Sophie Anne: Első randi

 

Korábban érkezem az étterembe, de előre foglaltam asztalt, így az ajtó mellett álló hostess azonnal egy kényelmes kis boxhoz kísér. Még van tíz percem a Bradyvel megbeszélt időpontig. Szeretek korábban érkezni. Úgy érzem, ezzel megtisztelem a partnerem, legyen szó akár randiról, akár egy pár órás sörözésről a haverokkal. A ma este miatt valamiért különösen izgulok. Kicsit mintha egy vakrandin ülnék, noha olyat korábban se vállaltam be soha. Pedig elég meredeken indult az ismerkedésünk. Két napja találkoztunk egy Starbucksban. Ő előttem húzta az időt, nekem pedig sietnem kellett. Szarakodott a választással, aztán megváltoztatta a rendelését, és amikor végre fizethetett volna, rájött, hogy a kocsiban hagyta a tárcáját. Már készültem nagyot sóhajtani, de szerencsére támadt egy használható ötlete: telefonról akarta becsippantani a kártyáját. De persze pont azon a napon, pont abban a Starbucksban nem működött a telefonos kártyaolvasó.

Brady ki akart szaladni a tárcájáért, nekem viszont azon a ponton elegem lett, így inkább felajánlottam, hogy kifizetek mindent, akár az egész kibaszott kávézót, de ki ne merjen menni az üzletből, feltartva a sort. Ő esküdözött, hogy ott áll a bejárat mellett, még a kocsiját is megmutatta a hatalmas panorámaablakon át, de nem érdekelt, már adtam is a kártyám a kasszásnak, hogy haladjunk.

– Erre igazán nincs szükség, egy perc lenne az egész – próbált tovább mentegetőzni, de amikor rájött, nincs visszaút, ellágyultak a vonásai, és elpirulva nézett fel rám a nagy barna szemével, amitől elveszett kis őzikének tűnt. Még kicsit hosszabb, gesztenyebarna haja is erősítette az őzikeszerűségét.

– Nagyon köszönöm, én… Nem igazán szoktam így járni, ez egy meglehetősen szar nap – hálálkodott. Ide-oda lépkedett, míg a blokkra várt, nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom azon, mennyire zavarban van. – Megyek és… Megyek.

Nem mondott mást, én meg azon gondolkodtam, mit reagálhatnék, de mire kinyöghettem volna bármit is, Brady bizonytalan léptekkel elindult a kiadópulthoz. Nem mehettem utána, mert végre rajtam volt a sor, hogy rendeljek, közben a falra szerelt menütábla melletti óra szinte az arcomba üvöltötte, mennyire késésben vagyok. Ostoroztam magam, amiért egy olyan Starbucksnál álltam meg, ami az utcára nyílik, és nincs autós részlege. Már rég a szerkesztőségben kellene lennem, Dylan pedig kérdés nélkül le fogja szedni a fejem.

A pultoslány lenyűgözve mosolygott rám, de teljesen hidegen hagyott, csak megköszöntem, hogy fizethettem, és a tárcámat a farzsebembe tömve a kiadópulthoz siettem. Ilyen távolságból sokkal könnyebben szemügyre vehettem Bradyt. Nekem háttal a kávéjára várt, és csupán néhány másodperc múlva azon kaptam magam, hogy a fenekét bámulom, amin olyan előnyösen feszült a farmer. A számat rágcsálva álltam meg mellette, és lehunyt szemmel próbáltam nem sikítófrászt kapni, hogy még a kávékat is ilyen kurva lassan csinálják ezen a helyen. Nem szóltam hozzá, bármilyen helyes is volt, inkább a telefonomba merültem, és gyorsan írtam egy üzenetet a szerkesztőmnek, hogy úton vagyok, és sietek. A tervemet, hogy nem beszélgetek, csak türelmetlenségemben mentálisan üvöltve várom a kávém, a mellettem álló, talán velem egykorú srác könnyűszerrel áthúzta.

– Köszönöm. – Tett felém egy lépést, és amikor felpillantottam rá, egy húszdollárost tartott felém, megint végtelenül zavarban és rózsás arccal. – Kifutottam a tárcámért, miközben rendeltél.

– Meghívtalak – jelentettem ki, és zsebre tettem a mobilom, miközben lágy, kissé kerekded vonásait figyeltem. – Nem probléma. Tartsd meg.

– De…

– Kérlek, szívesen tettem, semmi gond – erősködtem, mire halványan elmosolyodott, és eltette a pénzét.

Amíg nem rám figyelt, végignéztem rajta, és vissza kellett fognom a mosolyom, mert annyira édes volt. Már a pultnál is gyanakodtam, de most, hogy még több részletet kielemezhettem, olyan egyértelmű volt. Szivárványos cipő, a farmerdzsekijén legalább három különböző, szivárványmintás, vagy éppen jól ismert LMBTQ-szlogent megfogalmazó kitűző díszelgett sok másik mellett. Ránézésre imádta a kitűzőket, és sikerült is úgy elrendeznie mindet, hogy marha jól mutattak. A szivárványok után egyből egy rakat könyvet láttam “Csak még egy fejezet” felirattal, amit néhány kis színes virág vesz körbe. Azt hiszem, ezzel a kelleténél jobban megnyert, még csábítóbbá vált számomra, pedig már előtte is úgy gondoltam, hogy eszméletlen vonzó.

– Tényleg hálás vagyok, ez nagyon nem az én napom – rázta a fejét. Mondani akartam valamit, bármit, de fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre. Az enyém sem az? Nem akartam máris minden figyelmet magamra irányítva panaszkodni, és így, hogy ezen gondolkodtam, végül megint csend állt be közöttünk. Az egyik lány kezét néztem a pult mögött, amint a gépeket kezeli, és amikor visszatekintettem Brady irányába, ő hirtelen kapta el rólam a pillantását. Még feszültnek is tűnt, amiért lebukott. Nem hittem, hogy felismert, abból viszont, ahogy megint elpirult, és a zavar csak úgy áradt belőle, arra gondoltam, tetszem neki. De legalábbis érdekesnek talál, amin magamban megint elmosolyodtam. Én is érdekesnek találtam őt. Ha nem lett volna elbaszott és furcsa lépés tőlem, legszívesebben megkértem volna, hogy mutassa meg az összes kitűzőjét, mert érdekel. Úgy éreztem, attól jobban megismerném, anélkül, hogy egyetlen szót is mondana magáról. Meg akartam kérdezni tőle, hogy esetleg a közelben lakik-e, vagy munka miatt jár erre, igazából bármit, csak megint beszéljünk kicsit, amikor a barista felkiáltott, hogy Andy, egyenesen rá nézve. Ő hangosan felnevetett ezen, mire összeráncoltam a homlokom, de miután átvette a rendelését, még rám mosolygott. – Látod? Ez egy szar nap. A nevem Brady.

– Aaron! – harsogta szinte egyből az én nevem a pult mögött munkálkodó másik hölgy, és miután végre a kezembe vehettem a rendelésem, együtt léptünk ki Bradyvel a kávézó elé.

– Ha ilyen nehéz napod van, vezess óvatosan! – mondtam neki. Ő láthatóan válaszolni akart, csak halogatta, lépkedett egyik lábáról a másikra, a kezét a dzsekije zsebébe túrta a kulcsaiért, rám nézett, majd megint az autójára, végül mégsem mondott semmit.

Nem terveztem ilyesmit. Mármint randira hívni valakit, de ő akarta, legalábbis akart valamit, láttam rajta.

– Most rohannom kell, de ha mindenképp szeretnéd viszonozni a meghívást… Mit szólnál, ha találkoznánk péntek este? Mondjuk egy vacsi valami laza helyen? – Fogalmam sem volt, mit művelek, azt sem tudtam, van-e valakije, egyáltalán akar-e randizni bárkivel is. Csak szerettem volna még találkozni vele. Ha neki sincs ennyire szerencsétlen napja, meg én sem rohanok munkába.

– Ez egy… Randi, vagy csak elhívsz egy haveri összejövetelre, ahol nem is kettesben leszünk? – kérdezett vissza, és fel kellett nevetnem, annyira gyorsan hadarta a szavakat, olyan nagyon zavarban volt. – Csak hogy tudjam, mire készüljek.

– Legyen randi – vágtam rá magabiztosan, ő pedig valahogy sokkal vidámabbnak tűnt. Talán nem volt többé olyan rossz az a nap. – Hétkor az Applebee’sben a Roosevelt Boulevardon?

– Imádom az Applebee’st – egyezett bele, én pedig gyorsan intettem neki.

– Ott foglak várni – mondtam mosolyogva, de közben már a kocsim felé rohantam.

Persze Dylan egy fasz volt az irodában, hosszan hallgattam, hogy nem veszem komolyan se a karrierem, se az ő idejét, ha képes vagyok egy kávé miatt huszonöt percet késni, de nem érdekelt. Brady járt a fejemben, meg a péntek esti randink.

Azóta eltelt két nap. Neki talán jobb napjai voltak, én is leadtam a kéziratom, és most, hogy itt ülök rá várva, azon mosolygok, hogy tényleg a legrosszabb pillanatban találkoztunk. A nagy fejetlenségben még csak telefonszámot se cseréltünk, ezért pusztán remélni tudom, hogy eljön. Még öt perc van hétig, és hogy addig is lefoglaljam magam, gyorsan átfutom az itallapot, így azt egyből rendelhetek, ha ideér. A virág, amit magammal hoztam, mellettem pihen a boxban. Miközben az alkoholos és -mentes italokat böngészem abban is reménykedem, hogy tetszeni fog neki a gesztus, nem pedig kiakasztom vele. Emlékszem a virágokra a dzsekijén, ezért remélem, hogy ő is annyira szereti őket, mint én.

– Bíztam benne, hogy eljössz, és nem ültetsz fel – szólal meg, amint az asztal mellé ér. Közel ülök a bejárathoz, még örültem is, hogy látom, ki jön be éppen, mégsem hallottam, amikor megérkezett.

– Vicces, mert én ugyanebben bíztam – válaszolom egyből. A velem szemben lévő ülésre mutatok, ő pedig azonnal becsusszan, majd leveszi a kabátját, és gondosan maga mellé hajtogatja. – És örülök, hogy eljöttél – fűzöm hozzá, amikor a virágért nyúlok, amit eddig nem láthatott, aztán elé teszem az asztalra. Csak egy szál fehér gerbera, igazán nem akartam túlzásba esni, viszont az ő arca már ennyitől is pírban úszik. Azt hiszem, ha máskor is találkozunk, ez lesz a kedvenc elfoglaltságom. Előidézni a zavarát, mert hihetetlenül könnyű, ő meg nagyon aranyos ilyenkor.

– Azta, erre nem számítottam – motyogja, ahogy a kezébe veszi a virágot, és bár szerintem nem sok illata van, azért az orra elé tartja, hogy megszagolhassa. – Én semmit sem hoztam, ez… Még egy randimon se kaptam virágot – nevet fel halkan, továbbra is a gerberát nézve.

– Angol vagyok, szeretek úriember lenni – viccelődöm, amit nyilván nem gondolok egészen komolyan, csak próbálom oldani a kezdeti feszültséget. Úgy tűnik, valamennyire sikerül is, mert Brady végre felnevet, és mintha egy kicsit ellazulna.

– Ezt már a Starbucksban is tudtam.

– Hogy angol vagyok, vagy hogy úriember? – döntöm kicsit oldalra a fejem, miközben az itallap szélét kezdem simogatni az asztalon.

– Mindkettő – feleli vidáman, és amikor mellénk lép a pincér, ő anélkül kér egy epres Margaritát és egy vegaburgert, hogy megnézné a kínálatot, aztán mindketten várakozásteljesen bámulnak rám. – Egy pohár Coors Lightot és egy sajtburgert szeretnék, sok chipsszel – darálom gyorsan, és amikor újra kettesben maradunk, Bradyre pillantok. – Nem eszel húst, vagy csak szereted a vegaburgert?

– Vegetáriánus vagyok – válaszolja egyből. – De nem zavar, ha te nem. Igazából csak azért nem eszem húst, mert nem szeretem az ízét.

– De annyiféle van, és mind más, egyiket sem szereted?

– Nem – ingatja a fejét, közben az elé tett szalvéta szélét piszkálgatja. – Mindet kipróbáltam, de nem.

Hosszan beszélgetünk az ételekről, amiket szeret, aztán azokról, amiket én szeretek, és kitérünk az italokra is. Amikor megérkezett, kicsit aggódtam, mert egy kvázi idegennel randizni mindig rizikós, ennek ellenére soha nincs csend vagy kínos szünet a beszélgetésünk közben.

– Szóval, mivel foglalkozol? – kérdi, amikor a pincér leteszi elénk a rendelésünket. – Az az autó, amibe szerdán beszálltál elképesztő, ezért gondolom, valami menő helyen dolgozol.

– A kocsi még érettségi ajándék volt az apámtól. Amúgy pedig író vagyok – válaszolom gyorsan, mire hatalmasra nyílt szemekkel néz fel rám. – Vagyis… Nem tudom, hogy aki publikált egy könyvet, és épp most készült el egy másodikkal, az mennyire mondhatja magát írónak.

– Hát, nyugodt szívvel! – nevet fel, és a szájába vesz egy darab sült krumplit. – Basszus, erre nem számítottam, csak poénkodtam a menő munkával, de ez tényleg az! És miket írsz, hogy jött az ötlet, vagy mindig is ezt akartad csinálni?

– Viszonylag sok tervem volt az egyetem utánra, de valójában mindig írni akartam, igen – válaszolok, és bár a kezembe fogom a saját hatalmas burgerem, mielőtt beleharapnék, még Bradyre sandítok. – Kezdetben írtam néhány cikket magazinoknak, most pedig dokumentumregényeken dolgozom. Valahogy ez a műfaj ragadott meg a leginkább.

– Elképesztő – mondja elbűvölten, és látom a tekintetében, hogy millió gondolat fut át az agyán, de csak várom, mit oszt meg belőlük. – Imádok olvasni. Az, hogy egy íróval beszélgethetek, egészen lenyűgöző!

Nem tudom, hogy szeretné-e folytatni, mert csak gyorsan kortyol egyet a Margaritájából, közben egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust, de én szólalok meg helyette.

– És te mit csinálsz?

– Hát… A városi könyvtárban dolgozom, van egy gyerekeknek szóló felolvasó foglalkozásom – meséli, és máris értem az egészet. Persze, hogy szereti a könyveket, ha a munkája is ilyen. Akkor valóban imponálhat neki, hogy írok, amitől melegség és büszkeség árad szét a mellkasomban. – Mindennap délelőtt és délután is, körbeülünk, játszunk, éneklünk, zenét hallgatunk, aztán ők választják ki, melyik mesekönyvet olvassam fel. Ezek persze rövidek, mert a gyerekek öt-hat évesek. Vagy annál is kisebbek.

– Hu, bele se merek gondolni, hányszor olvashattad fel a Mr. Vinegart – húzom fel a szemöldököm. Ennek a srácnak kötélből lehetnek az idegei, ha mindennap egy tucat tipegő veszi körbe, és még nem mondott fel. Szeretem a gyerekeket, de ez nekem biztos túl sok lenne.

– Itt Daniel Tiger a menő – nevet fel, aztán ő is harap egy nagyot. – De egyébként szeretem csinálni akkor is, ha százszor kell felolvasnom nekik ugyanazt – folytatja az előző gondolatmenetet. – Na meg kicsit mindig feldobom azzal, hogy játszom a karakterek hangjával, imádják – mosolyodik el, és leheletnyit elhomályosodik a pillantása, biztos vagyok benne, hogy épp maga elé képzeli a könyvtárat és a gyerekeket. – Viszont térjünk csak vissza egy kicsit hozzád, túl hamar továbbszaladtunk, pedig érdekel a könyveid témája. Várj, mi a teljes neved? Még az is lehet, hogy ismerlek?

– Nem tudom, nem sok közöm van a szórakoztató irodalomhoz, bár ettől még lehet, hogy hallottál rólam, attól függ, miket kedvelsz – vonok vállat, miközben ő továbbra is kíváncsian, várakozóan néz rám. – Aaron Walsh. És szeretek tabutémákat vagy fontos társadalmi problémákat feszegetni.

– Hm, nem rémlik. Rád fogok keresni, de hétfőn azt is megnézem, tartunk-e tőled valamit a könyvtárban – biztosít róla két további falat között.

– Ajánlom is – kacsintok rá, amitől megint teljesen elpirul, és igen, ezt tényleg marha édesnek találom.

– Szóval miről szól a könyv?

– Azt boncolgatom benne, hogy valójában egy taposóaknán állunk. Ha lelépünk róla, akkor felrobban, és mind meghalunk.

– Romantikus – ráncolja az orrát, még a szája is lefelé görbül az eljátszott gesztustól, aztán elmosolyodva folytatja. – Hogy érted mindezt?

– A harmadik világháború gondolata. Miként fogunk harcolni, ha kitör? Harcolni fogunk-e egyáltalán? Biológiai fegyverekkel, vagy a nagyhatalmak egyszerűen elengedik az atomokat? Hosszan fejtegetem a témát, néhány barátom kapcsolatainak hála interjúkat készíthettem nagyobb gyárak, vállalatok elnökeivel, katonai vezetőkkel – mesélem, ő pedig még mindig nagyra nyílt szemmel néz rám. Biztosan közrejátszik az is, hogy az étteremben félhomály van, de a kitágult pupillája miatt annyira szép a tekintete. Nappali fényben is tetszett, de így még elragadóbb. Mint az olvadt étcsokoládé. Hosszan néz rám anélkül, hogy megszólalna, így van időm csodálni, aztán mintha zavarba jönne az elnyúlt csendtől, megköszörüli a torkát, és megigazítja magán a laza, fekete inget, amit visel. – Túl erős téma egy első randira, viszont ha esetleg elolvasod, akkor nagyon szívesen beszélgetek róla, érdekelne a véleményed.

– El fogom olvasni – biztosít róla sokkal komolyabb hangon, és újra a már megfogyatkozott krumpliját kezdi dézsmálni. – Mióta élsz az Államokban?

– Kicsit több, mint egy éve – válaszolom, majd látom, hogy gondolkodik valamin, de nem szólal meg. A Margaritáját szürcsöli, közben megmozdul az asztalon heverő keze, közel az enyémhez, de végül nem ér hozzám. Pedig esküdni mernék, hogy ez járt a fejében, mégis megrezzen, amikor egy ujjammal végigsimítok a kezén. Megmosolyogtat, hogy ettől újra pír kúszik fel az arcán. Végtelenül édes, pirulós srác. – Mit szeretsz csinálni szabadidődben? – töröm meg a pillanatnyi csendet, és kezembe veszem a burgerem maradékát.

– Kaliforniában nőttem fel, az egyetem miatt költöztem ide, szóval amikor tehettem, gördeszkáztam. Annak ott különleges kultusza van – válaszol, én meg csak bámulom, ahogy a nyelve végigfut a szája szélén, hogy lenyaljon róla egy kis szószt. – Ezt még ma is csinálom, bár sokkal ritkábban. Rengeteget olvasok, szeretem a sorozatokat, meg persze tanulok.

– Szóval még mindig egyetemre jársz?

– Igen – mondja büszkén. Már egyre kevesebbszer szakítja el tőlem a pillantását. – Kisiskolásokat fogok tanítani, ha végre lediplomázom.

– A bátyám is tanár! – vágom rá lelkesen. Az arca a korábbinál is derűsebbnek tűnik, ahogy szépen lassan közelebb kerülünk, derülnek ki közös szálak az életünkben, a beszélgetésünk egyre közvetlenebb és gördülékenyebb. Éppen mondani akarok még valamit, amikor felvillan a telefonja, az asztal szélén, épp csak egy másodpercre, mert értesítést kapott, így láthatom a háttérképét. – A kiskutyád?

– Igen, Frankie, vele élek – feleli. Megérinti a mellette fekvő virág szirmait, majd a poharáért nyúl. Elragadó, hogy tényleg tetszik neki, és ennyire értékeli a gesztusom. Pontosan ez volt a szándékom vele, jó látni, hogy célba ért. – Neked van háziállatod?

– Túl sokat utazom, de Angliában mindig volt – kapom össze magam a válaszra, mert egészen elkalandoztam, ahogy a szirmokat simogató hosszú ujjait figyeltem. Ha nem tudnám, hogy más érdekli, azt mondanám, művész, a keze miatt. Persze attól még, hogy elsősorban nem művészettel foglalkozik, még kedvelheti. – Bár én macskás vagyok.

– Jaj, ne… Akkor… Jól éreztem magam, szia! – Imitálja, hogy felkel, de egyből nevetve visszahuppan elém. – Csak viccelek, nincs bajom a macskákkal se, de ha választanom kell, inkább kutya.

– Ne aggódj, imádom a kutyákat is – rázom a fejem vigyorogva a korábbi kis játékán.

– Azt mondtad, sokat utazol. Merrefelé?

– A családom és barátaim miatt főleg Anglia és Amerika között ingázom, munka miatt sok egyéb országba is elutaztam már, de a szabadidőmben imádom a meleg helyeket. – Elgondolkodom, hirtelen nem is tudom, melyik lenne az az ország, amit a kedvencemnek választanék. – Rajongok Thaiföldért, szerintem oda visszamegyek egy nap.

– Még soha nem hagytam el az Államokat – húzza el a száját, én pedig beharapom a sajátom, mert azonnal úgy érzem, szeretném neki megmutatni a világot. – Az országon belül azért szoktam utazgatni, de ha nyaralás akkor Florida vagy Kalifornia. Ó, egyszer, még gyerekként voltam Hawaiin. De katasztrofális volt, az első napokban ettünk valami rosszat, és egész idő alatt egymást váltottuk a vécén a szüleimmel meg a húgommal.

– Szörnyen hangzik! – nevetek fel kínosan, mert ez egy valóra vált rémálom, legalábbis ahogy elképzelem, és tetszik, hogy ő is csak nevet az egészen, jót mulatva a saját elvesztegetett nyaralásán egy csodás helyen. – Én egyszer Párizsban voltam így. Annak az utazásnak jónak kellett volna lennie, de a tíz napból nyolcat a hotelszobában töltöttem lázasan.

– Na, akkor pacsi – tartja fel a tenyerét, mire azonnal mozdulok, és sokkal lágyabban érintem meg, mint ahogy számít rá. Vissza kell fognom magam, hogy csak rászorítsak, ne összefűzzem az ujjainkat. A keze puha, kellemesen meleg, ahogy visszateszem az asztalra, de ezúttal már nem is engedem el. Gyengéden tartom a tenyeremen, a hüvelykujjammal simogatom. Mindketten szinte egyszerre nyelünk egy nagyot, a szabad kezével pedig tökéletesen beállított gesztenyebarna hajába túr. – Hova utazol legközelebb?

– Talán Kanadába, de nagyon szeretném valamikor a kiadási hercehurca után megnézni a Niagara-vízesést – jelentem ki, és legszívesebben lehunyt szemmel élvezném a percet, amikor Brady is simogatni kezdi a csuklóm.

– Nincs is olyan messze, nagyjából hat óra autóval – gondolkodik el, én pedig azonnal kijavítom.

– Pittsburghtől alig négy – mondom, és csak most esik le, mennyire hülye vagyok, ahogy értetlenül, összehúzott szemöldökkel néz rám. – Basszus… Valószínűleg már az elején említenem kellett volna, hogy ott élek.

– Ó, öhm… Igen, ezt jó tudni – mosolyodik el, de szerencsére nem úgy néz ki, mint aki különösebben megütközött az új információn.

– De a kiadó miatt sokat járok Phillybe, főleg a megjelenés körüli munkálatok idején, promóidőszakban – magyarázkodom szerencsétlenül, pedig őt elnézve tényleg nem lenne rá szükség, szóval valószínűleg magamat akarom meggyőzni, hogy ennek ellenére is működhet ez a dolog. – És persze akkor is szívesen teszem, ha valaki a városba hív.

– Azt hiszem, az utóbbi pipa – válaszolja halkan, a hangjában érezhető megnyugvással. Elképesztő srác, egy pillanatig sem bántam meg, hogy elhívtam randizni.

Már mindketten megettünk mindent, és csak beszélgetünk, valószínűleg ezért is dönt úgy a pincér, hogy megzavar minket a kérdéssel, kérünk-e desszertet vagy bármi mást, de valójában semmire sem vágyom, csak némi magányra Bradyvel. Talán egy kis séta a közelben. A mellettünk lévő kertvárosi negyed igazán kellemes, és biztos ő se bánná, ha kettesben lennénk.

– Eszedbe se jusson! – rivall rám, amikor előveszem a tárcám, és máris átadja a nőnek a hitelkártyáját. – Vettél nekem kávét, és amúgy is megegyeztünk, hogy most én fizetek.

– Igenis – vigyorodom el a magabiztosságán, aztán kikászálódom a boxból. – Elfutok a mosdóba, ne tűnj el, jó?

– Nem fogok – válaszol azonnal, én pedig már sietek is a vécék irányába. Bradyn gondolkodom közben, mert tényleg tetszik, a személyisége is. Tetszik, hogy annyi mindenről tudunk beszélgetni, és csak akkor állt be közöttünk csend, amikor épp egymás tekintetét bűvöltük, az pedig minden volt, csak kínos vagy kellemetlen nem. Hogy életvidám, és képes mindenen, akár saját magán is jót mulatni.

A gondolataimból éppen ő maga ránt ki, mert akkor sétál be utánam, amikor felhúzom a cipzáram, és a csapokhoz indulok. Csak összemosolygunk, egyikünk se szólal meg. Amíg a kezem mosom, Brady a piszoár előtt áll, és amikor végzek, ő lép a kagyló elé, de még mindig vigyorgunk, mint az őrültek, mert élvezzük ezt a néma játékot, amibe kezdtünk, miközben a tükörben nézzük egymást.

– Szóval… – fog bele sejtelmesen, míg a kezét törölgeti a letépett papírral, és megáll előttem. – Mi a tökéletes lezárása Aaron Walsh randijainak?

– Az érdekel, hogy akkor is romantikus maradok-e? – kérdem egy kicsit mélyebb hangon. Ezt egyértelműen ő is észreveszi, mert elkomolyodik, és közelebb lép hozzám. A mellkasunk már szinte összeér, ő hajolna felém, de egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy egy nyilvános vécében csókoljam meg először. Ezért a két kezembe veszem az arcát, és adok egy puszit a homlokára. – Menjünk.

– Rendben – leheli, majd magam elé engedem az ajtóban. Felveszi a kabátját és a virágot, aztán megvár a kijáratnál, hogy együtt lépjünk ki a hűvös levegőre. – Köszönöm, hogy elhívtál, nagyon jól éreztem magam, és engedd meg, hogy… – mondja, aztán az autója felé indul, de elkapom a kezét, hogy visszahúzzam. Fogalmam sincs, mit akart mondani, vagy mutatni. Talán megadni a számát, vagy a fene se tudja, nem is érdekel. Az Applebee’s fényei megvilágítanak minket, és mivel közeleg a halloween, még fényfüzérek is lógnak az ablakokon. Brady arca aranyban úszik, ahogy zavartan felnéz rám, majd nyel egy nagyot.

– Én is jól éreztem magam – súgom kettőnk közé. Lassan az ajkára hajolok, hogy megsimogassam a sajátommal. Csak gyengéden, érzékien, mert nem az a tervem, hogy beindítsam, mindössze le akarom venni a lábáról. Megmutatni, hogy többet jelent annál, hogy az ágyamba cibáljam. Legalábbis jelenleg úgy érzem, nemcsak ezt akarom tőle, hanem újra találkoznék is vele, jó lenne beszélgetni, és szépen lassan minden apró kis dolgot megtudni róla. – Sokkal szebb itt, mint a vécében.

– Különleges vagy, Aaron.

– Van kedved sétálni egy kicsit? – kérdezem az előző mondatától egészen felpezsdülve, és felé nyújtom a kezem. – Olyan kellemes ez az este, imádom nézegetni a halloweeni dekorációkat sötétedés után.

– Menjünk.

Bár jelenleg nem szerepelt a terveim között, hogy kapcsolatba kezdjek, energiát, de legfőképpen időt szánjak egy srácra, amikor abból amúgy sincs túl sok. A sorsomat viszont nem játszhatom ki, és bár nem tudom, mi volt a szándéka vele, bízom benne, hogy nem véletlenül sodorta az életembe ezt a végtelenül édes srácot.

Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:

https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas