én meg úgyis
elígérkeztem Stephennek. Van is tőle egy rakat nem fogadott hívásom, le fogja
szedni a fejem. Fél óra késéssel esek be edzeni, bár egyetlen porcikám sem
kívánja. Annak viszont örülök, hogy nincs ott, amikor átöltözök, mert az éjjel
rajtam is elég durva nyomokat hagyott.
Egy darabig csak csendben figyel, érezteti, hogy
haragszik rám, pedig ő már annyiszor késett, hogy pofátlanság tőle a duzzogás.
– Merre voltatok tegnap? – szól
hozzám végül nagy kegyesen, és én nem érzékelem a csapdát, míg bele nem sétálok
egyenesen a közepébe.
– Semerre. Végig Lucasnál.
– Értem – feleli fagyosan, aztán
felém fordul, mogorván néz rám. – És ezúttal mit szedtetek be?
Megvonom a vállamat. Szóval látszik rajtam, vagy
legalábbis ő kiszúrta. Mérgesen kattintgatja a gépet, feljebb veszi a
sebességet, és mintegy mellékesen megjegyzi:
– Elront téged.
– Mi van? – kérdezem meglepve, de
hamar dühbe is gurulok, mert én nagyon úgy érzem, hogy Lucas határozottan jó
hatással van rám. Jó, ezt kivéve, bár ez még talán belefér. Ezért is nem tűröm,
hogy emiatt beszóljon. – Mert kétszer rávett?
– Kétszer? Összesen? – faggat, és
egy szavamat sem hiszi. Próbálom nem felbosszantani magam ennél jobban, de elég
nagy lelkierő kell hozzá.
– Igen.
– Biztos? Matty…
– Amúgy meg nem igazán van erkölcsi alapod
csesztetni ezért – vágok vissza, Stephen pedig azonnal
elhallgat. – Hányszor vittél bele? Hm? – folytatom, és
látom rajta, hogy ez most mélyre ment. – Én össze se tudom számolni.
Emlékeztetnélek arra is, hogyan hoztuk össze azt a bizonyos éjszakát.
Idegesen felsóhajt, leállítja a futópadot, és
válasz nélkül otthagy. Nem bánom, most kell a távolság, nem szeretnék azért
összebalhézni vele, mert aggódik értem.
Vacak a kedvem, mikor visszaérek Lucashoz, de ő
gyorsan feldob. Igazság szerint csak rávesz, hogy menjek vele moziba, ezzel
sikerül egy darabig elterelnie a figyelmemet Stephen duzzogásáról. Aztán mégis
a fél film alatt barátom viselkedésén agyalok…
Pedig megértem, hogy félt. Pontosan tudja,
mennyire könnyen el tudja kapni az embert a gépszíj, még azelőtt rászokott,
hogy rájöttünk volna, baj van. Fogalmam sincs, hogyan tudott magával rántani,
de sikerült. Azt hiszem, engem nagyrészt az józanított ki, hogy lefeküdtem
vele, és halvány emlékem sem maradt az egészről. Pánikba estem, hogy ennyire
kicsúsztak a dolgok a kezemből, és ez lett mindkettőnk szerencséje. Mert
Stephen lehet bármennyire öntudatos és határozott, sokkal sebezhetőbb nálam…
Néha kifejezetten utálom, hogy egyedül én látok
át az álcáján. Nemtörődömnek, sőt seggfejnek mutatja magát, de bármit mondanak
neki, az telibe talál. Úgy tűnik, hogy lepattan az egójáról és a cinikus
mosolyáról, közben meg minden sértés vagy kritika belülről marja. Szerintem leginkább
ezért fél kapcsolatba kezdeni, ezért retteg attól, hogy egy nap bárki vagy
bármi miatt engem is elveszít…
Épp emiatt rühellem, hogy képes vagyok bántani
őt. Mindenkinél jobban ismerem, ha én belerúgok, az duplán fáj, mégis
megteszem. Hol mérgemben, hol azért, mert észre sem veszem, hogy a lelkébe
mászok. És soha nem szól rám…
Persze a halálba idegesít azzal, hogy
beleavatkozik a szerelmi életembe, ráadásul olyan durva pofonokkal, amiket
szinte fizikailag érzek. Ilyenkor bármennyire gyűlölöm érte, képtelen vagyok
annál többet tenni, minthogy veszekszem vele. Fogalmam sincs, hogyan alakult ki
köztünk ennyire erős kötelék, de néha úgy érzem, elszakíthatatlanul belénk
égett. Megmagyarázni nem tudom, de ott lüktet bennünk, önálló dobbanása van. Él
és lélegzik, és attól félek, ha komolyan tudomást vennénk róla, egy nap csak
megölnénk, így inkább lehunyjuk a szemünket…
***
Beengedem Lucast a lakásba, és én is utána
sétálok. Lepakolok a konyhában az asztalra, közben azon gondolkodom, hogyan
hozzam szóba az évfordulót. Lucas mintha elfelejtette volna, munkáról és
filmekről beszélt egészen idáig. Aztán hirtelen témát vált, én meg rádöbbenek,
hogy jó nagyot tévedtem.
– És mit tervezel csinálni ma?
– Ünneplésként?
Bólint, én meg elmosolyodom. Tudom, hogy nem a
legromantikusabb pasi, úgyhogy nem mertem túl sok mindent tervezni, legalábbis
nélküle nem.
– Neked van valami ötleted?
–Te emlegeted egy hete. Azt hittem,
készültél. – Na, ez elbizonytalanít. Láthatja rajtam, mert sietve
hozzáteszi: – Csak vicceltem. Azt viszont nehezen hiszem el, hogy
nincsenek elképzeléseid, úgyhogy ki vele!
Megcsóválom a fejem, majd a hűtőhöz lépek. Igaza
van, napok óta be vagyok zsongva. Legszívesebben egy rakat dolgot csinálnék, de
visszavettem a tempóból. Kiveszem a palackot, és kérdőn felmutatom.
– Bor mindig jöhet. Csak mondd, kérlek, hogy
gyertyafényes vacsora nem vár odabent, mert halálra rémülök – cukkol,
miközben én az üveget bontom. Be nem vallanám, de ez is megfordult a fejemben,
pont azért vetettem el, mert tudtam, hogy azon már kiakadna. Na de fél év, az
fél év, nekem ez a hihetetlen kategória. Csoda, hogy meg vagyok kergülve?
– Esküszöm, hogy nem.
– Akkor megnyugodtam.
Belekortyol a borba, aztán a homlokát ráncolva
maga felé fordítja a címkét. Az arcán átsuhanó árnyék rosszat sejtet, de ahogy
rám pillant, már nyilvánvaló, hogy ideges.
– Szerintem ennek nem akarom tudni az árát,
de úgy tippelem, minimum egyhavi fizetésem.
Ezt elcsesztem. A hangjában neheztelés cseng,
pedig nem akartam megbántani. Mentegetőzni kezdenék, de nem tudom, mit mondjak.
– Ha nem tetszik, kiöntöm, nem muszáj
meginni…
Azonnal rádöbbenek, mekkora hülyeség hagyta el a
számat, Lucas viszont úgy bámul rám, mintha minimum megőrültem volna. Aztán
elneveti magát, de annyira röhög, hogy le kell tennie a poharat, és kicsordul a
könnye is.
– Neked nemhogy hiányzik egy kereked,
teljesen elgurult az összes – jelenti ki, aztán koccintásra emeli a
poharát. – A fél évre!
Megkönnyebbülök, bár ha ez sok volt számára,
akkor félő, hogy a többivel tényleg túl messzire megyek.
– Min gondolkodsz? Nagyon komolynak tűnsz.
– Attól tartok, hogy nem fogsz örülni az
ajándékomnak – felelem, Lucas pedig hümmög, mielőtt elkomorodva
megkérdezné:
– Hasonlóan drága? – Lassan
bólintok, Lucas pedig felsóhajt. – Miért költesz rám ennyit?
– Mert örülök, hogy meglephetlek
valamivel – magyarázom óvatosan. – És nagyon ritkán teszem,
nem értem, miért zavar ennyire…
A pohara tartalmát bámulja, aztán elgondolkodva
kortyol bele. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és tudom, hogy imádja az ízét.
Szerintem most ő bonyolítja túl, de ezt inkább nem osztom meg vele.
– Nem tudom megmagyarázni.
– Jó, az egy évet esküszöm, hogy egy
pizzával ünnepeljük – vágom rá fásultan, Lucas pedig másodszor nevet
fel. Szerencsére poénra veszi.
– Remélem, nem aranypor lesz rajta sajt
helyett.
– Na, elmész te a…
Most már én is röhögök. Aztán összegyűjtöm a
bátorságomat, és leteszem elé a dobozt. A felirattól azonnal elkerekedik a
szeme. Lehet, hogy be kellett volna csomagolnom a tokot, de már mindegy. Lucas
arca elég beszédes, amikor rám pillant.
– Az van benne, aminek látszik?
– Igen.
– Azta. – Ennyit mond, aztán
kibontja az órát, közben látszik rajta az igyekezet, hogy teljesen örülni
tudjon. Kiveszi, alaposan megnézi, végül elmosolyodik. – Nagyon szép.
– Tényleg tetszik, vagy csak udvarias vagy?
Megkerüli a pultot, hozzám lép, és megcsókol. Már
sokkal nyugodtabbnak tűnik, úgyhogy én is felengedek kicsit. Nem mindig bírom
kiszámítani őt, néha elvihetem drága étterembe, alkalmanként viszont az is
bosszantja, ha meghívom egy hamburgerre. Kicsit hangulatember, azt hiszem.
– Tényleg tetszik. Ne haragudj az előbbiért.
Ez csodaszép. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer egy igazi Rolex virít
majd a csuklómon…
Fellélegzek. Egyébként is féltem tőle, mit szól
hozzá, de az iménti reakciója határozottan kétségbe ejtett. Újratöltöm a
poharunkat, és figyelem, ahogy előhúz egy ajándékszatyrot a táskájából.
– Mégsem csak én készültem?
Megrázza a fejét, én pedig kíváncsian nézek bele
a tasakba. A meglepetésem elég őszinte lehet, mert Lucas füligvigyorral
szemléli, ahogy hápogok.
– Na? – sürget, én viszont még
mindig nehezen jutok szóhoz.
– Hogyan szerezted meg? Évek óta keresem,
szerintem már az összes létező boltot bejártam…
– Az ilyesmit bolhapiacon kell
nézni – magyarázza. – Ismerősnél próbáltam ki, mert nekem
nincs lejátszóm hozzá, szóval jónak kell lennie…
Felteszem a lemezt. Nem vagyok nagy gyűjtő, de
szeretem az eredeti dolgokat, és a régebbi zenék csak bakeliten az igaziak, digitalizálva
nekem valahogy olyan műnek tűnnek. Felcsendül az első dal, én pedig lehunyt
szemmel hallgatom.
– Akkor nem lőttem mellé?
– Szerintem ennél jobban el sem találhattad
volna – jegyzem meg. Ez így, régi bort kortyolva Lucas társaságában
tökéletes, a lemez az estém megkoronázása. Hihetetlen, hogy én akartam meglepni
őt, és ő simán túlszárnyalt.
***
– Teljesen el vagy varázsolva.
– Ne haragudj – kérek bocsánatot,
mire Stephen rosszallóan megcsóválja a fejét. Már így is többször megkaptam,
hogy nem figyelek rá. – Megismételnéd?
– Puhatolózni próbáltam, hogy a karácsonnyal
mi legyen.
– Mi lenne? – kérdezek vissza,
Stephennek meg elfogy a türelme.
– Érdeklődnék, hogy egyedül töltöm-e, mert
te végigturbékolod, vagy marad minden az eredetiek szerint?
Érzem, hogy mennyire függ a válaszomtól. Évek óta
együtt ünnepelünk. Én szokás szerint nem hiányzom otthon, őt meg látni sem
akarja az apja, szóval általában egymást boldogítjuk. Nem mintha bánnám,
szeretek vele lenni, leginkább őt tekintem a családomnak. Idén először viszont
komolyan felmerült bennem, hogy szakítok a hagyományainkkal, és inkább
Lucasszal leszek. Ő viszont hazautazik az anyjához és a húgaihoz, csak a
kedvemért jön vissza karácsony másnapján. Még nem tudom pontosan, csalódott
vagyok-e, vagy megkönnyebbült, mert bármennyire is szerettem volna vele lenni,
Stephent sem akarom magára hagyni.
– Menjünk valahová vagy akarsz fát
állítani? – kérdezek vissza figyelmen kívül hagyva a szurkálódását.
Elfordul, de tudom, hogy mosolyog. Szerintem napok óta ezen kattog, lehetett
volna annyi eszem, hogy szólok neki a terveimről.
– Nem tudom. Idén valahogy hóra vágyom, nem
strandolni.
Ezzel meglep. Az elmúlt három évben valamelyik
tengerpartra mentünk, mindig az ő kérésére.
– Hóra? – adok hangot a
csodálkozásomnak. – Közép-Európa esetleg? Itt nem biztos, hogy esni
fog…
– Ott se! – neveti el magát, aztán
hamar el is komolyodik. – Kivételesen itthon maradnék.
Nem tudom mire vélni a hangulatát. Általában már
a karácsony maga sem hatja meg, maximum annyiban, hogy akkor biztosan együtt
töltjük a napot, díszítünk fát és ajándékozunk is. Ennél jobban viszont nem
törődik vele, eléggé elhatárolódik érzelmileg.
– Jól van.
– És Lucast addig hová teszed? Vagy
hármasban nyomjuk? – kérdezi vigyorogva, én meg égnek emelem a
tekintetemet.
– Hülye! Egyébként városon kívül lesz.
– Hm – reagálja le, aztán felém
sandít, és sejtem, hogy nem fogok örülni annak, amit mondani
készül. – Azt hittem, jól megvagytok.
– Így is van.
– Akkor?
Felsóhajtok. Megkísérlem úgy összefoglalni, hogy
ne érződjön ki, mennyire zavar igazából, hogy így alakult. Stephen arra
biztosan ráharapna, az viszont nem hiányzik.
– Megbeszéltük, hogy hazamegy. Neki a
családja stabil, szerető háttér… azt hiszem, mi ezt nem nagyon tudjuk
elképzelni sem – magyarázom, Stephen meg elfintorodva helyesel. Neki
nem kell bemutatni, milyen, ha nem törődnek vele, úgyhogy megért. – Szóval
mindig velük tölti az ünnepet, én meg általában veled, és egyikünknek sem
akaródzott igazán arra kérni a másikat, hogy őt helyezze előtérbe, legalábbis
azt hiszem. Ettől még jó lenne, ha maradna, de talán jövőre.
Nem köt bele. Nem tudom, a jövőre vonatkozó rész
miatt, vagy csak tudomásul vette, mindenesetre szó nélkül magamra hagy, és más
gép után néz.
Edzés után meghív egy italra, közben munkáról
beszélgetünk. Az év végi bónuszról mindig én döntök, mert Stephen hajlamos
megszorításokra akkor is, ha épp felfelé húz a szekér. Ő inkább üzletember,
nekem ez nem menne. Nem hiába az ő kezében a cég, akkor is, ha a tőke az enyém.
– Szólnál, ha a hátad közepére sem kívánsz
karácsonykor, ugye?
Hirtelen ér a témaváltása, és megdöbbenek azon,
hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Küzdök a késztetéssel, hogy leüvöltsem a
fejét, ő viszont annyira komoly, hogy a falra mászok.
– Hogy a fenébe kérdezhetsz ilyet
egyáltalán?
Lesüti a szemét, beharapja az ajkát. Nem
szeretem, amikor bizonytalan. Általában tudja, mit akar, magabiztos és
öntudatos, és utálom, amikor ebből kibillen, mert annak mindig komoly oka van.
Próbálok rájönni, én mivel hoztam ki ezt belőle, de nem sikerül.
– Tavaly ott volt Sam, mégsem éreztem magam
ennyire… feleslegesnek az életedben.
– Jó ég, Stephen! – sóhajtok
fel. – Te sosem leszel felesleges az életemben. A legjobb barátom
vagy, nélküled hosszú távon nem létezem. Mi ez a butaság?
Megvonja a vállát, és eltereli a témát:
– Szilveszter szokás szerint nálam? Hozhatod
Lucast is.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán faggatnom
kéne. Aztán rájövök, hogy úgysem válaszolna, így belemegyek a játékba.
– Megkérdezem.
– Oké – hagyja rám, és előszed egy
újabb kimutatást. Ha így folytatjuk, reggelig haza sem érek…
Végül kétórás késéssel esek be Lucashoz, mint
ígértem, de nem neheztel, vagy legalábbis nem mutatja. Újramelegíti a vacsorát,
én meg kicsit rosszul érzem magam, amikor rájövök, hogy a kedvencemet csinálta,
és hagytam kihűlni. Lerakja elém, én meg belemélyedek a Stephentől kapott
grafikonokba.
– Ezek micsodák? – kérdezi Lucas
érdeklődve, úgyhogy két falat között magyarázok.
– Év végi kimutatások. Ezt beszéltük át
Stephennel idáig, de szokás szerint nem értünk egyet.
– Miben? – Leül velem szemben, és
látszik rajta, hogy nagyon kíváncsi. – Nem azt mondtad, hogy nem
foglalkozol a cég vezetésével?
– Vannak olyan dolgok, amikben kizárólagosan
én döntök. Minden másban szabad kezet kap.
– És ha egyszer átver?
Megrökönyödve bámulok rá.
– Nem tenne ilyet. Ismerem, mindenkinél
jobban bízom benne.
– Kivéve, ha párkapcsolatokról van
szó? – Ez övön aluli volt, amire ő is rádöbben. – Bocs.
Tisztában vagyok vele, hogy nem megbántani akart,
de attól még felhúzom magam. Igyekszem diplomatikusan válaszolni.
– Tudod, egy kicsit úgy vagyok vele, hogy ha
valakit el tud csábítani, nem kár érte.
– Érthető – feleli, és gyorsan
másra tereli a szót. – Csak hogy biztosra menjek… Tuti nem baj, hogy
hazautazom?
– Túlélem – mosolyodom
el. – Szilveszterre viszont meghívásunk van…
Félve hozom fel, de Lucas simán beleegyezik, hogy
Stephennél várjuk az újévet. Talán mégsem ölik meg egymást, ha összeeresztem
őket. Pedig Stephen fúj rá, ez nyilvánvaló, és csak az én kedvemért viseli el.
Gyanítom, ez Lucas részéről is így van…
***
Bár Lucas alig pár órája utazott el, máris
hiányzik. Próbálok Stephenre koncentrálni, hiszen mindig együtt töltjük ezt az
időszakot, de most először hiányérzetem van. Nem akarom mutatni Stephen felé,
de mintha ráérzett volna, az ő hangulata is elég fura, semmihez sincs kedve,
mindent csak rakosgat jobbra-balra, míg meg nem unom, és el nem kezdem felrakni
a díszeket a fára.
– Ne már, Matty…
Megakadok a mozdulatban, és kérdőn hátrafordulok.
– Mi az?
– Megint kék-ezüst?
Meglepetten pillantok újra a fára, és elnevetem
magam. Ha rajtam múlik, minden évben ez a szín dominál, Stephennek meg már
minden baja van a kombinációtól. Felsóhajtok, és leszedem, amit eddig
felraktam.
– Akkor milyen legyen?
– Csupasz.
– Tessék?
Kiröhög. Majdnem leesik a kanapéról, ahol
fetreng, annyira nevet az arcomat látva. Csúnyán nézek, erre még jobban rákezd.
Hagyom a csudába inkább, és felmérem a dobozok tartalmát. Stephen kedvenc színe
a kék, de azt nem akarja. Akkor lesz lila-ezüst, nekem mindegy.
– Csöbörből vödörbe.
– Jó, akkor milyet szeretnél?
– Már mondtam – feleli teljesen
komolyan.
– Nem fogom a csupasz fát
bámulni! – török ki, mire Stephen elkomorodva közelebb lép.
– Akkor piros lesz – dönti el, és
elkezdi felpakolni a gömböket.
– Nem lesz úgy
egyhangú? – gondolkodom hangosan, Stephen meg felvonja a szemöldökét,
és megrázza a fejét. Hát jó, ha neki ez kell, felőlem…
Fél órával később elégedetten dőlök hátra a
fotelben. Annyira tényleg nem is rossz, bár kiharcoltam pár aranyszínű díszt
is, hogy feldobja kicsit a pirosat. Ráadásul olyan árnyalatú piros, hogy ha
csak azt használnánk, úgy nézne ki szerencsétlen jószág, mint aki mindjárt
elvérzik… Amikor ezt megjegyeztem, Stephen elvette tőlem a bort, és közölte,
hogy többet nem kapok. Nem értem, miért.
– Becsíptél – állapítja meg, pedig
én csak bambulok magam elé.
– Ki? Én? Dehogy – vágom rá
gyorsan. Stephen elnézően elmosolyodik, önt nekem is, és nagy kegyesen felém
nyújtja. Jó, hát józan valóban nem vagyok.
– Hiányzik?
Épp inni készültem, de megáll a kezemben a pohár.
Nem számítottam erre a kérdésre, hirtelen nem is tudom, mit feleljek.
– Igen – bököm ki végül. Stephen
elmélázva bólogat, aztán a távirányító után nyúl, és csendben kapcsolgatja a
csatornákat, míg meg nem akad valami karácsonyi vígjátékon. Nem erőltetem, hogy
folytassuk. Tudom, hogy nem bírja Lucast, a múltkori eset pedig óta még
kevésbé. Fogalmam sincs, hogyan kedveltethetném meg vele.
– Miért utálod ennyire?
Ezt ő nem várta, látom az arcán, pár másodpercnyi
döbbent csend után viszont csak megvonja a vállát.
– Nem való hozzád.
– Kíváncsi volnék, szerinted létezik-e olyan
egyáltalán, aki hozzám való.
– Kezdjük ott, hogy
őszinte – válaszolja, de mielőtt reagálhatnék, felkel, felmutatja az
üres üveget, és másikért indul. Gyanítom, a téma le van zárva részéről. Talán
nem is baj, nem akarom a ma estét veszekedéssel tölteni.
Két órával később már nem is érdekel. Fogalmam
sincs, min nevetek, mert amúgy annyira biztos nem volt vicces, amit mondott,
mégsem bírom abbahagyni. Stephen röhögve csóválja a fejét, aztán feltápászkodik
a kanapéról, és a hálóba indul.
– Én mára kidőltem – szól
vissza. – Te még bírod?
– Szerintem én is
alszom – felelem, és zavartan a vendégszoba felé sandítok. Stephen
követi a pillantásomat, hamar leesik neki, mire gondolok.
– Na, ne csináld, Matty! Miért akarsz külön
aludni? – kérdezi megrökönyödve, és tulajdonképpen hülyeség, mert
mindig egy ágyban alszunk, de most más a körülmény, párom van, furán venné ki
magát, hogy Stephen ágyában fekszek. Viszont amikor ezt megosztom vele, nagyon
nem örül.
– Ne is álmodj róla! – közli
teljesen komolyan, de szinte azonnal játékos vigyor költözik az
arcára. – Jó fiú leszek, ígérem! – mondja, közben esküre
emeli a kezét, ezt pedig már én sem állom meg nevetés nélkül.
Aztán valahogy mégsem jön álom egyikünk szemére
sem. Fekszem, hallgatom Stephen szuszogását, de ő is csendben van. Egy idő után
megunja, érzékelem, hogy mocorog, ezért én is az oldalamra fordulok.
– Mi jár a fejedben?
– Hm. Nem
sok… – felelem. – Neked?
A plafonnal szemez, sokáig nem szólal meg.
– Azt hittem, egyedül leszek. Örülök, hogy
nem. Ennyi, semmi mélyenszántó. Próbálj aludni!
– Jól van.
Feltámaszkodik, közelebb hajol, megpuszilja az
arcomat. Aztán hátat fordít, elvackol az ágyneműben. Úgy tesz, mintha már nem
lenne ébren, de én tudom, hogy csak nem akar beszélgetni…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése