A műszerfal már
mérföldek óta vacakolt. Először csak az egyik lámpa aludt ki, majd egy másik,
aztán újra felgyulladt az előző, és a férfi mostanra kezdett megőrülni az
összevissza villódzó ledektől. Arról nem is beszélve, hogy a köd is mind átláthatatlanabb
lett. Pedig megnézte az időjárás-jelentést mielőtt elindult, és kifejezetten jó
időt jósoltak, a késő őszt pedig nem lehetett változékonynak nevezni. A
folyamatosan sűrűsödő tejfehér massza egyre jobban nyomasztotta, alig várta,
hogy leforduljon az útról. Amúgy is gyűlölte az M6-ost, ha csak tehette,
elkerülte. Ezt a részét pedig különösen…
Ezúttal azonban
nem volt más választása: késve tudott csak elindulni, pedig időre kellett
Leylandbe érnie, mert állásinterjúra igyekezett, és ez volt a legrövidebb út.
Bár nem szívesen autózott volna minden áldott nap majdnem két órát, a lehetőség
kifejezetten érdekesnek ígérkezett, és nem igazán válogathatott az ajánlatok
között, munka meg kellett…
Félrekormányozta
a kocsit, és a mobilja után nyúlt. Arra gondolt, hogy autómentőt hív, csakhogy
azon a nyüves készüléken egy gramm térerő nem volt. Szerencsére a fűtés még
működött.
Ráadásul ahhoz
képest, hogy ez Anglia legforgalmasabb útja, már jó ideje nem találkozott
egyetlen autóval sem – sem a szembe jövő sávban, sem a sajátjában. Erre csak
most döbbent rá, hogy már percek óta ült az út szélén álló kocsiban, és
egyetlen ködlámpát sem látott.
Ezek szerint itt
ragadt, a fenébe is, talán éppen csak pár méterre attól a helytől, ahol három
évvel ezelőtt az történt…
Baleset volt,
senkit nem találták érte felelősnek. Rossz volt az idő, a látási viszonyok, de
ő abban a balesetben elveszítette az egyetlen embert, akit valaha is szeretett,
és ezt sosem fogja megbocsátani a kifaroló kamion sofőrjének.
Az első évben
még számolta a napokat, az évfordulón megkérte az egyik barátjukat, hogy hozza
el őt ide. Már az ötlettől is idegenkedett, valamiért mégis szükségét érezte,
mintha így elbúcsúzhatna tőle. És mikor ideértek, meggyőződésévé vált, hogy
érzi párja jelenlétét, pedig vérbeli racionalistaként és materialistaként sosem
hitt a szellemekben vagy a természetfelettiben. Akkor járt erre utoljára, azóta
próbálta elfelejteni, próbált túllépni rajta, tudta, hogy ő is ezt akarná, bár
így sem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá.
Egyre jobban
lehűlt a levegő, hiába ment a fűtés. Persze a hőmérsékletet jelző led nem
világított, ahogy a többi sem. Arra gondolt, hogy biztos azért fázik egyre
jobban, mert egyhelyben ül. Úgy döntött, kiszáll a kocsiból, hátha a mozgás
segít. Meg azt is meg akarta nézni, hogy néhány méterrel odébb van-e térerő,
hátha az a valami zavarja a telefont is, ami a kocsit megbolondította. Bár ez
egyáltalán nem tűnt logikusnak, mivel látott már néhány furcsaságot, arra
gondolt, egy próbát megér.
Amint kinyitotta
az ajtó, kirázta a hideg. Nulla fok körül lehetett a hőmérséklet, és a vékony
őszi kabát nem védte meg a hirtelen lehűléstől. A tejfehér ködben szinte az
orra hegyéig sem látott, mintha nem is ősz lenne, hanem máris tél.
Bezárta a kocsit
– ugyan sehol nem látott egy teremtett lelket sem, azért sose lehet tudni –, és
már épp indulni készült, mikor a háta mögül mintha hangokat hallott volna.
Megfordult, igyekezett legyűrni rémületét. Nem szokott félni, gyerekkorában sem
jutott soha eszébe, hogy nem létező szörnyektől rettegjen, akik a szekrényben
vagy az ágy alatt bujkálnak, most mégis a zsigereiből tört elő az érzés, és
szinte teljesen megbénította őt.
– Van ott
valaki? – kiáltotta a semmibe, ám a köd elnyelte a hangját. Néhány pillanat
múlva azonban mintha újra hallott volna valamit. – Ki az? – kérdezte, növekvő
görccsel a gyomrában. Talán mögötte is lerobbant egy kocsi, és lehet, hogy
annak az autónak a sofőrje sem érzi magát sokkal jobban.
– Hol voltál
ilyen sokáig? – A hangtól a hideg ellenére is elöntötte a forróság és kiverte a
víz. Ezer közül is felismerte volna a mély, férfias orgánumot, halott kedvese
hangját. Még akkor is, ha valamiért furcsán, idegenül csengett, kicsit úgy,
mint régen, reggelente, amikor a férfi a párnába morogta, hogy még nem akar
felkelni…
Az nem lehet,
mantrázta magában, egyszerűen képtelenség. Nyilván hallucinál. Itt vesztegel az
úton, a hidegben, ahol a baleset történt, megrohanták az emlékek, és ezért
képzelődik.
Aztán lassan, de
egyre biztosabban egy alak körvonalai rajzolódtak ki a homályból, és ő teljesen
megdermedt. Már a halvány kontúrokból is felismerte a férfit, de nem merte
elhinni, hogy tényleg őt látja.
Annyiszor
vágyott rá, hogy újra láthassa! Csak egyetlenegyszer! A baleset után mindennap
reménykedett, könyörgött, átkozódott, mire belenyugodott, hogy többé soha nem
láthatja. És most, hogy mégis megtörtént, semmi mást nem érzett, csak jeges
rémületet. Ösztönei azt diktálták, hogy meneküljön, de mozdulni képtelenül,
villámsújtottan állt az autó mellett, ahogy a férfi felé lépdelt.
Azt a sötétkék
farmert és fekete pulóvert viselte, amit a baleset napján. Határozottan, ajkán
azzal a végtelenül szexis kis félmosollyal közeledett, amit ő annyira imádott.
Kedvese körül mintha felszállt volna köd, és minden lépésével egyre melegebb
lett a levegő is.
– Hát szabad így
megváratni az embert? – A férfi felemelte a kezét, ujjait végighúzta az arcán,
az állán, és ő hidegnek, földöntúlinak érezte az érintést, mintha fagyos szél
simogatta volna. – Ezt miattam? Mert tudod, hogy imádom, ha borostás vagy. –
Mosolygott. Olyan igazi, szívből jövő mosollyal, ő mégis gyűlölte, rettegett
tőle. – Jól áll neked ez az ing. Veszettül szexi vagy benne. Mikor vetted? Na
mindegy is. Ugye most már velem maradsz? – A férfi átölelte, szorosan
hozzásimult, de ő nem akart maradni. Tudta, ez egyet jelentene a halállal. És
bár majdnem három éve vágyott erre az ölelésre, az érintésére, most csak élni
akart, és ez felülírt minden mást.
Megpróbált
kiszabadulni az ölelő karok fogságából, de nem tudott megmozdulni, mintha
valami sűrű, ragadós anyag venné körül. Szóra nyitotta a száját, de nem jött ki
hang a torkán. A férfi megcsókolta, és ő először ellenállt, míg lassacskán
rájött, hogy nem tehet semmit, így végül megadta magát. Már nem volt ura a
cselekedeteinek, mintha valami ismeretlen erő kényszerítené, hogy utat engedjen
a hátborzongató, rémisztő, sosem kívánt csóknak…
Az M6-os út mellett kocsijában holtan
találtak egy 32 éves férfit. Az orvosszakértő szerint a férfi megfagyott, ami
azért különös, mert azon a környéken a meteorológiai intézet jelentése alapján
még az éjjel is plusz 15 fok körül volt a hőmérséklet. A nyomozók ugyanakkor
nem találtak az autó meghibásodására utaló jelet. A hatóságok tovább folytatják
a nyomozást, bár a rendhagyó körülmények miatt valószínűleg megoldatlanul
fogják lezárni ezt az ügyet… (részletes beszámoló a 4-5 oldalon)
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudod megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése