17.
– Úgy látom, rajongód akadt.
Stephen követi a pillantásomat, és vigyorogva
fordul vissza.
– Ja, nagyon kinézett magának. Nem
zavar? – néz rám kíváncsian, amikor azonban megvonom a vállamat, az
arca csalódottá válik. Ha féltékennyé akart tenni, hát nem sikerült. Két
hónapja sincs, hogy úgy döntöttem, megpróbálom vele, és napról napra jobban
bánom. Pedig ő láthatóan boldog, az elején legalábbis az volt, de mintha
fakulna a lelkesedése, mert képtelen vagyok feloldódni mellette. És bevallom,
néha kifejezetten gonosz vagyok vele, mint most is.
– Kellene? Az viszont meglep, hogy még nem
mozdultál rá.
– Tessék? Miért tenném? – kérdez
vissza megrökönyödve. Látszik rajta, hogy megbántódott, de valahogy nem tud
meghatni.
– Jaj, Stephen, ezt már megbeszéltük.
Nincsenek illúzióim afelől, hogy én lennék az egyetlen – válaszolom,
mire keserűen felsóhajt. Nem, hiába bizonygatja, nem tudok hinni neki. Most
talán, míg tart az újdonság varázsa, kibírja, de hosszú távon nem hinném.
Végigasszisztáltam az elmúlt tizenkét évét.
– Matty…
– És remélem, te se várod
el – teszem hozzá, mire döbbenten hallgat el. – Csalódnál.
– Ezt majd otthon megbeszéljük,
jó? – kéri végül halkan, szinte alig hallom meg a zenétől, aztán
felkel. – Hozok még egy kört.
Elgondolkodva bámulok utána. Craig, aki eddig
nagyon úgy tett, mintha véletlenül sem hallana semmit, megszólal:
– Mit művelsz, Matt?
– Hm?
– Rémesen bunkó vagy vele – közli,
én meg nem tudok mit felelni. Nincs pofám tagadni, mert igaza
van. – Miért csinálod?
– Mit?
– Nem bízol benne.
– Nem tudok – válaszolom őszintén,
és lehajtom a fejem, a sörösüvegen lévő címkét kapargatom
zavaromban. – Nem merek beleszeretni, mert úgyis megcsal. Bár az sem
biztos, hogy egyáltalán menne…
– Ezt nem tudhatod! – vágja rá
Craig, és az arcára van írva, hogy nem ért velem egyet, én pedig igyekszem
rövidre zárni a témát, mert bár a barátom, ebbe nincs beleszólása. Legutóbb
hallgattam rá, és megbántam.
– Dehogynem.
– Hiszen rá sem néz másra! – győzköd
Craig. Igen, én is látom, ez azonban nem jelent semmit. Nem, amíg a félelmeim
nem csak Stephenben gyökereznek. A szerelemtől ugyanúgy rettegek, mint a
csalódástól. Lehet, hogy gyáva vagyok, de még élénken él bennem a legutóbbi
eset…
– Még nem unt rám.
– Te hülye vagy, Matt!
Fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám el neki,
amit érzek. Nem bírom elképzelni magam Stephennel, romantikus kapcsolatban
legalábbis. Ő máshogy a részem… és idővel ő is rá fog döbbeni arra, hogy
félreérti a saját érzéseit.
– Tudom, hogy nem fog
működni – jelentem ki, Craig pedig összevonja a szemöldökét. Aztán
felsóhajt, és kiböki:
– Hát nem is rajta múlik.
Meglepődöm, de nincs érkezésem válaszolni, mert
Stephen visszaér. Mindenesetre elgondolkodom Craig szavain, mert érzem, hogy
van bennük igazság. Túl sok ahhoz, hogy a szőnyeg alá söpörjem…
Még akkor is ezen rágódom, amikor hazaérünk, de
Stephen nekem esik, féktelenül és szenvedéllyel, és rövid időre elfeledkezem az
összes kétségemről. Aztán mégis visszakapcsol az agyam, útját állom a
vágyainak.
– Nem.
– Matty…
A combomnak támasztja a fejét, onnan néz fel rám,
de megrázom a fejem, mire csalódottan kúszik fel hozzám.
– Miért nem?
Másfél hónapja nem hagyom, hogy megdugjon.
Eleinte jól viselte, de egy hete minden alkalmat megragad, hogy próbálkozzon.
Aztán végül koppan, majd beadja a derekát.
– Mert nem akarom – felelem.
Magamhoz rántom, a csókom erős és követelőző, egy pillanatra azt hiszem, enged
nekem, aztán ellök, és felül mellettem.
– Mire megy ki a játék? – kérdezi
mérgesen. – Mintha mindent megtennél, hogy kiábrándíts magadból.
– Mondtam, hogy nem fog menni. Előre
szóltam.
– Menj a francba!
Felugrik, és úgy, ahogy van, egy szál semmiben
kiviharzik a szobából. Sóhajtva bámulom a plafont, közben intenzíven utálom magam.
A lényegre tapintott, valóban ezzel próbálkozom, bár eddig nem tudatosult
bennem sem.
Utánamegyek, de már az ajtóban megcsap a
cigarettaszag. Elfintorodom. Tisztában van azzal, hogy utálom, mégis egyre
többet kapom dohányzáson, és hülye lennék figyelmen kívül hagyni, hogy ez
valószínűleg az én hibám.
– Te tudod a legjobban, mennyire őrjítő,
amit művelsz – szólal meg, amint a konyhába érek.
– Nem ezt vártad? – vágok vissza,
mire dühösen villan rám a szeme. – Pedig ismerted az igényeimet, és
bevállaltad.
– Mit akarsz elérni?
– Hogy rájöjj, nem rám vágysz.
– Rád vágyom.
– Hát ilyen velem – felelem
hanyagul. Frusztrált sóhajjal fújja ki a füstöt, aztán újra rám néz, egyenesen
a szemembe.
– Teszteled a határaimat? Meddig bírom
anélkül, hogy félrelépnék? – Megvonom a vállamat. Újabb
telitalálat. – Amikor azt mondtam, próbáljuk meg, komolyan gondoltam.
Nem akarok mást, téged akarlak.
Elnyomja a cigarettát, újabbat gyújt, én meg
elhúzom a számat, aztán inkább visszamegyek a hálóba. Néhány perc eltelik, mire
utánam jön, leül mellém az ágyra.
– Miért akarsz ennyire elkeseredetten
ellökni? Vagy ez a bosszúd, amiért én sem voltam túl tisztességes? Ha kibírom,
akkor legalább adsz egy igazi esélyt, vagy szívatsz, és eszedben sincs?
Nem fordulok felé, nem tudnám állni a tekintetét.
Igaza van, nagyon csúnya, amit csinálok, mert szándékosan bántom. Pedig számít
nekem, egyszerűen csak évek óta a legjobb barátom, nem tudom kihúzni őt ebből a
skatulyából. A szex megy vele, az érzelmeket nem tudom átcserélni.
– Nem kiábrándítani fogsz, hanem
meggyűlölteted magad. Tényleg ezt akarod?
Nemet intek. Ez végképp távol áll tőlem, hiszen
pont ettől félek. Hogy elveszítjük egymást…
– Annyit kérek, hogy próbálj meg velem
lenni. Engedd el magad, ne bonyolítsd túl, ne állj ellent. Csak egy picit tedd
oda magad, ez annyira nagy kérés?
Fáj a kétségbeesése. Utálok belegondolni, hogy
mindez az én hibám, miattam van padlón, én meg újra és újra mélyebbre taszítom.
– Nem az.
– Másokkal simán tettél egy
kísérletet – győzköd fáradhatatlanul. – Én sem várok el
többet. Ha így sem működik, be fogom látni, ígérem.
– Jó.
Elmosolyodik, az ajkát az enyémhez érinti, de kitérek
előle.
– Cigiszagod van.
– Viseld el! – válaszolja. Az
ujjai a tarkómat masszírozzák, de ahogy szenvedélyesebbé válik a csók,
megindulnak lefelé a testemen. Egyetlen pillanatig hezitálok, aztán hátradőlök,
és rántom magammal őt is. A keze a combjaim közé furakszik, én pedig felhúzom a
térdem, hogy értse, megadtam magam neki. Érezhetően bevadul, egy másodpercre
sem szakad el a számtól, kicsit talán túl gyorsan is talál utat a testembe, de
nem szólok rá. Zihálva távolodik el, keresni kezd, aztán már újra felettem van,
és hangosan felnyög, amikor végre belém hatol. Figyelem az arcán az élvezetet,
és nem értem, hogyan tagadhattam meg tőle. Vad csókba rántom, nem érdekel, hogy
ez így kényelmetlen, nem engedem el, amíg erővel ki nem szakad az ölelésemből,
hogy levegő után kapjon.
– Nem fogom sokáig bírni.
Nézi, ahogy a férfiasságom köré fonom az ujjaimat,
onnantól megveszik. Önkívületben mozdul újra és újra, amikor pedig elszáll,
repülök én is vele…
***
– Szóval hogy vagy?
Három hete nem találkoztunk, mert megint
elvesztem a munkában. Azon is meglepődtem, hogy egyáltalán el tudtak rángatni
bulizni.
– Jól – felelem, de nem úgy tűnik,
mintha Craig hinne nekem, a tekintete legalábbis erről árulkodik. Nekifutok
újra. – Tényleg jól, csak fáradtan. Két hete látástól majdnem
vakulásig dolgozom – sóhajtom.
– És a munkán kívül minden rendben?
– Én hülye azt hittem, rám vagy
kíváncsi – csóválom meg a fejem, de azért elmosolyodom. Tudom én,
hogy Stephenre céloz, csak húztam kicsit az agyát.
– Kijöttök?
– Jól megvagyunk, azt hiszem.
– Ezt örömmel hallom. Teljesen olyan, mintha
kicserélték volna.
– Ezt ennyiből
megállapítod? – vonom fel a szemöldökömet, mire felröhög. Tíz perce
érkeztünk, szinte csak köszöntek, nem hinném, hogy ebből bármilyen
következtetést le lehet vonni. Nem folytatjuk a témát, mert Stephen megjelenik,
leül mellém, a keze a derekamra siklik, könnyed puszit ad a nyakamra.
Komolyan úgy érzem, működhet. Igazuk volt abban,
hogy ennek leginkább én álltam az útjában, és nem Stephen. Kicsit zavar is
néha, hogy többet alkalmazkodik, mint én. Mindennel kapcsolatban rugalmasabb
nálam, a programoktól kezdve az ágyon át a legkisebb dolgokig.
Valahogy sosem gondoltam volna, hogy ilyen lehet
vele. Nem tudtam elképzelni őt komoly kapcsolatban, velem meg főképp nem. Az én
szememben ő mindig valamiféle fékezhetetlen macsónak tűnt, ehhez képest nagyon
más. Ezt egyszerű barátként nem láttam át, de még akkor sem mutatta igazán,
amikor hetekig az ágyára jártam. Azzal, hogy szerelmet vallott, mintha
megnyitott volna egy olyan ajtót számomra, ami annyira erőteljesen be volt
falazva, hogy láthatatlanná vált.
– Hazamenjünk? – kérdezi egy óra
múlva, mert valószínűleg látja rajtam, hogy lassan ülve elalszom. Pedig jó a
hangulat, csak mostanában alig pihentem, és ezt ő tudja a legjobban.
– Nem baj?
– Dehogyis.
Alig várom, hogy bemásszak az ágyamba, de amint
Stephen mellém bújik, a nyakamat kezdi csókolni, én meg felmordulok.
– Tényleg hulla vagyok…
A kezét a combom közé csúsztatja, és bármennyire
fáradtnak is érzem magam, szinte rögtön pezsegni kezd a vérem. Arrébb fordítom
a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Nem sokáig időzik mögöttem, a
hátamra gördít, és lejjebb mászik.
– Mit tervezel?
– Minek látszik? – néz fel
vigyorogva. – Leszoplak.
Nincs ellenvetésem. Behunyom a szememet, élvezem
a ténykedését, és pár perc kell csupán, hogy elsüljek. Stephen mellém fekszik,
mire sóhajtva fordulok felé. Beéri csókokkal és kézimunkával, pedig érezhetően
másra vágyik.
– Hiányzol…
Az elmúlt napokban nagyon kevés időt töltöttünk egymással,
talán a múlt hét elején voltunk együtt utoljára, úgyhogy megértem az érzéseit.
Viszont túl fáradt vagyok többhöz, az is komoly erőfeszítés, hogy felkeljek
kezet mosni, és alig bírom megvárni, míg visszamászik az ágyba. Rögtön hozzám
simul, szorosan ölel.
Hihetetlen, mennyire bújós. Jó, ez már barátként
is feltűnt, de azért az más volt. A kifelé mutatott maradék álcáját is ledobta
előttem, és én félek ettől a védtelenségtől…
***
– Idén megint csupasz fát akarsz?
Stephen felkapja a fejét, aztán elvigyorodik,
felpattan a kanapéról, és egyesen felém tart. Nem tudom mire vélni a
reakcióját, de gyorsan megtudom, mi jár a fejében.
– Idén téged akarlak csupaszon.
Felröhögök, bár hamar nyögésbe fullad a
nevetésem. Stephen csókja forró és heves, és mire észbe kapok, már tényleg
semmi ruha nincs rajtam. Egy métert távolodik, elégedetten végigmér.
– Na, pont így.
– Mi van? – kérdezem értetlenül,
aztán leesik a poén. – Ha most így itt mersz hagyni, kinyírlak!
– És mi van azzal, hogy fát akarsz
állítani? – incselkedik Stephen, amikor ismét közel rántom magamhoz.
– Állíts mást!
– Az már megvolt – vágja rá, de
mielőtt visszaszólhatnék, ismét a számra tapad. A kanapéhoz terel, ledönt rá,
aztán fölém mászik, a tekintete megtalálja az enyémet.
Mindig arra vágytam, hogy valaki így nézzen rám.
Minden pillantása ilyen, tombol benne a szerelem, és nem értem, miért nem
lobbantja be az érzelmeket bennem is.
– Mi az?
Nem felelek, inkább átölelem a nyakát, magamra
húzom.
– Szeretlek – suttogja a nyakamra,
és kinyomja magát felettem, hogy újra a szemembe nézhessen, de kerülöm a
tekintetét. Tudom, hogy csalódott, amiért válasz nélkül hagyom a vallomását, de
képtelen vagyok viszonozni. Jó vele, működik a kapcsolat, csak épp a szívemet
nem adtam neki. Nem megy…
Feljebb tornázom magam, miközben a nadrág
gombjával vesződöm, és elrángatom az útból az anyagot. A hasát nyalogatom és
harapdálom, a kezemmel közben feljebb tűröm a pólóját. Érti a célzást, ledobja
magáról a felsőt, aztán felkel, lerúgja magáról a nadrágot is. Elégedetten
nyögök fel, ahogy újra rám nehézkedik…
Csak egy kicsit szakad el tőlem ismét, és a
dohányzóasztal apró fiókját húzza ki, nekem azonban óhatatlanul eszembe jut,
hányan feküdtek már itt előttem. Elvégre pontosan tudom, miért preferálja a
bőrkanapét…
– Ráncolod a homlokod – torpan
meg, amikor visszafordul. Elhessegetem magamtól az ide nem illő gondolatokat,
és rámosolygok.
– Lassú vagy – cukkolom.
– Azt meglátjuk.
Valóban nagyon gyorsan veszi el az eszemet.
Fogalmam sincs, azért ért ennyire hozzám, mert ismer, vagy azért, mert annyi
pasival volt már dolga, de ez nem sokáig érdekel. Teljesen kirántja alólam a
talajt, percek kellenek, míg egyáltalán visszatalálok a testembe. Néha tényleg
tudni akarom, hogyan csinálja…
– Idén vagy kitalálod, milyen színt akarsz,
vagy marad az ezüst-kék – szólalok meg továbbra is lehunyt szemmel.
Stephen felnevet, és visszahajol hozzám, a csókja még mindig éget.
– Legyen az, amit te
szeretnél – válaszolja. Fekszem a hátamon, koncentrálok a légzésre,
és próbálok minden zavaró tényezőt lenyomni a tudatom mélyére. Ez az ára annak,
hogy vele tudok lenni, hogy nem gondolkodom, nem próbálom elemezni magunkat,
vagy ha bele is kezdek, gyorsan befejezem. Nem, minden csak úgy fénylik, mint
az…
– Arany.
– Hm?
Közben meg hamis…
– Aranyszínűt akarsz? – kérdezi
Stephen meglepve. – Hiszen utálod.
– Újabban kísérletező hangulatomban
vagyok – felelem. Stephen aggódó arcot vág, és ebből tudom, hogy ha
nem terelem el, ki fogja találni, min jár az agyam. Vagy legalábbis
részben. – Te unod az ezüstöt meg a kéket, én viszont még egyszer nem
bámulok vörös fát.
A szemem sem rebben. Tudom abból, ahogy rám néz,
és elhiszi, hogy csak a karácsonyfáról beszéltem. Megcsóválja a fejét, majd
lemászik rólam. Követem a zuhany alá, engedem, hogy a víz lemossa rólam a
kétségeket. Nem akarok róluk tudomást venni, akkor talán egy idő után többé nem
léteznek majd…
Hagyom, hogy hozzám bújjon a kanapén, figyelem,
ahogy a filmet bámulja, pattogatott kukoricát eszik, és tényleg nem értem,
miért nem bírok úgy nézni rá, ahogy ő rám. Pedig próbálom. Megragadok minden
egyes pillanatot, hogy megtaláljam benne azt, akit kerestem, de hiába…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése