16.
– Pénteken nem érek rá, elígérkeztem.
Victor felnéz a könyvéből, és én örülök, hogy végre
sikerült megragadnom a figyelmét. Valami konzíliumra készül két hete, én meg
már néha rendesen unatkozom mellette. Persze megértem, hogy fontos, de attól
még idegesít, hogy ennyire a háttérbe szorulok.
– Merre mész? – kérdezi
érdeklődve.
– Szerintem elmegyek kicsit táncolni a
barátaimmal.
– Akiknek, gondolom, nem akarsz
bemutatni – jegyzi meg morogva, én pedig meglepetten hagyom abba a
pakolászást, és újra felé fordulok.
– Azt hittem, elfoglalt
vagy – szabadkozom, mire elmosolyodik.
– Ha ráérnék, elhívnál?
Ezen elgondolkodom, és ez pont elegendő arra,
hogy lehervadjon a mosolya. Azt hiszem, ideje lenne beavatnom az életem
bonyolultabb részébe, mielőtt teljesen félreérti az indokaimat. Elvégre három
hónapja tart, talán elkezdhetem komolyan venni azt, ami köztünk van.
– Nagyon gondterheltnek
tűnsz – jegyzi meg Victor, és becsukja a könyvet. Felkel a székről,
hozzám lép, végigsimít a karomon. – Megértem, ha esetleg korainak
találod, csak nem esett jól.
– Nem az a bajom – nyögöm ki.
Victor türelmesen vár, én meg sóhajtva kezdek bele a szokásos
nótába. – Egyik barátom folyton rányomul az aktuális páromra.
Victor összevonja a szemöldökét, és bár nem szól
semmit, a tekintetében ott a sürgetés, hogy folytassam.
– Jó, igazság szerint az összes
kapcsolatomat tönkretette.
– Az összeset?
– Igen.
– De miért? – faggat Victor
értetlenül, mire megrázom a fejem, jelezve, hogy fogalmam
sincs. – Mit csinált?
– Elcsábította őket – mesélem nem
túl lelkesen, Victor pedig egyre inkább megdöbben. – Eddig egyetlen
egyszer fordult elő, hogy nem jött össze neki, akkor viszont aláásta a
kapcsolatunkat.
– Aláásta?
– Erről nem szívesen mondanék
többet – felelem, és visszafordulok a szekrény felé. Még mindig fáj
beszélni róla, ami nevetséges ilyen sok idő után. Remélem, Victor beéri
ennyivel, és nem bántom meg vele, hogy nem árulok el többet. Nem értem, miért
vagyok még mindig a múltba ragadva ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznék. Szánalmasan
viselkedem
Kedvelem őt. Szerelmes nem vagyok ugyan,
legalábbis nagyon mások az érzéseim, mint Lucas iránt voltak. Szeretek vele
lenni, jókat beszélgetünk, az ágyban sincs probléma, bár hiányzik a másik
oldal. Talán ha szóba hoznám, nem zárkózna el előle, de egyelőre halogatom.
– Aggódsz, hogy velem is tesz egy próbát?
– Meglepne, ha nem – felelem
gondolkodás nélkül. Stephen fura madár, és hiába kértem meg, hogy ezúttal
tényleg ne szóljon bele, nem vagyok biztos benne, hogy komolyan vette és
tiszteletben tartja a kérésemet. Pedig nem vicceltem, tényleg kitekerem a
nyakát, ha bármilyen módon beleavatkozik.
– Nincs miért aggódnod.
– Ha tudnád, hányszor hallottam
ezt… – sóhajtom lemondóan, Victor tekintete viszont megkeményedik a
szavaim hallatán. Szuper, sikerült belegázolnom a lelkébe a
bizonytalanságommal. De ha egyszer tényleg ez az igazság…
– Ennyire lehengerlő?
– Eléggé. De nem minden, ha valaki
lepedőakrobata – vonom meg a vállamat, és fel sem fogom, hogy túl
sokat mondtam, csak Victor reakciója döbbent rá.
– Én a stílusáról kérdeztem, nem az ágybeli
teljesítményéről – jegyzi meg élesen. – Bár úgy látom,
arról is van tapasztalatod.
A francba! Zavartan bólintok, de nem úszom meg
ennyivel.
– Legalább régi ügy?
Nem hiszem el, hogy ennyire belebonyolódtam. A
szekrénynek dőlök, és azon gondolkodom, hogyan vághatnám ki magam a helyzetből
úgy, hogy a legkevésbé hülyén jöjjön ki.
– Nézőpont kérdése – nyögöm ki.
Victor keresztbe fonja a kezét a mellkasa előtt, és folytatja a vallatásomat.
– Én az időbeliségére vagyok kíváncsi.
– Nem annyira.
– Előttem mennyivel?
– Nem sokkal… – ismerem el, Victor
pedig felsóhajt. Csendben bámul rám, az arca semmi jót nem ígér.
– Riválisnak kellene tekintenem?
– Jesszusom, dehogy! – vágom rá
azonnal, mire kicsit megkönnyebbül. Nem értem, miért akarja ennyire tudni,
elvégre ez előtte volt, és én sem tartok kihallgatást, hogy kikkel kavart,
mielőtt összejöttünk.
– Szóval csak egy alkalomról beszélünk.
Jó, ez egyre kínosabb.
– Nem, pár hétre összegabalyodtunk, aztán
ment minden a régi kerékvágásban. Ennyi történt – zárom rövidre a
témát. Kiérezheti a hangomból a neheztelést, mert végre annyiban hagyja. Ez
viszont jelzi, hogy valószínűleg elég féltékeny típus. Bár ki tudja, lehet,
hogy csak biztosra megy.
– Van kedved jönni? – kérdezem
engesztelésképp, mire ismét elmosolyodik.
– Igen.
– Csak… állj ellen – kérem
csendesen. Közelebb lép hozzám, most már közvetlen előttem áll, megnyugtat az
aurája.
– Matt – megsimogatja az
arcomat. – Egyetlen egyszer sem csaltam meg egy partneremet sem,
pedig elhiheted, volt kísértés bőven. Bízhatsz bennem.
– Jó.
– Egyébként Stephen egész este szinte még
csak rám sem nézett – mondja Victor, miután beértünk a lakásba, és
épp arról faggatom, hogy tetszettek neki a barátaim. Elvolt velük, de annyira
nem érezte jól magát, láttam rajta.
– Ez nála semmit sem jelent.
– Viszont volt egy elejtett
mondata… – teszi hozzá, és várja a reakciómat, hátha tudom, miről
beszél, de fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy Stephen elejtett mondatai
általában az én idegrohamaimmal végződnek.
– Na, kezdődik. Ne
kímélj – sóhajtom.
– Tényleg csak mellettem vagy passzív?
Ezért megölöm Stephent! Igen, már emlékszem az
estének erre a részére, bár nem gondoltam, hogy Victornak ennyire szöget ütött
a fejébe a dolog.
– Igen – vonom meg a vállamat, és
a hálóba indulok. Végül is, ha úgy vesszük, egyébként is ideje lenne
átbeszélnünk ezt, legalább itt a remek alkalom. Lehet, hogy a végén meg is
köszönöm Stephennek, hogy megkönnyítette a dolgomat, és nem nekem kellett
felhoznom.
– Azt mondtad, neked mindegy.
– Zömében…
– De inkább?
– Számít ez? – vágok türelmetlenül
a szavába. – Jó veled. De igen, egyébként Stephen igazat mondott.
Lesem a reakcióit. Igazság szerint bármennyire
fáradt voltam, amikor hazaértünk, a téma eléggé felélénkített. Victor az
ajtófélfának dőlve álldogál, és engem figyel.
– Értem – feleli végül, aztán
felsóhajt. – Nézd, ha szeretnéd, nagyon néha bevállalom.
– Igazán? – kérdezem izgatottan.
Nem tagadhatom, hogy vannak igényeim, amiket határozottan nem elégít
ki. – Hiszen azt mondtad, nem vonz.
– Elviselem – válaszolja, mire
elhúzom a számat. Hát, erről ennyit. – Most megsértődtél?
– Nem, de teljesen felesleges erre több szót
fecsérelni.
– Te tudod, ha viszont már nem bírod, szólj.
Felmászik hozzám az ágyra, megcsókol. Viszonzom,
és hamar belemelegedünk.
Victor a hátán fekszik, az ujjai a tarkómat
masszírozzák, miközben dolgozom rajta. Ezt imádja, az esetek többségében simán
beéri ennyivel, nekem viszont most kedvem támad tesztelni a határaimat. Lejjebb
csúsztatom a kezem, masszírozni kezdem, de szinte rögtön rám szól:
– Ne!
Felpillantok, látom rajta, hogy feleslegesen
próbálkoznék tovább.
– Mit szeretnél? – kérdezem, és
hagyom, hogy a csalódottság kiérződjön a hangomból.
– Fejezd be – sóhajtja, majd
visszaejti a fejét a párnára.
Megteszem, amit kér. Feladom egyelőre, talán
máskor…
***
– Nem tűnsz boldognak.
– Megint kezded?
Egy órája érkeztem, de ez már a második
próbálkozása, hogy a magánéletemre terelje a szót, én viszont nem akarom.
Hazudnék, ha azt mondanám, minden rendben van, így inkább makacsul próbálom
kerülni a témát, csakhogy Stephen nem hagyja.
– Szóval mi nem jó? És ne beszélj mellé,
mert látom rajtad, hogy valami nem oké.
Nem nézek a szemébe, de biztosra veszem, hogy
átható tekintettel figyel.
– A szex – nyögöm ki nagy nehezen,
mire Stephen felsóhajt.
– Hagyd ott! Előre megmondtam, hogy ez nem
neked való.
Megvonom a vállamat. Igen, a szívem mélyén már
akkor is tudtam, hogy igaza van, de valami elkeseredett dac tombolt bennem
Lucas fájó hiányával karöltve. Arról nem is beszélve, hogy Stephennel kavartam,
és ráadásul meglehetősen élveztem is. Annak ellenére, hogy megígértem, nem lesz
ilyen…
Kezd beütni az alkohol. Stephen újratölt, pedig
biztosra veszem, hogy észrevette rajtam.
– Le akarsz itatni?
– Rád fér.
Bólogatva emelem ismét koccintásra a poharamat,
és lehúzom a tartalmát. Végigégeti a torkomat, bizsergető melegség önt el.
– Szóval mi tart vissza? – kérdezi
érdeklődve, de nem igazán tudok értelmes választ adni rá.
– Fogalmam sincs – ismerem
el. – Jó vele, törődik velem, fontosnak érzem magam mellette…
– És ez neked elég? Matty…
Nem, nem elég. Elkobozom az üveget Stephen elől,
és öntök még. Stephen végigsimít a kézfejemen, amikor visszaszerzi tőlem az
italt, én meg beleborzongok. Ijedten pillantok rá, és felidegesít a diadalittas
mosolya.
– Ennyitől?
– Szállj le rólam! – morgom jobb
híján, de Stephen felnevet. Közelebb mozdul, ezúttal az arcomat cirógatja meg,
eléri, hogy újra ránézzek.
– Egy szavadba kerül.
Nyelek egyet kínomban, és elfordítom a fejem.
Menekülőre kellene fognom, mert egyre inkább felkavar Stephen közelsége, pedig
nem csinál semmit, csak méreget azzal a hihetetlenül erotikus, a lelkem mélyére
látó tekintetével. A francba…
– Én most megyek – jelentem ki,
majd felkelek az asztaltól. Stephen követi a példámat, bár megcsóválja a fejét.
Kikísér, de mielőtt a cipőmért nyúlhatnék, elkapja a karomat, és közelebb lép,
szinte rám tapad.
– Biztos vagy benne?
Nem. Ha az lennék, nem próbálnék ennyire
megszökni a vágyaim elől. Bizserget a Stephenből áradó forróság, érzem a
leheletét az arcomon, és ha most megcsókolna, minden önuralmamat kivágnám a
fenébe, de nem mozdul, rám vár.
– Miért csinálod ezt?
– Mert majd megveszel a gondolattól
is… – suttogja, és közben a derekamra csúsztatja a kezét, a szája
épphogy az enyémhez ér, nekem viszont már ezzel végem van.
A falhoz préselem, vadul csókolom, a kezem a
pólója alá csúsztatom, bőrének tapintása olaj a tűzre. Idegesen igyekszem
bontani a nadrágját, de túlságosan kapkodok, dupla annyi ideig tart.
– Matty… – nyöszörgi a fülembe, a
nevem lágysága pedig még jobban felizzít.
– Akarlak.
– Akkor mire vársz?
A hátára zuhan az ágyon, rángatom le róla a
nadrágot, visszhangzik a fülemben a nevetése.
– Lassíts…
Nem teszem. Azt sem engedem, hogy hozzám nyúljon,
mert biztosra veszem, hogy idő előtt elsülnék. Négykézlábra húzom, már a
látvány jobban részegít, mint a véremben keringő alkohol. Nehezen fogom vissza magam,
az előjáték is jóval kevesebb, mint Stephen igényli, én viszont az óvszerért
nyúlok.
– Még ne! – szól rám határozottan.
Hamarosan nem problémázik, pedig így is túl gyors
neki a tempóm, de csak akkor nyugszom meg, amikor végre teljesen benne vagyok.
A lapockájának támasztom a fejem, és próbálok kicsit lehiggadni. Nem megy.
– Szólj, ha sok!
Meglepi a hevességem, mégsem állít le, felveszi a
ritmusomat, pedig nincs egyszerű dolga. Nem is tart sokáig, szinte önkívületben
dőlök mellé a lepedőre, és hosszú percekig csupán a saját zihálásomat hallom.
– Hű, te tudsz ilyet is?
Oldalra fordulok, de Stephen már mellettem
könyököl, újra csókol, reszketegen ölelem át.
– Nagyon ki voltál
éhezve – állapítja meg, nekem meg most kapcsol vissza az agyam, a
szavaitól.
– Bassza meg!
Lesöpröm a kezét, majd felülök. Stephen
visszafekszik, de érzem a tekintetét magamon.
– És most?
Nem válaszolok, hanem azonnal felkelek, és öltözni
kezdek. Most leginkább dolgom van, rendbe kell raknom a legbelül tomboló
káoszt…
– Matty?
Idegesen pördülök újra felé, a hangom megremeg a
visszafojtott indulattól.
– Azért nem mozdultál rá, mert tudtad, hogy
én vagyok a gyengébb láncszem. Elcsábítottál inkább engem.
Állja a tekintetemet.
– Ugyan már, Matty – mosolyodik el
gyengén. – Üvöltött rólad, hogy mit akarsz, de magadtól nem mondtad
volna ki.
Veszek egy mély lélegzetet, lassan kifújom, aztán
hátat fordítok Stephennek, és otthagyom.
– Beszélnünk kellene.
– Na, miről? Nagyon komoly vagy.
Három napja feküdtem le Stephennel, de Victor
olyan elfoglalt volt, hogy azóta nem találkoztunk, és az ilyesmit jobb nyugodt
körülmények között bevallani. Igazából azt sem tudom, hogyan kezdjek hozzá,
mert ilyen szituációban még sosem voltam. Eddig mindig engem ültettek fel…
– Leülsz?
Victor nehezet sóhajt, és helyet foglal velem
szemben.
– Szakítasz vagy
megcsaltál? – kérdez rá. Érződik belőle a tapasztalat, ez pedig
keserű mosolyra késztet. Sejtem, mit érez, mert már annyiszor átéltem ugyanezt.
– Utóbbi.
– Csodás – vágja rá gúnyosan, és
idegesen megdörzsöli a halántékát. – Miért?
Lehajtom a fejem, és kerülöm a tekintetét. Az
elmúlt napokban annyiszor átgondoltam ezt a beszélgetést, most mégsem tudom,
mennyire legyek őszinte. Bár már úgyis mindegy, nem igaz?
– Azt hiszem, kijött, hogy így kevés nekem a
szex.
– Mondtam, hogy ezt megbeszélhetjük…
– Az összes próbálkozásomat
visszautasítottad az elmúlt hónapban.
– És ez pont elég ok volt?
– Nem terveztem, hogy megteszem, egyszerűen
csak… – Felsóhajtok. Hogyan fogalmazhatnám meg? Mentségem
úgysincs. – Nem bírtam ellenállni a kísértésnek.
– Most sajnáljalak?
– Nem kértem ilyet. Azt sem, hogy érts meg.
Csak őszinte akartam lenni.
Ül velem szemben némán, egyedül az árulja el az
idegességét, hogy nem néz rám, hanem az ujjaival játszik az ölében. Nem
sürgetem, övé a jog, hogy kimondja.
– Szeretném, ha elmennél. Holnapra
összepakolom a dolgaid.
– Rendben.
Nem sok cuccom van nála, talán egy-két váltás
ruha, de nem csodálom, ha most nincs kedve ahhoz, hogy nekiálljon keresni. Szó
nélkül indulok az ajtóhoz, egy pillanatra viszont megtorpanok.
– Sajnálom.
Nem válaszol, nem kísér ki, és ami a legrosszabb,
hogy nem is bánom. Furcsa módon az egyetlen, amit érzek, az a megkönnyebbülés.
Nem illettünk össze, és ezt hamarabb kellett volna belátnom, mielőtt
megbántottam volna azzal, amit tettem. Emiatt viszont furdal a lelkiismeretem…
Stephenhez vezet az utam. Idegesít, hogy megint
beleszólt, de be kell vallanom, most jobb, hogy megtette. Ki tudja, meddig
vergődtem volna ebben a számomra abszolút nem ideális kapcsolatban, mire
hajlandó vagyok véget vetni neki.
– Ugye nem ütsz meg? – kérdezi
tettetett komolysággal, pedig szerintem látja rajtam, hogy ilyesmi eszembe se
jutott.
– Még egy hasonlóan hülye megjegyzés, és
elgondolkodom rajta.
Felnevet, és megkínál egy sörrel. Leülök a
kanapéra, Stephen pedig szinte közvetlenül mellém, aztán pofátlan módon nekiáll
faggatni.
– Megvallottad bűneidet?
– Aha.
– És hogy viselte?
– Kirakta a szűrömet.
Stephen megcsóválja a fejét, majd leteszi a
kezéből az üveget az asztalra.
– Tehát szabad vagy?
Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett a kérdése.
Elmosolyodom, amikor közelebb húzódik, és lerakom én is a sörömet. Aztán
nyugodt szívvel hagyom, hogy elcsábítson.
***
Victor üzenetben hívott át magához. Valahogy nem
lepődöm meg, hogy csak sms-ben kommunikál velem. Még sosem csaltam meg senkit,
nehéz szembenéznem azzal, hogy jogosan haragszik rám. Munka után összeszedem
azt a két pólóját és egy könyvét, amit nálam hagyott, aztán beugrom hozzá.
Félelmetes, de öt hónap után mindössze ennyi, amit találok, bár ha
belegondolok, annyira sok időt nem töltöttünk együtt, mint mondjuk Lucasszal.
– Gyere be! – kéri, amikor
megérkezem, ezzel viszont meglep. Arra számítottam, hogy a kezembe nyomja a
cuccaimat, és többé látni sem akar.
– Nem szeretnék
zavarni… – motyogom, de egy intéssel beljebb hív. Hát jó. Annyival
tartozom, hogy meghallgatom.
– Azt szeretném tudni, részedről
vége-e – mondja, én meg teljesen ledöbbenek. Most arra céloz, amire
gondolok?
– Tessék?
– Mert ha csak egy alkalom, túl tudok lépni
rajta.
Lehajtom a fejem, amiből rögtön le is esik neki a
nyilvánvaló. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy megbocsátana, de ha
őszinte akarok lenni, nem is biztos, hogy az bármelyikünknek jó lenne. Nem, ez
a kapcsolat nem működik, ideje véget vetni neki…
– Azóta?
Bólintok.
– Te aztán nem vesztegeted az idődet. Csak
az enyémet… – állapítja meg csalódottan. – Úgy látom, nem
nehéz összeszedned valakit.
– Kéznél volt – vonom meg a
vállamat, ezzel egyértelművé téve, hogy pontosan kivel is csaltam meg.
– Tessék? Nem mondod, hogy… – Elakad,
hitetlenkedve felnevet. – Tudtam. Annyira tudtam! Ahogy néz rád…
A szavaitól gombóc nő a torkomban. Az nem lehet,
hogy ő is úgy látja…
– Most miről beszélsz?
– Stephenről.
– Kétszer találkoztál vele – vágom
rá, és megrázom a fejem, amikor sokatmondóan rám pillant. – Ne vonj
le messzemenő következtetéseket.
– A tények makacs dolgok, akkor is ott
vannak, ha nem akarjuk észrevenni őket.
Letaglózva jövök el tőle. Céltalanul kocsikázok
fel-alá a városban, és amikor Stephen hív, nem fogadom. Most gondolkodnom kell,
ahhoz pedig végképp nem hiányzik, hogy beszéljek vele. Tiszta fejre van
szükségem, közben meg fojtogatnak a szavak, nem bírom magamban tartani…
– Szia! Ráérsz? – szólok bele,
amint Craig felveszi.
– Szia! Mire?
– Meghallgatni a nyűgjeim.
– Épp igen. Gyere át! – feleli
némi csend után, és hálás vagyok, amiért nem tette azonnal szóvá, hogy miért is
hozzá fordulok. Tudja, mikor következik ő…
– Szóval mit csinált
Stephen? – szegezi nekem a kérdést, amint leülök mellé. Elmosolyodom,
de nehezemre esik belekezdeni. Nem sürget, türelmesen várja, hogy beavassam,
miért jöttem.
– Victorral vége.
– Nem mondod, hogy sikerült őt
is? – döbben meg, de nemet intek. Így viszont még inkább értetlenül
bámul rám. – Akkor?
– Engem.
– Mi van?
– Engem csábított el – vallom be,
Craig pedig hatalmasra tágult szemekkel dől hátra széken.
– Mifene! – nyögi ki az első
csodálkozást követően, aztán úrrá lesz rajta a kíváncsiság. – És
akkor most?
– Nem tudom.
– Mit nem tudsz?
– Hogy hogyan tovább… – sóhajtom.
Erőt vesz rajtam valami furcsa letargia, és csak az biztos, hogy nem akarok
ezzel szembenézni. Pedig tudom, hogy nincs más választásom, nem tehetek örökké
úgy, mintha nem érteném.
– Ezt neked kell kitalálni. Végre tudomásul
vehetnéd, hogy beléd van esve – ajánlja Craig, én meg beleegyezően
bólintok. Csak épp a megvalósítástól fázom.
– Igen, ebben igazatok van. Victornak is, és
neked is. Ha már valaki, aki alig látott minket együtt, kiszúrja…
– Akkor nyilvánvaló, hogy nem mindenki más a
hülye? – világít rá Craig, én meg megdobom érte egy csúnya
pillantással.
– Köszi.
– Egyébként sem értem, mi nálad ez a
„Stephennel nem kezdek”-dolog. Ezt már régen se nagyon
fogtam – mondja komoly érdeklődéssel a hangjában, és látom a
tekintetéből, hogy szívesen venné, ha végre beavatnám. Egyetem óta ismerem, de
erről még sosem beszéltünk, valahogy nem adta magát a téma. Ha meg igen, ilyen
messze sosem nyúltunk vissza.
– Hát ez eredetileg az ő szabálya volt.
– Mi van?
– Amikor megismertem, akkor ígértette meg
velem, hogy nem szeretek bele.
– Szórakozol! – szól közbe Craig
döbbenten, én meg elmosolyodom az emléken.
– Nem, így történt. Akkoriban Stephen
magához képest is féktelen volt – mesélem, Craig pedig kíváncsian
figyel. Szerintem évek óta tudni akarja, csak nem mert
rákérdezni. – Amolyan igazi gazdag, elkényeztetett kölyök, aki bármit
és bárkit megkap.
– Hát még most is ilyen – nevet
Craig, de nem osztozom a jókedvében. Eszembe jut, Stephen mennyivel
gondtalanabb és vidámabb volt, és hirtelen belém mar, hogy mennyire jogosan
hozta azt a szabályt.
– Nem, ez már a lenyugodott, felnőtt
változat – jelentem ki, mire Craig ismét felröhög. – Amikor
én találkoztam vele, akkor még felelőtlen is volt hozzá.
– Próbálom elképzelni, de szerintem jobb
nekem, hogy nem ismertem akkor.
– Belezúgtál volna elég
rendesen – mosolyodom el végre. Na igen, Stephennek senki sem tudott
ellenállni.
– És te?
– Az elején én is, de ezt sosem vallottam be
neki – ismerem el, Craig pedig értetlenül ráncolja a homlokát.
– Akkor most mi tart vissza?
– Az tizenkét éve volt, és marha gyorsan
rájöttem, hogy semmi keresnivalónk egymás mellett – válaszolom
őszintén, Craig pedig tovább faggatózik.
– Szóval akkor semmi nem történt, csak
később?
– Hát, nem feküdtünk le.
– De?
– Az első orális élményemet neki
köszönhetem – mesélem, Craig meg mindentudó fejjel
vigyorog. – Meg a rádöbbenést, hogy meleg vagyok. Aztán bevitt az ő
köreibe, és onnantól barátok vagyunk. Enyhítettük egymás magányát. Mellette senki
sem bírt megmaradni, én meg nehezen engedtem közel bárkit, a családomat is
beleértve – mesélem miden lelkesedés nélkül. Craig elkomolyodik,
ismer annyira, hogy erről nem szívesen beszélek. Ami azt illeti, még Stephennel
sem emlegetjük, és nem csak miatta.
– Igen, azt tudom, hogy nem jössz ki velük.
– Inkább semlegesek vagyunk egymás számára.
Azt hiszem, Stephen volt az első, aki törődött velem – vonom meg a
vállamat, és igyekszem nem a dolog hatása alá kerülni. Annyira hiányzik valaki,
aki szeret…
– Cserébe te elnézted minden szemétségét.
– Olyasmi – hagyom rá, és inkább
úgy döntök, beszüntetem a sztorizgatást, mert így is túl sok időt fecséreltem a
témára. – Aztán ő lebukott otthon, az apja meg kitette a szűrét, és
két év múlva, az anyja halála után ki is tagadta. Utána jött a drogos korszak,
de annak már tanúja voltál.
Elhallgatunk. Kifacsarva érzem magam, de nem az
emlékezés miatt, hanem mert rettegek a jövőtől. Félek, mert annyira jól
sikerült az az ígéret, hogy már képtelen lennék úgy nézni Stephenre, ahogy ő
szeretné…
– Mihez kezdjek? – suttogom a
kérdést, nem is igazából Craignek címezve, de reagál rá:
– Adj neki egy esélyt!
– Nem jó ötlet.
– Akkor bármit, kivéve ezt az elcseszett
menekülést, amit csinálsz.
Igaza van, de ezzel nem segít. Nem mintha
megtehetné, mert ez csakis rajtam múlik. Nekem kell kitalálnom, hogyan tovább…
Figyelmen kívül hagyom, hogy csörög a mobilom,
csak ülök az asztalnál egy üveg mellett, és gondolkodom. Muszáj megoldanom a
helyzetet, de fogalmam sincs, mi lenne a megfelelő döntés.
Jó vele, legalábbis a szex biztosan. Kamaszkorom
óta a barátom, minden bajom és nyűgöm ismerője és elviselője, de elég ez
hosszútávon? Szeretem őt, de ez nem szerelem, és nem tudom, azzá válhat-e
valaha, vagy tönkreteszek valamit, amit mindennél jobban értékelek az
életemben. A maga módján ő tanított meg érezni, mosolyogni, élni… Félek, hogy
ezt dobom el, ha most rossz irányba fordulok.
Nincs szerencsém, mert hallom a kulcs neszezését
a zárban, és keserűen veszem tudomásul, hogy elfogyott az időm. Stephen
felbukkan az ajtóban, kicsit aggódónak tűnik.
– Minden rendben?
– Aha.
– Akkor miért nem veszed fel a rohadt
telefont?
Megvonom a vállamat, felkelek, neki is töltök egy
felest. Összehúzza a szemöldökét, de közelebb lép, és elfogadja.
– Mire iszunk?
– A kétségekre.
Teljesen elbizonytalanítom, látszik rajta.
Engedi, hogy az övéhez koccintsam a poharamat, és mikor lehúzom a tartalmát, ő
is így tesz.
– Szóval mi történt?
– Victor felhívott békülni.
Felpillantok rá, látnom kell a reakcióját.
Megnyalja az alsóajkát, aztán végül érdeklődést színlel. Játszik, de ezt már
hajlandó vagyok észrevenni.
– És? Nem úgy tűnik, hogy épp úszol a
boldogságban.
– Tárgytalanná vált a tegnapi éjszakánkkal.
– Hát bocs – vágja rá, és a
szekrényemhez lép. – Nincs valami másod? Még mindig utálom ezt a
szart – bök a vodkásüvegre, majd keresni kezd. Diadalittasan mutatja
fel a Hubertust, én viszont megcsóválom a fejem. Aztán veszek egy mély
lélegzetet, és belekezdek.
– Ha kérdezek valamit, őszinte leszel
hozzám?
– Sosem hazudok neked – feleli,
miközben hátat fordít, és a pultra teszi a poharat.
– Szerelmes vagy belém?
Melléönti az alkoholt, én meg lehunyom a szememet,
a tüdőmet reszketeg sóhaj hagyja el.
– Stephen…
Nem mozdul, áll ugyanúgy, csak az üveget teszi le
a kezéből. A bútoron lassan csordogál végig a folyadék, figyelem az útját, de
hangtalan ér földet a cseppje. Bánt a csend, az a fél méter, ami elválaszt
minket, szinte szakadéknak érződik.
– Mondj valamit!
– Szükséges?
– Igen.
Megfordul, a tekintete megtalálja az enyémet, és
én lélegzet-visszafojtva várok.
– Igen, szerelmes vagyok beléd. Évek óta.
Bármennyire próbáltam elnyomni, csak erősebb lett.
Nem bírom tovább állni a tekintetét. A vallomása
szíven üt, láthatatlan vasmarokként fojtogat, szinte nem jutok nemhogy szóhoz,
de lélegzethez se.
– Most te mondhatnál valamit…
– Nem tudok.
– Akkor mi az istenért akartad tudni?!
– Muszáj volt.
– Hát ez jól hangzik – gúnyolódik,
bár csak az idegességét próbálja meg álcázni vele. Lázasan jár az agyam,
fogalmam sincs, mi legyen, innen hogyan tovább. Meg kell beszélnünk, de mégis
hogyan? Mit reagálhatnék, amivel nem teszek tönkre mindent?
– Matty…
Összeszedi a bátorságát, közelebb lép, tétován
figyelem a mozgását. Végigcirógatja az államat, felemeli a fejem, amikor
elfordítom.
– Szeretlek.
Lehajol és megcsókol. Óvatoskodva, kétségekkel
tele, közben mégis lágy szenvedéllyel. Visszafojtott érzelmek vibrálnak az
érintésében, fulladok tőle, de nem vagyok képes kiszakadni. Engedem, hogy pár másodpercre
elvarázsoljon, aztán hátrahúzódom, és gyengén eltolom magamtól.
– Ülj le! – kérem, mire
csalódottan felsóhajt.
Próbálom megfogalmazni, átadni a bennem zavargó
káoszt, de nem sikerül, újra és újra megszöknek előlem a megfelelő szavak, így sokáig
ülök vele szemben némán, és töltök egy újabb kört. Nem szól, hogy utálja, nekem
meg nincs kedvem elmenni a másik üvegért.
– Megint túlbonyolítod…
– Ezen nincs mit
túlbonyolítani – rázom meg a fejem. – Ezért csináltad?
Elmartál vagy elcsábítottál mindenkit mellőlem, hátha majd veled vigasztalódom?
– Nem, pótlék nem akartam
lenni… – nyögi ki, nekem pedig eszembe jut a számtalan szituáció,
amikor visszautasított, ha szerelmi bánatomban rá akartam mászni. Megértem az
indokait, de aztán mégis megtette, és nem tudom, az elkeseredettség vitte-e rá.
– És ezt az elvedet miért vetetted el?
Nyersebbre sikerül, mint terveztem, megbántom
vele. Nem néz rám, csak keserűen elmosolyodik, és megvonja a vállát.
– Stephen, én…
– Próbáld meg velem!
Elnémulok. Soha nem hittem volna, hogy elhangzik
köztünk ez a mondat, még így sem, hogy tisztában voltam az érzéseivel irántam.
Stephen sosem akart kapcsolatot, amióta ismerem, nem vágyott senkire, akivel
megossza az életét. Rajtam kívül, de én már része vagyok évek óta, másképp…
Igazából elképzelni sem tudom róla, hogy képes rá, bármit is állít, de ha ezt
kimondom, azzal nagyon meg fogom sebezni. Mégis megteszem, akkor is, ha ez
talán a lehető legrosszabb megoldás…
– Én komoly kapcsolatra vágyom, nem
olyasvalakire, akinek háromszámjegyű a hódítási listája.
Stephen arca megrándul. Egy pillanatra azt
hiszem, dühbe gurul, de leginkább fájdalmat látok rajta átsuhanni.
– Értem – feleli nagyon halkan.
Megnyalja a száját, látom rajta, hogy ideges, és próbál nyugodt maradni,
sikertelenül. – Ez… korrekt. Szóval nem tartasz magadhoz méltónak.
– Jesszusom, Stephen, nem ezt…
– De, pontosan így lehetett érteni.
Elszámolok tízig, mert nem akarok veszekedni
vele. Inkább átfogalmazom, hogy ne lovagolhasson a szavaimon.
– Sajnálom, de nem tudom elképzelni, hogy
kibírnád hosszú távon egyvalaki mellett, én meg arra vágyom. Rólad maximum egy
nyitott kapcsolatot feltételeznék, és nem hinném, hogy az nekem
feküdne… – magyarázom türelmesen, de Stephen nem bírja ki, hogy ne
vágjon közbe:
– A kedvedért menne.
– Ugyan már, kit áltatsz?
– Miért nézel le ennyire?!
– Ez nem lenézés. Egyszerűen csak
ismerlek – jelentem ki, és felemelem a kezem, amikor ismét közbe akar
szólni. – Egy dolgot viszont árulj el: miért nem álltál egyszerűen
elém ezzel évekkel ezelőtt? Miért kellett belebarmolni inkább az összes
próbálkozásomba?! – vonom kérdőre. Egyre nyugtalanabb, szerintem ő is
tudja, mennyire tisztességtelen volt, amit csinált.
– Bevallottam, és te kinevettél.
– Tessék? – lepődöm meg.
Bocsánatkérést vártam, valami rossz kifogást, de erre nem számítottam.
– Amikor először ágyba bújtunk.
– Stephen, mintha nem tudnád, hogy nem
emlékszem! – sóhajtom ingerülten, mire ismét kapok egy keserű
mosolyt.
– Először azt hittem,
hazudsz – ismeri el. – Hogy csak esélyt akarsz adni, hogy
ugyanott folytassuk…
– Tényleg minden kiesett.
– Utána rájöttem. De annyi jelet adtam
később is…
– De miért nem nyíltan
tetted? – faggatom lemondóan. – Tudod, hogy az ilyesmi
nálam nem működik.
– Féltem, hogy megint kinevetsz. Hogy egy
picit sem kölcsönös…
A tenyerembe rejtem az arcom.
– Nem az. De soha, egyetlen percig sem
játszottam volna az érzéseiddel. Hogyan feltételezhettél ilyet?
– El voltam keseredve.
– Stephen…
– Nem próbálod meg velem,
ugye? – kérdezi, azonban a szavai ellenére a hangjában még mindig
remény csendül. Megrázom a fejem.
– Nem lenne jó ötlet.
– Miért nem?
– Tönkretenné a kapcsolatunkat.
– Én nem bírok tovább csak a barátod lenni.
Nézni, hogy más megkaphat…
A keze ismét az arcomra simul, lassan hajol
közelebb, és én az utolsó pillanatig hezitálok, mielőtt elhúzódnék előle.
– Nem
megy – sóhajtom. – Sajnálom.
– Eddig is ment – fordít óvatosan
vissza maga felé. Engedem, hogy megcsókoljon, pedig tudom, hogy hiba, mert csak
felbátorodik. Hazug reményt adok neki, mert képtelen vagyok nemet mondani…
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése