Hajnal Kitti: Vékony jég - 5.

 

5.

 

– Elmegyünk vacsorázni? – Lucas kedvéért lemondtam az edzést Stephennel. Szerintem ez az első eset, hogy már legalább egy órája átjött hozzám, és még nem estünk egymásnak, de nem bánom. Így is jó vele, hogy csak beszélgetünk és hülyülünk, viszont kezdek éhes lenni. – Nincs kedvem rendelni, inkább kimozdulnék.

– Oké. Hová szeretnél?

– Elviszlek a kedvenc éttermembe – ajánlom, Lucas pedig bólint.

– Messze van?

– Autóval tíz perc.

Hamar összekészülünk, és a mélygarázs felé vesszük az irányt. Lucas autója szervizben van, úgyhogy tömegközlekedik, amit én biztosan utálnék. Imádok kocsikázni, főképp este. Amint leérünk, és kinyitom az ajtót, feltűnik, hogy Lucas lecövekelt egy kicsit odébb.

– Hű!

– Hm?

– Ez egy Maserati. Na, ilyet eddig nem láttam közelről. Gazdag szomszédság?

Elmosolyodom. Erre nem számítottam, és korábban nem is esett még szó arról, hogy nem vagyok épp csóró. Nem szeretem elárulni, mert volt már olyan pasim, aki szinte azonnal megpróbálta kihasználni. Bár Lucasból ezt nem nézem ki, automatikusan titkoltam el.

– Mehetünk ezzel is.

– Mi van? – fordul őszinte döbbenettel az arcán felém, és figyelem, ahogy eljut az agyáig, mit jelentenek a szavaim. – Nem mondod, hogy a tiéd!

– Lehozom a kulcsot, várj meg itt!

Mikor visszaérek, szerintem még mindig nem teljesen hiszi el, csak miután halk csipogással kinyílik a zár. Nem tűnt úgy, hogy ennyire érdeklik az autók, szóval ő is meglepett engem.

– Akarod vezetni?

– Naná! – vágja rá, aztán gyorsan megrázza a fejét. – Még mit nem! Ha összetöröm, többéves fizumból se nyögöm ki.

Felnevetek, és felé dobom a kulcsot, reflexből elkapja.

– Ne feledd, te erőltetted! – vigyorogja.

– Természetesen.

Megadom neki a címet. Ismeri a környéket, nem kell navigálnom, úgyhogy nyugodtan dőlök hátra. Nem értem, miért aggódik, remekül vezet.

Magához képest szokatlan némaságba burkolózik, aztán egyszer csak kibukik belőle a kérdés. Nem állítom, hogy váratlanul, mert számítottam rá, hogy szóba hozza.

– Áruld már el nekem, ha nem vagyok túl indiszkrét, hogyan tettél te erre szert?

– Gazdag családból származom – felelem, de nem éri be ennyivel. Nyugtalanul felém pillant.

– Jó, de ennyire?!

– Igen.

– Hm.

Az útnak szenteli a figyelmét, ismét gyanúsan csendben van. Fészkelődni kezdek az ülésen, idegesít a hangulatváltozása.

– Mi a baj?

– Semmi, csak meglepődtem.

– Inkább úgy tűnik, mintha kedvetlen lennél – pedzegetem, mire felsóhajt, és végre kiböki, mi a gondja.

– Csak azon tűnődtem, mit akarhat tőlem egy gazdag srác.

– Téged zavar?

Nem tudom eltitkolni, mennyire meghökkentem. Olyan ember még nem volt a környezetemben, aki így reagált. A legtöbben a lehetőséget látják ebben, ő viszont nem. Ez fura.

– Kicsit – ismeri el kelletlenül. – Legalább tudom, honnan van pénzed akkora lakást bérelni.

– Nem bérlem, az enyém.

– Még jobb – vágja rá, aztán bocsánatkérően rám pillant. – Ne foglalkozz velem, így leplezem, hogy sokkot kaptam.

Felröhögök, és ő is mosolyog. Így már jobb, rossz érzés volt ez a hirtelen közénk telepedő távolság.

– Ne érezd feszélyezve magad – kérem, mire lassan bólint. – Nem vagyok sznob, és nem is szeretem, hogy ennyi pénzem van.

– Miért nem?

– Majd egyszer elmesélem, de most megjöttünk.

Megkönnyebbülök, hogy nem kell folytatnom a témát. Ezek után viszont szerintem meg sem lepődik a drága éttermen. Ritkán jövök ide, de őt szerettem volna elhozni. Az előbbiek után kicsit tartok tőle, hogy mellélőttem, de feleslegesen aggódom, mert tetszik neki. Amíg kihozzák az ételt, mesél arról, hogy az egyetem alatt dolgozott a vendéglátásban, és szereti az érdekes helyeket és ételeket.

– Hétvégére van valami terved?

– Nem érek rá – válaszolja két falat között. Kérdőn felpillantok, mire folytatja: – Hazautazom.

– A szüleidhez?

– Az anyámhoz és a húgaimhoz.

Lassan három hónap alatt valahogy kerültük a család témát. Én annyira nem szívesen hoztam fel, és fogalmam sem volt, ő akar-e beszélni róluk. Bár néha kiment telefonálni, és ilyenkor gyanítottam, hogy velük beszél, nem kíváncsiskodtam. Most viszont egyre inkább úgy érzem, kezd komolyra fordulni köztünk, így óvatosan faggatni kezdem.

– Jó velük a kapcsolatod?

– Imádom őket – vágja rá gondolkodás nélkül. Kérnem sem kell, hogy fejtse ki, így is megteszi, én pedig mosolyogva hallgatom. – Az idősebb húgom, Samantha, tizenöt éves. Mióta kamaszodik, a régi cuki kislány eltűnt, és igazi hisztis, makacs kisasszonnyá kezd érni, nem bírunk vele – neveti. – Jennifer tízéves, ő meg újabban idegesítően kíváncsi a szerelmi életemre, őrületesen zavarba ejtő kérdései vannak, a következő pillanatban meg mesét néz, kicsit hátborzongató a váltás. Hihetetlen, hogy ő volt a picike, most meg mire észbe kapok, lassan a pasizáson töri a fejét… Bár Samatha legalább közben tanul is, úgyhogy remélem, ezzel jó hatással lesz a hugira. Nem olyan léhűtők, mint amilyen én voltam ilyen koromban, szerencsére. Mindketten anya második házasságából születtek.

– Akkor nevelőapád van?

Elkomorul.

– Négy éve meghalt autóbalesetben.

– Sajnálom. És az igazi?

– Ő lelépett, amikor még járni sem tudtam – vonja meg a vállát, és le is akadok a témáról, mert látom rajta, hogy nagyon feszélyezi.

– Értem. Anyukád?

– Nála aligha kívánhatnék jobbat. Nagyon laza, és elég jól kezeli az összes hülyeségemet ahhoz a mozdulatai, pedig nekem elhiheted, hogy volt egy pár. Elég problémás gyerek voltam, ami azt illeti, kész csoda, hogy embert tudott faragni belőlem.

– Na, erről szívesen hallanék részletesen – vigyorodom el, Lucas viszont tettetett rémülettel rázza a fejét.

– Nincs az az isten. Lakat a számon! – röhögi. – És nálad mi a helyzet?

Egyből oda a jókedvem, visszafordítom a tekintetemet a tányérom felé, és szórakozottan turkálom a megmaradt ételt.

– Elvannak ők is, meg én is – felelem, és hirtelen idegesíteni kezd, hogy mennyire másképp viszonyulunk a családunkhoz. Kicsit irigy vagyok Lucasra, mert bár gondolom, nem volt egyszerű gyerekkora az apja nélkül, neki legalább egy szülője… igazi. Az enyémekről ez nem mondható el.

– Összevesztél velük?

– Ahhoz jóban kellett volna lennünk.

Lucas felsóhajt. Rápillantok, és azon gondolkodom, mennyire avassam be. Ő mesélt, nekem is illene.

– Nem akartalak elszomorítani.

Ez aranyos, hogy még ő érzi magát rosszul emiatt, pedig nem ő tehet róla. Én kezdtem bele a témába, pedig sejthettem volna, hogy ha én kíváncsiskodom, ő is fog.

– Mióta az eszemet tudom, a szüleimet csak ritkán látom, mert folyton úton vannak. Üzlet, pénz, nyaralás, bármi fontosabb volt, minthogy velem foglalkozzanak. Mondhatni, dadák neveltek – magyarázom, és rossz hallgatni, mennyire keserű a hangom. – Kései gyerek vagyok, nem számítottak rám. Három bátyám van, a legidősebb húsz, a legfiatalabb tizenkét évvel idősebb. Rohadt magányos gyerekkorom volt, úgyhogy hagyjuk is, mert nem akarom elrontani az esténket a depressziómmal.

Megszorítja a kezemet. Egyetlen pillanat, mégis mintha visszaadná a levegőmet, hirtelen száll el a nyomás a mellkasomról.

– És hogy jöttek a reklámok? – vált témát gyorsan. Értékelem a megértését, ha többet kellene elárulnom, tuti kikészülnék. Hiába, fájó pont, örökös hiányérzet.

– Mindig érdekeltek, aztán egyszer rájöttem, hogy egész ügyesen bánok a videókkal. Később megalapítottam a céget, így azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék.

– Tiéd a vállalat, ahol dolgozol?

– Igen, de nem sokan tudják.

– Fura egy pasi vagy te – állapítja meg sejtelmes hangsúllyal, szinte lyukat éget belém kíváncsi tekintete. – Más beülne az igazgatói székbe, nem robotolna.

– Nem nekem való – rázom meg a fejem. – Próbáltam, és nem ment. Stephennek viszont jó érzéke van hozzá, úgyhogy megteszi helyettem. Mindketten jól járunk.

– Stephen?

– A legjobb barátom. Vele szoktam edzeni is. Őt évek óta ismerem, benne megbízom – magyarázom, Lucas pedig érdeklődve figyel. Szeretem, hogy mindig végighallgat, és meg is jegyez mindent. Bennem mindig csak a fontosabb dolgok ragadnak meg.

– Igen, őt már futólag említetted. A lényeg, hogy élvezed a munkád.

– Igen. Manapság kevesen csinálhatják azt, amit szeretnek.

– Ez így van.

Miután végzünk a vacsorával, még nincs kedvem hazamenni.

– Autózunk egy kicsit? Szeretem éjszaka a várost.

– Jó ötlet – egyezik bele. Ezúttal én vezetek, kikapcsol, ahogy suhannak mellettünk az épületek. A rakpart felé veszem az irányt. Imádom nézni a lámpák csillogását a vízen, mindig elvarázsol.

– Merre tartunk?

– Fogalmam sincs – pillantok Lucasra. – Céltalanul szoktam bolyongani ilyenkor.

– Így kapcsolsz ki?

– Általában.

– Nem rossz módszer – válaszolja. Elmosolyodom. Érdekes, ezt eddig egyedül Stephen tudta rólam. A családi hátteremet is csak ő ismerte ennyire, legalábbis ami a szüleimmel való kapcsolatot illeti. Lucas valahogy az az ember, akire nem félek rábízni a titkaimat…

 

***

 

Felkapom a fejem a csengő hangjára. Lucas hamarabb ideért, mint vártam, én is épphogy beestem a lakásba. Ettől függetlenül örülök neki, alig vártam, hogy találkozzunk.

– Mész valahová, vagy most értél haza?

– Utóbbi, szinte csak a cipőmet vettem le.

– Ne haragudj.

– Miért tenném? Gyere be! – kérem, Lucas pedig mosolyogva lépi át a küszöböt. Futólag kapok egy puszit, aztán vetkőzni kezd, én meg a konyhába megyek. – Vásárolni voltam, még ki kell pakolnom – szólok vissza. Nem érkezik válasz, de Lucas hamarosan feltűnik, és segít.

– Ez egy pocsék nap volt – sóhajtja. Miközben kiszedegeti a szatyorból a dolgokat, elmeséli, hogy olyan dologért rótta meg a főnöke, ami nem is az ő hibája, és mikor ez kiderült, persze nem kért elnézést. Rossz a kedve, nekem viszont fogalmam sincs, mivel vidíthatnám fel.

– Sajnálom.

– Hát ez van… – motyogja, aztán megakad a keze az óvszeren. – Ez mi a… – Felnevet. – Ilyet még nem is láttam. Extra síkosított? Fel se tűnt, hogy ilyet használsz.

– Általában nem is – ismerem el, Lucas tekintete pedig kíváncsian villan rám. Fogalmam sincs, miért érzem kínosan magam.

– Szóval a kedvemért? – kérdez rá, én meg bólintok. Megcsóválja a fejét, és az asztalra dobja a dobozt. – Kedves, hogy próbálsz… vigyázni rám.

A reakciói nagyon azt sugallják felém, hogy nem boldog a tudattól, csak épp azt nem értem, miért. Nem hiszem, hogy ezzel bármi rosszat elkövettem volna, mégis legszívesebben mentegetőzni kezdenék.

– Most miért neheztelsz?

– Félreérted.

– Biztos?

– Csak furcsa, hogy eszedbe jutott ilyesmi – feleli kurtán, ezzel viszont még jobban elbizonytalanít. Fogalmam sincs, miért jelent ez neki problémát.

– Mi ezen a furcsa?

– Ehhez a fajta figyelmességhez nem szoktam hozzá – pontosít, és inkább folytatja kipakolást. Fel sem tűnt, hogy én is felhagytam vele. Hirtelen vált, meglep a következő kérdésével. – Csináltad már nélküle?

– Nem.

– Soha? – Megrázom a fejem. – Miért?

Ezen elgondolkodnom sem szükséges, kapásból vágom rá a választ.

– A leghosszabb kapcsolatom három hónap volt, ehhez viszont szerintem bizalom kell, és egy stabil kapcsolat.

Helyeslően bólogat, és közben nekiáll összehajtogatni a szatyrokat. Én általában kidobom őket, szóval feleslegesen fárad vele, de amúgy is pótcselekvésnek tűnik, úgyhogy nem teszem szóvá. Mindig meglep, ha valamivel zavarba tudom hozni. Néha úgy érzem, ahhoz képest, hogy szerető családja van, őt a törődéssel lehet leginkább kimozdítani a komfortzónájából.

– Ez igaz.

– Te?

– Igen. Volt egy másfél éves kapcsolatom, vele pár hónap után elhagytuk – feleli, én meg döbbenten fedezek fel magamban némi féltékenységet. Másfél év… Valaki ennyi ideig maga mellett tudta őt tartani. Nem tehetek róla, szerencsésnek tartom, és irigy vagyok rá.

– Sok pasid volt?

– Számít ez? – ráncolja össze a homlokát. Megrázom a fejem, de azért nem hagyom annyiban.

– Csak kíváncsi vagyok. Ha nem akarsz, nem válaszolsz.

– Nem sok, nem is kevés. A hosszabbak másfél év, tizennégy hónap, de az egyéjszakásokat kivéve mind több három hónapnál.

– Miért lett végük? – kíváncsiskodom, mire Lucas hümmög egy sort. Remélem, hogy figyelmeztetne, ha túl tolakodóvá válok.

– Azt hiszem, meguntuk egymást. Valahogy kihűlt…

– És a másik?

Elhúzza a száját, és elfordul tőlem. Maga elé réved, mielőtt ismét megszólalna, a hangjában felfedezek némi lemondást.

– Az egy csúnyább történet. Elmeséltem neki valamit magammal kapcsolatban, és kivágott. Aztán megbánta, de akkor már nem érdekelt. Rosszul viselem, ha megbántanak. Úgy vagyok vele, ha az ember szeret valakit, a hibáival együtt is elfogadja. Úgy éreztem, nem érdemelte meg a bizalmamat. Az újramelegítésben meg nem hiszek – hadarja egy szuszra, mintha csak gyorsan túl akarna lenni a magyarázkodáson.

– És mi volt, amit elmeséltél?

– Majd egyszer elmondom.

– Bűncselekmény?

– Dehogyis – pillant rám megrökönyödve, én meg rögtön elszégyellem magam, amiért ilyesmit feltételeztem róla. Viszont az nem fér a fejembe, mi lehetett olyan súlyos, ami miatt az a valaki szakított vele. Nem tudom elképzelni, hogy más jó indok lehet erre.

– Akkor nem hiszem, hogy bánni fogom.

– Neked? – dobja vissza a labdát némi feszült csend után.

– Eddig az összes próbálkozásom kudarcba fulladt – árulom el nem túl büszkén.

– És botlások?

– Előfordultak – ismerem el, és arra számítok, hogy rögtön ráharap, de nem.

– Azt hiszem, úgy fair, ha én sem faggatlak róla.

– Nem túl érdekes történet. Régen sokat jártam elit klubokba – árulom el, de Lucason látszik, hogy abszolút fogalma sincs róla, miről beszélek.

– Mármint?

– Gazdagokra szakosodott bordélyokban – pontosítok, Lucas pedig őszintén megdöbben. Valahol én is meglepődöm magamon, mert ezt szintén nem mondtam még senkinek. Talán jobb is lett volna hallgatnom, legalábbis az arcát elnézve.

– Hű. És miért?

– Ez így utólag jó kérdés számomra is. Talán tanultam – röhögöm el magam, hogy oldjam a helyzet kínosságát.

– A szexről?

– Olyasmi.

– Ez sok mindent megmagyaráz – jelenti ki, ezt viszont most én nem tudom mire vélni.

– Hm?

– Gyanúsan jó vagy az ágyban.

Felnevetek. Határozottan megkönnyebbülök, hogy nem ítél el.

– És te hol tanultál? – cukkolom.

– Az élettől – vigyorogja, aztán elmerengve bámul, és kicsit tartok attól, min járhat az agya. – Van olyan, amit ott kipróbáltál, de a pároddal nem tennéd?

Ez hirtelen jött. Igyekszem átgondolni, pedig csak egyetlen dolog van, ami hirtelen eszembe jut.

– Az többszereplős. Neked?

– Hasonló élmény – vágja rá. Van valami zavaróan furcsa a mosolyában, amit nem tudok hova tenni, mielőtt azonban rákérdezhetnék, eltereli a témát.

– Menjünk el valahová!

– Hová? – kapok azonnal a lehetőségen.

– Nem tudom. Hideg van… Mozi?

– Jól van.

Megcsókolom. Érezhetően változik a hangulata, mohón szorítja a száját az enyémre, a keze bekúszik a pólóm alá.

– Hagyjuk azt a kimozdulást.

Nem ellenkezem.

Előző fejezet    Következő fejezet

Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:

https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas