Hajnal Kitti: Vékony jég - 6.

 

6.

 

Megdörzsölöm a homlokom, és a műkönnyért nyúlok. Nem tudom, lehet-e túladagolni a cseppeket, de már nem látok, annyit bámultam a monitort. Nem egészséges, de nagyon túlvállaltuk magunkat, nyakunkon a határidő, úgyhogy napok óta látástól lassan szó szerint vakulásig dolgozok. Este nyolc múlt, és ma sincs sok esélye, hogy tizenegy előtt hazaérek.

Épp hátradőlve pihentetem a szememet, amikor rezegni kezd a mobilom. Oda sem nézve nyúlok érte, csak annyira pillantok rá, hogy fogadjam a hívást. Elmosolyodom, mikor felfedezem a hívó nevét.

– Szia!

– Szia! – szól bele Lucas. – Ma sem érsz rá?

– Ne haragudj, agyig vagyok munkával – felelem bűnbánóan.

– Semmi baj.

A válasza ellenére nagyon is érződik a hangján, hogy csalódott. Vasárnap találkoztunk utoljára, aztán a nyakamba szakadt a rengeteg munka.

– Hétvégén bepótoljuk – ígérem, de neki más ötlete van.

– Vacsoráztál már?

– Nem, most tervezek rendelni.

– Főztem, és ha gondolod, viszek neked – ajánlja, nekem meg elakad a szavam a meglepetéstől. Nem tagadom, jólesik a törődése.

– Jól hangzik, de miattam igazán ne mássz át a fél városon…

– Húsz perc, és nem gond, addig is látnálak – szakít félbe türelmetlenül. – Egy hete túlórázol. Hiányzol…

Elmosolyodom a vallomásán. Engem is kikészít, hogy ennyire elszakít tőle a munka.

– Te is nekem. Végül is be tudok iktatni egy kis szünetet, amikor lemegyek.

– Oké. Szólok, ha odaértem.

– Várlak.

Megpróbálok haladni, de a gondolataim újra és újra visszakanyarodnak hozzá. Valahogy hihetetlen, hogy már négy hónapja tart, és bár az elején egyikünk sem gondolta túl komolyan, most nehezünkre esik külön tölteni az időt.

Üzenetet küld, amikor megérkezik, én pedig örömmel kelek fel végre a gép elől. Teljesen elgémberedtem a folyamatos üléstől, jó végre kimozgatni a tagjaimat. A héten ráadásul edzeni sem jutottam el, hiányzik a testmozgás.

– Sétálunk egyet? – kérdezem. Egyrészt szeretnék a kíváncsi biztonsági őr figyelmén kívülre kerülni, másrészt jólesik kicsit használni a lábaimat.

– Persze, csak szakad odakint.

Kinézek az üvegen túlra, és csalódottan morranok fel.

– Nem baj, én bírom az esőt – vonja meg a vállát Lucas, én pedig kapok az alkalmon. A friss levegő felélénkít, közvetlenül az épület mellett sétálva pedig meg sem ázunk.

– Holnap?

– Ugyanez lesz… – sóhajtom fáradtan. Kidugom a kezem az eresz alól, élvezem a hűvös esőcseppeket a tenyeremen. – Péntek délre kell befejeznünk, estére meg szülinapra ígérkeztem el…

Utálom, hogy nemet kell mondanom, de Craig megöl, ha lerázom, amikor megígértem, hogy ünneplünk.

– A szombatod az enyém, és pont – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Lucas, mire bólintok. Alig várom.

– Megbeszéltük.

– Mi lenne, ha holnap nálam aludnál? – veti fel az ötletet reménykedve. – Én közelebb lakom ide…

– Hulla leszek – rázom meg a fejem, de Lucas nem adja fel.

– Nekem az is pont elég, ha két szót váltunk, de velem alszol. Na?

– Jó – egyezem bele mosolyogva. Az épület falának dőlök, majd felé nyújtom a kezemet. Megragadja, az ölelésembe lép, a számra tapad. Reszketegen fújom ki a levegőt, szinte éget az érintése. Hiányzik, de nem csupán fizikailag vágyom rá. Utálok elszakadni tőle.

– Vissza kell mennem, vagy sosem végzek – szólalok meg. Eltávolodik, kelletlenül indulunk a bejárat felé. Elveszem a szatyrot, és elbúcsúzunk. A holnapi ígérettől viszont sokkal jobb a kedvem.

 

 

Dögnek érzem magam, mégis feldob, amikor Lucas ajtót nyit nekem. Szinte be sem zárja utánam, máris a számra tapad, mohón és követelőzőn, én azonban most csak alvásra vágyom.

– Én is örülök neked, de tényleg hulla vagyok – mondom, amint elenged. Felnevet, és hátrébb lép, hogy levehessem a dzsekimet és a cipőmet.

– Nem terveztelek így lerohanni, csak átkozottul hiányoztál – vallja be, én meg boldogan mosolygok magam elé.

– Te is nekem – felelem, és felegyenesedve ezúttal én csókolom meg őt. Lágyan viszonozza, átöleli a nyakamat, de érezhetően tudomásul vette a szavaimat.

– Éhes vagy? – kérdezi, mire megrázom a fejem.

– Ettem nemrég. Remélem, nem készültél…

– Nem, nyugi – simít végig a karomon, és elindul befelé. – Menj el zuhanyozni, nekem még van egy kis dolgom.

– Oké.

Jólesik a meleg víz, kicsit felfrissülök tőle, és közben ki is kapcsolok. Jó ideig állok alatta, mire sikerül rávennem magam, hogy végre elzárjam a csapot. Lucast a hálószobában találom, valami filmet keresgél éppen.

– Nekem mindegy, mit teszel be, úgysem bírom végignézni – szólalok meg, mielőtt kérdezne. Az asztalhoz megyek, lerakom a szék karfájára a ruháimat. Lucas mögém lép, szorosan hozzám simul, óvatosan beleharap a vállamba, és csókolni kezdi a bőrömet.

– Tényleg nagyon fáradt vagy?

– Eléggé – válaszolom, de a keze a hasamra siklik, én meg egyből éberebbnek érzem magam.

– Biztos?

Dehogyis. Az ujjai nyomán bizsereg a bőröm, meztelen felsőtestünk összeér, és rövidesen érzékelem, hogy Lucast már ez is felhúzza.

– Ennyitől?

– Aha – vágja rá, és a fenekemhez dörgöli magát. Elakad a lélegzetem a meglepetéstől. A tenyere az alsóm elején jár táncot, kezd forrósodni a testem.

– Mi jár a fejedben?

– Nem nyilvánvaló? – suttogja rekedten, és erősebben nyomja hozzám az ágyékát. – Hogy állsz a csere gondolatával?

– Nem érzed? – viccelem el, pedig nem bánnám. Lucas felnevet.

– Komolyan.

– Benne vagyok.

Furcsálltam is, hogy eddig még sosem kérte, pedig állítólag mindkét szerepet kedveli. Bár tudja, hogy én mit szeretek igazán, úgyhogy gyanítom, ez lehet az oka.

Az ágyon ülve csókolózunk, az ujjai a lapockámra csúsznak, én viszont felnyögök a fájdalomtól. Lucas meglepetten húzódik hátra.

– Mi a baj?

– Semmi, kicsit be vannak állva az izmaim.

– Hm.

Hümmög, a szemében játékos fény csillan, amit nem tudok mire vélni. Felkel mellőlem, a szekrényben keresgél, és felmutat egy flakont.

– Az mi? – kérdezem gyanakodva, mire elvigyorodik.

– Masszázsolaj. Mit szólnál egy erotikus masszázshoz? – vonja fel incselkedőn a szemöldökét. Erre nem számítottam, de nem rossz ötlet. A kellemeset a kellemessel?

– Tudsz olyat is?

– Akarod tesztelni?

– Naná! – vágom rá, mire az ágyra mutat.

– Akkor feküdj a hasadra! És le az alsóval!

Hezitálás nélkül teljesítem a kérését. Hamarosan megérzem a tenyerét, ahogy gyúrni kezdi a tarkómat, majd a vállamat, és lassan csúszik lefelé a hátamon. Elképesztően kellemes, egyszerre megnyugtató, de túlzottan szexuális tartalommal fűtöttek a mozdulatai ahhoz, hogy ne csigázzanak fel. A keze elér a fenekemig, arra számítok, hogy innentől átcsap a dolog szexbe, de Lucas vagy az agyamat húzza, vagy tényleg a fejébe vette, hogy teljesen átmasszíroz, mert a combomon folytatja egészen a talpamig, mielőtt visszaindulna. Sóhajtva nyugtázom, hogy ezúttal elakad középtájt, egy ujja ellenállás nélkül siklik belém, lassan játszva jut el háromig. Sokkal ellazultabb vagyok a hosszas előjátéktól, jobban élvezem, mint eddig bármikor.

– Húzd magad négykézlábra – súgja a fülembe, és én megteszem. A farkamra kulcsolja a másik kezét, közben továbbra is a testem mélyén masszíroz, remegek a kettős ingertől. Teljesen belemerülök az élménybe, csak a hangja térít magamhoz.

– Matt…

Egyszerre kérés és sürgetés, hirtelen jövök rá, hogy az engedélyemre vár.

– Csináld!

Annyi időre enged csak el, míg óvszert húz magára, aztán hamarosan már ring bennem és velem, amíg a gyönyör maga alá nem temet minket.

Mellém fekszik, én pedig az oldalamra dőlve próbálom visszakapni a lélegzetem normális ütemét.

– Sikerült kioldani a tagjaidból a feszültséget?

Felnevetek. Lucas visszahajol hozzám, megcsókol, aztán amíg lezuhanyozik, összeszedem magam annyira, hogy még egyszer lemosdjak. Visszafekszem mellé, és figyelem, ahogy a távirányítóval szöszöl.

– A holnap akkor tuti nem jó?

– Szülinapozunk, mondtam – felelem, mire elkomorodik. Még ajándékot is kellene vennem, csak tudnám, mikor lesz rá időm.

– Hát jó. Akkor én is szervezek magamnak valamit.

– Merre mész? – érdeklődöm. Megvonja a vállát, és elindítja a filmet.

– Nem tudom, majd kikötünk valahol.

– Oké.

– A szombatod még az enyém? – kérdezi, miközben elfészkelődik mellettem. Bólintok. – Szuper. Jó éjt!

– Szép álmokat!

Szeretek vele aludni. Sokkal kipihentebben ébredek, ha mellettem van, és a reggel is jobban indul. Azt hiszem, őt magát szeretem.

 

***

 

– Még mindig rejtegeted? – kérdezi Stephen, én meg diszkréten elmosolyodom. Sejtettem, hogy egy idő után újra próbálkozik, de belőlem úgysem szed ki semmit. Ezúttal nem hagyom, hogy tönkretegye, Lucast nem adom.

– Aha.

– Ennyire félsz tőle, hogy bukik?

– Nem, ennyire nem adok teret neked – felelem határozottan, Stephen meg csak somolyog.

– Érthető.

– Ha már ennyire megérted, igazán a gatyádban tarthatnád a farkad – jegyzem meg epésen, de csupán megvonja a vállát.

– Azt se tudja, mit jelent – kotyog bele mellettem Craig, én pedig teljes mértékben egyetértek vele.

– Nem arra való, hogy ott tartsam – válaszolja Stephen vigyorogva, én meg összevonom a szemöldököm, és már a nyelvemen van a visszavágás, de Stephen taktikusan lelép.

– És milyen a srác? Részleteket végre! – faggat Craig, és neki szívesen mesélek, pedig eddig előtte is titkolóztam, kicsit meg is sértődött rám emiatt.

– Huszonhét, hosszú szőke haj, imádnivaló stílus – összegzem, mire Craig türelmetlenül fordul felém.

– Ennél kicsit bővebben nem lehetne? Annyira kisimult vagy, hogy minimum azt vártam, maga a tökély.

– Nagyon úgy érzem, hogy így van – vallom be nevetve, és Craig is elmosolyodik.

– Azért legalább nekem bemutathatnád valamikor. Megértem, hogy Stephennek nem akarod, de én nagyon kíváncsi lennék rá.

– Rendben. Most viszont iszol velem, mert ma este nagyon berúgatlak! – figyelmeztetem.

– Állok elébe! – feleli röhögve, és eltolja maga elől a már kiürült poharat. A pulthoz indulok, de Stephen megelőzött, mert tálcával a kezében int, hogy forduljak vissza.

– Ma nagyon kedves vagy Craighez – jegyzem meg, mire Stephen értetlenül néz rám.

– Általában így viselkedem vele. Amikor épp nem próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy csorog a nyála utánam.

– Folyton azzal jön, hogy utálod.

– Nem, de a te haverod, én meg igazából csak elvagyok azzal, hogy van – magyarázza türelmesen, és közben egyensúlyozza a tömegben a tálcát. Tényleg nem értem, hogyan csinálja, én már eléggé érzem az alkoholt. Na, ezért nem iszom soha versenyt vele. Ha nem láttam volna, hányadik felesnél jár, azt hinném, teljesen józan. – Nincs vele semmi bajom, csak idegesít a pesszimizmusa. Meg mikor előadja magát, hogy mekkora szemét vagyok veled.

– Ha egyszer az vagy.

– Ha te mondod – hagyja rám, de elhúzza a száját, és tudom, hogy épp berágott rám.

Hirtelen egy kéz fonódik a csuklómra, megpördít, és én szembetalálom magam Lucas mosolyával. Közelebb hajol, forró csókban részesít, látszik, hogy örül nekem, én viszont az első sokk után rögtön pánikba esem.

– Nem is mondtad, hogy ide jössz – szólalok meg, amint rátalálok a hangomra. A szemem sarkából látom, hogy Stephen érdeklődve figyel minket, és idegesen veszem tudomásul, hogy lebuktam.

– Te sem – cseveg Lucas vidáman.  – Barátokkal jöttem, de nem sokszor jártam még itt. Mondtam, nálunk teljesen változó, merre kötünk ki.

– Értem.

– Nem örülsz nekem – komorodik el. – Mi a baj?

Megrázom a fejem, és magamra erőltetek egy mosolyt. Az asztalhoz menet bemutatom neki Stephent, és közben egyre jobban bosszant, hogy nem beszéltem neki róla. A szívem a torkomban dobog, de Lucas csupán köszön neki, utána ismét rám figyel.

Egész este magamon érzem Stephen pillantását, bár nem tudom mire vélni, miért engem tüntet ki vele, és nem Lucast. Mondjuk ő folyamatosan ingázik a barátai és köztem, így nincs mindig szem előtt, de akkor is.

Már jócskán benne járunk az éjszakában, éppen a következő kört isszuk, amikor Stephen megzavar.

– Nem iszol többet! – szól rám. Kiveszi a kezemből a poharat, és lehúzza ő a tartalmát, én meg csak hápogni vagyok képes.

– Neked mi bajod?

– Még két feles, és padlót fogsz, aztán vakarhatlak össze. Nem hiszem, hogy a fiúd értékelné, ha én vinnélek haza – vágja hozzám, és otthagy.

– Mi ütött belé? – kérdezem döbbenten, Craig meg csak megvonja a vállát.

– Mondanám, hogy féltékeny, de úgyis lehurrogsz.

– Miért lenne?

– Hogy van egy – megjegyzem elég jó – pasid – válaszolja magától értetődően. Elhúzom a számat, amiért megint elővette a szokásos témát. Továbbra is az a mániája, hogy Stephen évek óta belém szerelmes, és az istennek nem tudom lebeszélni erről a teóriájáról.

– És?

– És ő meg beléd van esve.

– Ezt már megbeszéltük ezerszer – legyintek türelmetlenül, mielőtt nagyon belemelegedne. – Marhaság. Maximum attól fél, hogy kevesebb figyelem jut rá.

– Hát persze – bólogat Craig folyamatosan, engem meg felhúz, hogy egy szavamat sem hiszi el.

– Évek óta ismerem. Gondolod, hogy ha belém lenne zúgva, nem próbálkozott volna azzal, hogy meghódítson? – érvelek, de hiába.

– Lehet, hogy fél.

– Ki, Stephen? Még róla beszélünk? – érdeklődöm pislogva, mire Craig egy nagyot.

– Tudja a fene, mi jár a fejében.

– Hát nem ez. Megyek, megkeresem – zárom rövidre a beszélgetést, és a barátom után indulok. Nem kis meglepetésemre dohányzáson kapom a klub előtt.

– Évekkel ezelőtt leszoktál – nyögöm ki totál sokkban, Stephen azonban áll továbbra is az épület falának dőlve, és pöfékel.

– Tudom.

– Utálom a cigifüstöt… – fintorodom el, de rám sem néz.

– Tudom, azért tettem le.

Megint nem árul el többet, pedig láthatóan valami baja van. Én viszont már túl tompának érzem magam ahhoz, hogy elkezdjem fejtegetni, úgyhogy inkább megkísérlem kiszedni belőle. Nem fűzök sok reményt a sikerhez, de próba szerencse.

– Akkor most miért?

– Nem mindegy? – kérdez vissza ingerülten, mire csitítón felemelem a kezemet. Álldogálok mellette, kezdek megfagyni, mert érződik az október vége, ő meg még csak nem is reszket.

– Szerelmes vagy?

Hirtelen ér a kérdése. Elgondolkodom, mit kellene felelnem, aztán inkább úgy döntök, őszinte leszek.

– Igen.

Hozzátenném, hogy örülnék, ha ezúttal kimaradna belőle, ő viszont eldobja a cigarettát, rátapos, és további kommentár nélkül bemegy, míg én loholhatok utána. A pultig utol sem érem, ott meg jobbnak látom nem folytatni a beszélgetést, mert túl sokan vagyunk hozzá.

– Na, én lassan lépek – szólal meg Craig, én viszont nem tudom elrejteni a csalódottságomat.

– Máris? Szülinapod van!

– Tudom, és köszi mindent, de már nem bírom nézni, hogy mi megy itt.

Körbepillantok, és azt hiszem, értem, mire gondol. Stephen viszont cukkolni kezdi Craiget.

– Jaj, megint ez a negatív hozzáállás!

– Ja, neked könnyű, azt szedsz fel, akit akarsz. Én ma megint egyedül bújok ágyba – feleli sértetten Craig, Stephen azonban nem hagyja ennyiben, és ezzel alaposan meglep engem is.

– Mert semmi önbizalmad.

– Mi? – Craig hirtelen szóhoz sem jut, aztán mérgesen folytatja. – Nem vagyok épp az a típus, akit felfalnak már a szemükkel is a pasik. Bár minek magyarázok én pont neked…

Stephen megrázza a fejét, majd kikér két felest, az egyiket lerakja Craig elé.

– Rád fér.

– Nagyon kedves.

– Egy dugás is rád fér – teszi hozzá Stephen, Craig pedig lemondóan szól vissza.

– Tudsz jelentkezőt?

Stephen hümmög egy sort, és közelebb hajol hozzá.

– Közel laksz?

Nemhogy Craignek, még nekem is leesik az állam. A döbbenetemet viszont az okozza, hogy Craiggel ellentétben én látom, hogy Stephen most nem viccel.

– Mi van? Ne szórakozz már!

– Komoly volt a kérdés.

– Köszi, nem kell vigaszdugás.

– Ahogy gondolod. Van öt perced átgondolni.

Stephen lelép a mosdók felé, Craig meg lehúzza az italt. Észreveszem rajta, mennyire csalódott, mert biztosra veszi, hogy Stephen épp rajta röhög.

– Komolyan beszél – jegyzem meg, mire félrenyel, és köhögve kapja felém a fejét.

– Tessék?

– Mondom, nem szórakozik, ez tényleg ajánlat volt – pontosítok, de még mindig értetlen az arca. Nem csodálom, hogy nem hiszi el, a helyében lehet, hogy én sem tenném.

– Szívatsz.

– Én? A világért se poénkodnék ezzel – biztosítom, mire vállat von, és védekező üzemmódba kapcsol. Az a baj, hogy olyankor is ezt csinálja, amikor valaki közeledni próbál hozzá. Rémesen sehol sincs az önbizalma, ebben igaza van Stephennek.

– Ja, akkor sajnálatból.

– És érdekel ez téged?

– Már hogyne érdekelne! – fordul felém ismét felháborodva, én viszont nem tervezek leszállni róla.

– De hiszen nagyon ki vagy élezve rá.

– Ja, azóta várom, hogy megdöntsön, mióta egyszer öt éve leszoptam – vágja rá, aztán megdermed. Hoppá, hát miről maradtam én le?

– Hogy miiiii van? – adok hangot a meglepetésemnek, mire Craig szégyenlősen elröhögi magát.

– Nem tudtad?

– Nekem ez teljesen új infó.

– Akkor egészségedre!

Így viszont tényleg nem értem a tiltakozását. Mármint persze az megvan, hogy fél a csalódástól vagy hogy Stephen bolondot csinál belőle, de igazán lazíthatna végre egy kicsit.

– Szóval… ennek fényében… zavar az téged, hogy miért csinálja? – kérdezem óvatosan, Craig pedig elgondolkodva ráncolja a homlokát.

– Nem, nem igazán…

– És ha visszajön, és újra rákérdez, nemet mondasz? – faggatom tovább, mire egy határozott fejrázás a válasz.

– Hülye vagy? Eszemben sincs!

Nevetve borulok a pultra. Ezek teljesen kattantak, én meg részeg vagyok. Azt hiszem, ez egy nagyon fura este. Stephen visszatér, lazán átdobja a karját Craig válla felett, és megszólal:

– Na, cicus, jössz vagy maradsz?

– Bárkit vihetnél – nyögi ki Craig ismét bizonytalanul.

– Elővásárlási jogot kaptál – vágja rá Stephen, én meg végleg eldőlök a röhögéstől.

– Megdumáltuk – feleli végül Craig, és hagyja, hogy Stephen a kijárat felé irányítsa. Még mindig hitetlenkedő a tekintete, mikor visszafordul, én meg intek, hogy menjen már. Lucas eddig csak csendben figyelt, de most egy mondatban összegzi a véleményét.

– A haverod mindig ilyen öntelt pöcs?

– Többnyire – vonom meg a vállam. – De most épp kedves volt.

– Ez nála a kedves?

– Aha – bólogatok komolyan. – Épp valóra váltott egy álmot.

– Ti sem vagytok teljesen normálisak.

– Nem hát!

Lucas rám hagyja, szerintem látja rajtam, hogy sok volt az alkohol, mert a következőről lebeszél. Nem maradunk sokáig, a hideg levegő pedig kicsit magamhoz térít. Lucas nagyon csendben van, csak többszöri unszolásra hajlandó elárulni, min gondolkodik annyira.

– Érdekes infót tudtam meg rólad – böki ki végül, én pedig kíváncsian fordulok felé.

– Rólam?

– Aha. Azt csiripelték a madárkák, hogy a haverod folyton lecsapja a kezedről a pasikat.

Megtorpanok.

– Rád mászott? – kérdezem félve, mire megrázza a fejét. Bevár, és magyaráz tovább.

– Összefutottunk este, de nem nagyon érdekelt. Aztán kicsit meglepődtem, mikor mesélték, mi a helyzet. Szóval ezért nem akartál elvinni sehová.

– Sajnálom – felelem bűnbánóan, de először úgy tűnik, nem haragszik.

– Semmi gond, megértem. Lehet, hogy én sem bíznék magamban, ha még senki sem tudott ellenállni a kísértésnek.

Jó, ez nagyon rosszul hangzik. Négy hónapja vagyunk együtt, engem is sértene, ha ő kételkedne bennem.

– Ne haragudj…

Legyint, de nyilvánvalóan bosszantja a dolog, én meg azon merengek, hogyan engesztelhetném ki.

– Erre céloztál a múltkor, mikor azt mondtad, folyton kiszúr veled?

– Igen.

– Eddig hányszor mászott rá a párodra? – faggat tovább, én viszont kezdek attól tartani, hogy ha nem is enged Stephennek, akkor utálni fogja. Már persze ha tényleg képes ellenállni…

– Biztos eláruljam? Nem szeretném, ha ezért nem bírnád…

– Csak tudni akarom, mire számíthatok – jelenti ki, én pedig megadom magam. Talán jobb is, ha teljesen tisztában van a dolgokkal.

– Tizenöt.

– Azt a kurva… – reagálja le őszinte megdöbbenéssel. Hirtelen tör rám a gondolat, meg kell kérdeznem. Vajon vonzónak látja?

– Miért, te milyennek találod? Őszintén.

Csendben sétál mellettem egy darabig, mielőtt válaszolna, bennem pedig felmerül, hogy ennyire átgondolja, vagy csak diplomatikus próbál lenni. Úgy szeretnék belelátni a fejébe…

– Hát nem tudom – sóhajtja végül bosszúsan. – Elég jól néz ki, de amit eddig a személyiségéből láttam, az alapján én például a világért sem kezdenék vele. Maximum egyéjszakásra jó típus.

– Hát ő amúgy is az – felelem, Lucas pedig biztatóan rám mosolyog.

– Ezt biztosan hallottad már, de nem lesz gond.

Hinni szeretnék neki. Viszonzom a mosolyát, és az út további részében inkább másról beszélgetünk. Aztán felérünk hozzá, és onnantól elszabadul a szenvedélyünk.

Imádom, hogy teljesen el bír nyelni, és még azt is engedi, hogy mozduljak. Az ujjaimat a hajába merítem. Kienged a szájából, és felmászik rám, szenvedélyesen megcsókol.

– Hogy tudsz ennyire észnél lenni még részegen is? Csak vedd el, amit akarsz…

Visszakúszik a farkamhoz, és ismét rátapad, közben pedig belém nyomja egy ujját. A meglepetéstől levegő után kapok, de nem zavartatja magát, megkeresi a prosztatámat, mindent belead, hogy elvegye az eszemet. Hát jó.

A tarkójára fogok, és mozdítom a csípőmet újra és újra. Engem figyel, látszik rajta, hogy élvezi, amit csinálok. Elrántom a fejét, zihálva próbálok némi értelmet összeszedni magamban. Az ágyra teperem, keményen csókolom, az ujjaim mélyre kúsznak. A hasára fordítom, és az óvszerért nyúlok.

– Erre gondoltál? – súgom a fülébe, miközben belé nyomulok. Megfeszül. – Ezt te akarod, nem én.

Nem válaszol, mindketten tudjuk, hogy igazam van. Mozdulok, de nem vagyok képes arra, amit vár tőlem, a ringásom lassú, és nem engedem, hogy ellenem mozduljon.

– Matt…

– Nem.

– Kérlek…

– Úgyis az lesz, amit én mondok.

Beleremeg a szavaimba, és rájövök, hogy valamilyen kifacsart logika alapján ez is tetszik neki. Az akaratát gyűrtem le a teste helyett, és ezt roppant izgatónak találja…

Lenyomom az ágyra, lassan és kéjesen mozgok benne, ő pedig egyre hangosabban nyög.

– Azt akarom, hogy lovagolj meg – zihálom a fülébe. – Annyira lassan, amennyire csak képes vagy rá.

Legördülök róla, és ő igyekszik teljesíteni a kérésem. Látszik rajta, hogy nem volt messze a gyönyörtől, mikor a pózváltással visszarántottam. Ott csillog a szemében valamiféle dacos neheztelés, egészen addig, míg a kezem az ágyékára nem siklik. Lehunyja a szemét, és én végre zavartalanul bámulhatom őt.

 

 

A telefonom csipogására kelek. Félálomban tapogatózom utána, de elröhögöm magam, amint elér a tudatomig az üzenet szövege.

„Meghaltam, és a mennyekbe kerültem. Rád hagyom a pornógyűjteményem.”

– Mi az? – motyogja Lucas csukott szemmel, és közelebb fészkel hozzám, én pedig reflexből ölelem át. A haja csiklandozza a vállamat, imádom ezt az érzést.

– Csak Craig írt.

Visszateszem a mobilt az éjjeliszekrényre, és megkísérlem a visszaalvást, de újabb sms érkezik. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy figyelmen kívül hagyom, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul.

„Viszont beszélnünk kell, hívj fel, ha felébredtél.”

Sóhajtva dörzsölöm meg a szememet. Erőt veszek magamon, hogy felkeljek, de Lucas azzal a lendülettel vissza is húz.

– Szombat van, és nagyon korán – morogja félig a vállamnak. Mosolyogva simítom ki a haját az arcából, aztán lefejtem magamról a kezét.

– Akkor is ki kell mennem.

– De gyere vissza! – szól utánam. Sietek is vissza hozzá, mert a takarón kívül nagyon hideg van. Elég újra megéreznem a bőre forróságát, máris felmelegszem, és jólesően merülök újra álomba.

Mire ismét felriadok, Lucas már nincs mellettem. Félkómásan felülök az ágyban, és fülelek. Vízcsobogást hallok, így a fürdőbe indulok. Lucas az ajtó nyitódására felém fordul, aztán elmosolyodik.

– Jó reggelt!

– Megszöktél – korholom, de csak nevet.

– Tizenegy múlt, nem bírtam tovább feküdni.

Adok egy csókot a vállára, a meztelen teste teljesen felhúz, a kezem szinte önálló életre kel. Kapok egy adag vizet az arcomba, a meglepetéstől prüszkölve kapok levegő után.

– Ezt most miért?

– Hogy lehűtsön.

– De miért? – kérdezem csalódottan. Sóhajtva fordul meg a karomban, és a farkamra kulcsolja a kezét. Lehunyom a szememet, hagyom, hogy kielégítsen, de mire odáig jutok, hogy viszonozzam, kilép a fülkéből.

– Csinálok reggelit – mondja, és már ott sincs. Még folyatom magamra kicsit a vizet, aztán utána megyek. Leülök az asztalhoz, csendben figyelem, ahogy ügyködik.

– Valami gond van?

– Hm? – pillant hátra a szemöldökét ráncolva. – Nem, miért lenne?

– Csak leráztál az előbb…

– Tegnap picit sok volt a jóból – feleli, és megdob egy mosollyal. – Mi a program mára?

– Tudtommal semmi. Amihez kedvünk van.

– Jól hangzik – vágja rá, majd elém tesz egy bögre kávét és szendvicset, aztán ő is leül velem szemben. – És mihez van kedvünk?

– Nem tudom, még ébredek – kortyolok bele a kávémba. Pont olyan, ahogy szeretem. – Neked van ötleted?

– Nem gondolkodtam rajta eddig.

– Akkor majd kitaláljuk. Nekem viszont fel kell hívni Craiget, mert akar valamit – mondom, miközben eltüntetem a reggelit.

– Rendben, addig elmosogatok.

– Nem ráér? – fordulok vissza az ajtóból. Lucas vállat von, és nekilát. Hát jó. Visszamegyek a szobába, és a mobillal a kezemben elterülök az ágyon. Nem sokáig cseng ki, Craig hamar beleköszön a vonalba.

– Szia! Na, milyen éjszakád volt? – támadom be vigyorogva, és ő is röhögni kezd.

– Felejthetetlen – közli ábrándos sóhajjal. – El nem tudom képzelni, erre te hogy tudsz nem emlékezni…

Máris oda a jókedvem, ezt szerintem Craig azonnal leveszi a hallgatásomból.

– Ott vagy még?

– Aha. Mit akartál amúgy?

– Megbántottalak – jegyzi meg, de mivel nem válaszolok, folytatja. – Azt akartam mondani, hogy Stephen egy kicsit furcsa volt.

– Hm? Hogy értve?

– Nagyon… nem olyan, mint máskor – feleli, de ezzel sem kerültem közelebb az igazsághoz. – Mármint persze, nem úgy értem, mintha sok tapasztalatom lenne vele, de…

– Nyögd már ki! – fogy el a türelmem. Bunkó vagyok, vissza kellene vennem, de rám hozza a frászt.

– Olyan volt, mint aki vigasztalódik…

– Jaj, könyörgöm, ne kezdd! – vágok a szavába, és nem is akarom hallani a többi mondanivalóját. – Ezt tegnap megbeszéltük.

– Jól van, felejtsd el… – sóhajtja Craig, én meg elszégyellem magam, amiért így lehurrogtam. – Biztos túl részegre itta magát, tök mindegy. Én jól jártam.

– Hazament? – érdeklődöm. Reménykedem, hogy csak Craig lát rémeket, de a válaszától én is gyanakvóba váltok.

– Aha, reggel.

– Nálad aludt? – lepődöm meg. Stephennek nem szokása, ezt nagyon jól tudom. Ő maga mondja mindig, hogy nem szeret a kalandjai mellett ébredni. Nem tudom mire vélni, hogy kivételt tett, nem csodálom, hogy Craig sem.

– Mondom, hogy furcsa volt.

– Jó, kezdem érteni, mire célzol – felelem kelletlenül. Ez azt jelenti, hogy nem ártana átugranom hozzá, hogy minden rendben van-e. – Majd ránézek.

– Oké. És ti meddig maradtatok? – vált témát Craig. Már mindegy, a hangulatomnak lőttek, pedig ez egy kellemes reggelnek indult.

– Nem sokáig. Most viszont szerintem leteszlek, ha nem bánod.

– Persze.

Elköszönünk. Morcos vagyok, mert az egész napot Lucasszal akartam tölteni. Viszont ruháért úgyis haza kellene mennem, Stephen meg csak két utcára lakik.

– Mi a gond? – szólít meg Lucas, miközben mellém mászik.

– Kicsit le kell lépnem – válaszolom, Lucas csalódott arcát látva pedig magyarázkodni kezdek. – Úgy volt, hogy ma jövök át, és nem hoztam váltás cuccot. Útközben pedig kiderítem, mi baja Stephennek.

– Értem.

– Sietek vissza… vagy ha van kedved, gyere át te hozzám – ajánlom, de valamiért úgy érzem, neheztel rám. Vállat von.

– Nekem mindegy. Akkor elviszlek, és megvárlak a kocsiban.

– Köszönöm.

Összekapjuk magunkat, és fél óra múlva már úton is vagyunk. Lucas szokatlanul szótlan, én meg próbálom kitalálni, mi a gond, de az istennek nem jövök rá.

– Mióta vagytok barátok? – szólal meg végre, és ezzel kiránt a gondolataim közül.

– Stephennel?

– Aha.

– Tizenegy éve, saccperkábé.

– Szép idő – állapítja meg, én meg felnevetek. Valóban elég régóta boldogítjuk egymást, de a stiklijeitől eltekintve szeretem, hogy így van.

– Hát néha már mi is unjuk egymást – viccelődöm. Lucas csendben vezet, nyugtalanul dobol a kormányon, aztán kibukik belőle az újabb kérdés:

– Mennyire bensőséges a kapcsolat?

– Tessék? – kérdezek vissza meghökkenve, mire idegesen felszusszan, és átfogalmazza:

– Azt kérdeztem, hogy tartanom kell-e tőle.

– Hogy… mi van?

Lucas felsóhajt, a forgalomra próbál koncentrálni, de látom az arcvonásaiból, hogy közben jár az agya. Kezdem összerakni, mire célozgat, csak épp elhinnem nehéz. Méghogy Stephen és én… Nonszensz.

– Van vagy volt viszonyotok?

– Egyik sem – vágom rá meggondolatlanul.

– Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy volt köztetek valami.

Rajtakapottan bámulok ki a szélvédőn. Felesleges elhallgatnom, előbb-utóbb úgyis kiderül, jobb túlesni a vallomáson.

– Egyszer lefeküdtünk.

– Na, ugye! – csóválja meg mérgesen a fejét, erre persze rögtön belefogok a magyarázkodásba, pedig lássuk be, nincs miért.

– Nagyon el voltunk szállva, és semmi sem maradt meg belőle.

– Mármint szó szerint semmi? – fordul egy pillanatra döbbenten felém, aztán ismét az utat nézi.

– Aha. Azóta is neheztel érte.

– Na, azt meg tudom érteni – morogja. Hirtelen ér a felismerés, megszólalni is alig tudok.

– Te féltékeny vagy rá?

– Vág az eszed…

– És direkt sértegetsz? – érdeklődöm már én is enyhe dühvel, mire visszavesz.

– Ne haragudj! Nehezen viselem a konkurenciát.

Felnevetek, mert annyira hülyék vagyunk, hogy az igazán nevetséges.

– Stephen nem konkurencia – jelentem ki. – Ha mi össze akartunk volna jönni, már megtettük volna. Ezen ne pörögj! – kérem, és végigsimítok a váltón pihenő kezén, mire enyhén elmosolyodik.

– Jól van.

– Reggel óta van valami bajod. Ez volt? – faggatom, mire rögtön elkomorul. Vállat von, és bezárkózik. Remek.

– Részben.

– Érdekelne a másik fele is – próbálkozom, de továbbra sem bizonyul túl közlékenynek.

– Azt nem teljesen tudom még én sem hova tenni.

– Nem értelek.

– Majd nálad megbeszéljük – zárja rövidre a témát. Elfogadom, úgysem tehetek mást, mert lassan megérkezünk Stephenhez.

– Hát jó.

Lucas a kocsiban marad, én meg rosszkedvűen baktatok fel a lépcsőn. A kulcsom gond nélkül fordul a zárban, a jöttömre hamarosan Stephen is előkerül.

– Hát te?

– Gondoltam, megnézem, minden rendben van-e – mondom, Stephen pedig értetlenül összevonja a szemöldökét.

– Miért ne lenne?

– Este picit furcsa voltál – felelem. Úgy döntök, nem árulom el, hogy erre Craig hívta fel a figyelmemet. Stephen hátat fordít, a konyhába indul.

– Semmi bajom – szól hátra, aztán otthagy az előszoba közepén.

– Aha, hogyne – sietek utána, és most már tényleg aggódom. Tartok tőle, hogy tudom, mi baja. – Szóval, mi volt az?

– Micsoda?

– Mit szedtél be? – pontosítok, Stephen azonban felsóhajt.

– Matty…

– Ne becézgessél, ki vele! – förmedek rá. Felém fordul, a szemembe nézve válaszol, és látom, hogy nagyon haragszik a feltételezésért, de ezzel nem ráz le.

– Semmit.

– Hát hogyne. Figyelj, ilyet nem játszunk, fél évem ment rá, hogy kiszedjelek belőle…

– Nem hazudnék neked!

Őszintének tűnik, úgyhogy megnyugszom. Stephen teljes mértékben a kezében tartja az életét, mindössze egyszer zuhant ki a lába alól a talaj, de akkor nagyon. Nem szívesen ismételném meg azt a pár hónapot, mert csúnya volt. Viszont, ha nem erről van szó…

– Jó, akkor mi a baj?

Megvonja a vállát. Bámul rám hosszú pillanatokig, én meg türelmesen várok a vallomására, de hiába, mert semmitmondó választ kapok.

– Kicsit besokalltam, ennyi.

– Jó, de mitől? – faggatom tovább, ezzel viszont csupán annyit érek el, hogy megkísérel lerázni.

– Azt hiszem, ez rám tartozik.

– Stephen, kérlek.

– Ha érintene, tudnál róla, nem? – kérdez vissza idegesen. – Szóval szakadj le rólam! Nekem is lehet rossz időszakom.

– Igen, az előzőre elég tisztán emlékszem – húzom el a számat, Stephen meg lemondóan felsóhajt. Jó, lehet, hogy túlzásba viszem, főleg, hogy egyszer csinált hülyeséget. Rosszul eshet neki, hogy folyton a szemére vetem. Egy kicsit ideje lenne visszavennem a paranoiámból.

– Évekkel ezelőtt volt, különben sem kell bébiszitter.

– Megmondanád, ha baj lenne, ugye? – váltok taktikát. Elmosolyodik, és hozzám lép, az arcomra simítja a tenyerét.

– Jól vagyok – mondja egyenesen a szemembe nézve. Bólintok. Közelebb hajol, és egy pillanatra meg vagyok győződve róla, hogy megcsókol, de csak az arcomra ad egy puszit.

– Mennem kell, Lucas vár.

– Mész hozzá?

– Szó szerint vár, a ház előtt – felelem, mire Stephen elenged.

– Értem. Akkor menj!

Ma mintha mindenkinek baja lenne velem, pedig nem hinném, hogy rászolgáltam. Mikor hazaérünk, úgy döntök, Lucasból legalább kiszedem, mi bántja, és egyben letudom mára az idegbajt. Persze nem olyan egyszerű az, mint ahogy én elképzeltem.

– Szóval, mi a gond?

– Hagyjuk, hülyeség – legyint Lucas, de nem engedem mellébeszélni. Ha nem lenne fontos, rég túllendült volna rajta, ebben biztos vagyok.

– Reggel óta nyűgös vagy miatta, úgyhogy ki vele!

– Hát jól van – adja meg magát. Látszik rajta, hogy nagyon átgondolja, mit fog mondani, amitől viszont egyre idegesebb leszek. Végül rám néz, és belefog: – Tudod, azt bírom, ha legyűrnek az ágyra, és úgy megkefélnek, hogy a nevemre sem emlékszem. De te tegnap éjjel uralkodtál felettem, és baromira nem tudom eldönteni, ezért most utállak-e – magyarázza. Próbálom értelmezni a szavait, és egyúttal visszaemlékezni, de meg mernék esküdni rá, hogy nem volt ellenére.

– Nekem úgy tűnt, élvezed.

– Hát pont ez a bajom. Nem akarom, hogy parancsolj nekem.

– Akkor többet nem teszem – felelem türelmetlenül. Aggódom, mert nem feltétlenül tudom megadni neki, amire vágyik, és ebből már most vannak problémáink. Ha a saját módomon csinálom, az sem jó. Tanácstalannak érzem magam. – De értsd meg, hogy képtelen vagyok durvább lenni. Félek, hogy bántalak.

– Hiszen bizonyos fokig az a cél…

– Egy bizonyos pontig el tudok menni, tovább nem – vágok a szavába. Tényleg kezdek besokallni, ezt a csontot meg ezerszer lerágtuk. – És ha azon egyszer túlmegyek, akkor úgyis mindegy.

– Ezt hogy értsem?

– Úgy, hogy ha hajlandó vagyok bántani téged, akkor már nem számítasz nekem eléggé – válaszolom őszintén, mire Lucas még inkább elkomorodik.

– Hát ez remek. Jó, amúgy is tetszik, hogy képes vagy fogni a határokat helyettem, de azt nem engedem, hogy uralkodj rajtam.

Tényleg nem tudom, mi nála most ez a mánia. A különbséget értem, és valahol sejtem is, miért dühös emiatt, de szerintem felfújja a dolgokat. Ha nem akarja, nem csinálom, ennyire egyszerű.

– Sajnálom.

Nem tudom hová tenni, hogy ennyire csendben van. Megragadja a pólómat, és magához ránt. Még sosem csókolt így, telve bizonyítási vággyal. Meglepetten tolom el magamtól, láthatja a csodálkozást a tekintetemben, mert lesüti a szemét. Aztán dacosan felszegi a fejét, újra a számra tapad, ugyanolyan vad szenvedéllyel, én pedig megértem, hogy kompenzál. Bár nem tudom, ettől miért lesz neki jobb, megadom, amit szeretne. Hagyom, hogy levetkőztessen és az ágyra húzzon, hagyom, hogy elmerüljön bennem, mert tulajdonképpen nem bánom. Az oldalamra húz, lassan mozog, én viszont nagyon igyekszem a kezére koncentrálni. Pedig mindent megtett, a gond velem van, egyszerűen képtelen vagyok eléggé ellazulni ehhez, csak nagyon ritkán sikerül. Hiába mondom, hogy nekem igazából mindegy, ha egyszer odakerülök, nem mindig érzem jól magam a passzív szerepben.

– Hagyjam abba? – suttogja a fülembe, de megrázom a fejem.

– Nem.

Csak a markára figyelek, a sóhajaira a fülemben, és egy idő után elégnek is bizonyul, nyögve élvezek el. Lucas rágyorsít, én pedig az ágyneműbe marva, az arcomat a párnába temetve tűröm, hogy ő is meglovagolja a gyönyört. Bocsánatkérőn csókolja a vállamat.

– Ne haragudj!

– Nem a te hibád.

– Múltkor tetszett – mondja bizonytalanul, megerősítésre várva. Remélem, nem arra céloz, hogy megjátszottam magam.

– Igen.

– Szóval azért nem tudsz durvább lenni velem, mert te egyébként is inkább csak elviseled, mint élvezed – állapítja meg. Megvonom a vállamat. Végül is valami ilyesmi az igazság. Meg alapból nem is tudom elképzelni, mit szeret ő az ilyesmiben. Elegem lesz a témából.

– Néha így van, néha nem.

– Jó, majd észben tartom – hagyja rám, és elmegy mosdani, én meg fekszem a hátamon, és azon gondolkodom, miért vagyunk ilyen bonyolultak…

Előző fejezet    Következő fejezet

Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:

https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas