19.
Meglepetten bámulom a nevet a telefonom
kijelzőjén, és hevesen dobogó szívvel fogadom a hívást.
– Szia! – szólok bele, és próbálom
elérni, hogy a hangomból ne lehessen levenni, mennyire nem számítottam rá. Két
hete, amikor utoljára hívott, elküldtem. Biztos voltam benne, hogy többé nem
fog keresni, és az igazat megvallva majd kiugrok a bőrömből, hogy mégis
megtette.
– Szia, otthon vagy? – darálja
Lucas a telefonba. Furcsa a hangja, idegen, görcsbe rándul tőle a gyomrom, de
nem tudom megmagyarázni az okát.
– Igen.
– Egyedül?
– Igen, miért? – kérdezem egyre
több értetlenséggel. Rövid ideig csendben van, aztán az előző határozottságot
mintha elfújták volna, bátortalanul folytatja.
– Felmehetek? Beszélgetni vagy valami…
olyasmi.
– Persze, mikorra érsz ide?
– Ami azt illeti, már itt vagyok a ház
előtt.
Leteszi. Adok magamnak félpercnyi döbbent mozdulatlanságot,
aztán kikelek az ágyból, és az ajtóhoz megyek, hogy beengedjem. Kerüli a
tekintetemet, idegesnek tűnik, azonnal faggatni kezdem.
– Baj van?
– Csak… – belekezd, aztán
felsóhajt. – Oké, maximum idiótának nézel, de… igazság szerint csak
egy ölelésre vágytam. Tudom, hogy már nem vagyunk olyan viszonyban, de…
Szét van esve, szinte üvölt róla, ami engem is
kétségbe ejt. Az arcára simítom a tenyeremet, rögtön belemozdul az érintésbe.
– Mi történt?
– Nem akarok róla
beszélni – motyogja maga elé lehunyt szemmel. De hogy segítsek, ha
nem árulja el, mi a baj?
– Bántott valaki?
– Nem.
– Lucas… – suttogom. Gondolkodom,
mit tehetnék, ami kicsit megnyugtatja.
– Nem bírok róla beszélni, kérlek…
– Akkor mit vársz tőlem?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, miért jöttem
ide, de te voltál az első gondolatom, és… hagyjuk, butaság.
Lerázza magáról a kezemet, és megfordul. Épp
időben kapom el, nem tud menekülni. Átölelem a mellkasát, hátulról
hozzásimulok, a vállgödrébe temetem az arcomat. Nekem dől, átfogja a karomat,
szerintem a szemét is lehunyta.
– Így jó?
– Tökéletes.
Tudni akarom, mi zaklatta fel ennyire, mégsem
merem jobban faggatni, félek, hogy elszökik előlem. Percekig így álldogálunk,
aztán nehéz sóhajjal kibontakozik az ölelésemből.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha mennék.
– Szerintem nem – felelem, és
végigcirógatom az arcát, ujjaimat a hajába merítem. Annyira hiányzott a szőke
tincsek lágysága, hogy elmondani nem tudom. Hozzá hajolok, ő azonban nem
engedi, hogy a szájához érjen a szám.
– Nem ezért jöttem.
– Gyengédségre vágytál.
– De nem szexre.
– Ki mondta, hogy azt
akarok? – kérdezek vissza, mire hezitálni kezd. Érzem rajta, és ki is
használom. Ezúttal hagyja, hogy megcsókoljam, szomjazva viszonozza, ő teszi
intenzívebbé, el kell szakadnom tőle, hogy ne korbácsolja fel az érzékeim. A
homlokának támasztom az enyémet egy pillanatra, aztán megragadom a kezét, és a
hálóba húzom. Elheveredek az ágyon, felé nyúlok. – Bújj ide!
– Mondom, hogy nem ezért jöttem.
– Lucas.
Mellém fekszik, szorosan hozzám simul, a szája
ismét megtalálja az enyémet. Lágyan csókol, megnyugvást keres, pont ezért lep
meg, amikor a keze lecsúszik a mellkasomra, aztán az ágyékromra siklik.
– Azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam – szakít
félbe türelmetlenül. – De most szeretkezni akarok veled…
Eszemben sincs ellenkezni. A teste ugyanúgy
reagál az érintéseimre, ismerősként üdvözli őket, és hamarosan megtöltik a
fülemet Lucas sóhajai. Megfordul az ölelésemben, csak addig engedem el, míg
óvszerért nyúlok, aztán ismét semmi más nem létezik rajta kívül…
– Mennem kellene – suttogja. Még
alig csillapodik a vérem, de azonnal tiltakozni kezdek. Nem engedhetem el így.
Reggel úgyis kikérdezem, és nem hagyom, hogy mellébeszéljen. Bármi is
készítette ki, biztosan van rá megoldás.
– Nem.
– Matt…
– Majd holnap, most maradj itt.
Nehéz sóhaj hagyja el az ajkát. Várom, hogy
ellentmondjon, végül nem teszi.
– Elmegyek mosdani, addig eldöntöm.
Hagyom, hogy kibújjon a takaró alól, csupán akkor
nyugszom meg, amikor kicsivel később visszamászik hozzám.
– Nem félsz, hogy lebuksz?
Lenyelek egy káromkodást. Igazság szerint eddig
annyira körülötte forogtak a gondolataim, hogy Stephen egy pillanatig sem
jutott eszembe. Valljuk be, ez nagyon árulkodó.
– Délutánig nem találkozunk.
– Értem.
– Mindjárt jövök – súgom a
tarkójára, majd felkelek, hogy gyorsan én is lezuhanyozzak. Nem mozdul,
ugyanúgy találok rá, és amint megérzi az ölelésem, el is alszik. Holnap két
nagyon nehéz beszélgetés áll előttem, a tudattól alig bírok pihenni. Közben
viszont imádom az érzést, hogy újra a karjaimban tarthatom…
– Matt?
Lucas hangjára ébredek. Mocorgok egy kicsit, még
jobban átölelem, de lerázza magáról az érintésemet, és felül. Erre már hajlandó
vagyok kinyitni a szememet, bár nem nagyon vagyok magamnál.
– Hm?
– Valaki bejött a lakásba – mondja
Lucas, majd azzal a lendülettel felkel az ágyból, és öltözni kezd. Kell pár
másodperc, míg a helyükre kattannak a dolgok a fejemben, akkor viszont
felsóhajtok.
– Stephen.
Követem Lucas példáját, bár én csupán a
melegítőmet rángatom magamra. Húzom az időt, még nem engedném el Lucast, addig
biztosan nem, míg a kérdéseimre választ nem kapok, de most alkalmam sincs
feltenni őket.
– Itt fog találni minket…
– Nem fog – felelem azonnal, bár
azért az ajtó felé pislogok. – Látta a kabátodat, nem fog bejönni. De
ha mégis, az sem érdekel. Legalább megtudja, milyen érzés…
– És tetszene a bosszú?
Lucas épp a nadrágját gombolja, összevont
szemöldökkel néz rám, elszégyellem magam.
– Elítélsz ezért?
– Nem, az viszont nem tetszik, aki mellette
lettél.
Ez mélyre ment, inkább nem is reagálok rá semmit,
most nem. Egyelőre elintézem Stephent, a többit meg ráérek kitalálni utána.
– Várj meg! – kérem, és kimegyek a
konyhába, amerre Stephent sejtem. Nem csalódok, ül a széken maga elé meredve,
valószínűleg arra várt, hogy előkerüljek. Felpillant rám, a tekintete
megfejthetetlen.
– Lucas?
Bólintok, közben kinézek az előtérbe. Lucas int
egyet, majd halkan kilép az ajtón. A francba!
– Szerettelek volna
meglepni – mondja Stephen ingerülten. – Nos, a te
meglepetésed ütősebbnek bizonyult. És most mi legyen?
Hallgatok, míg el nem fogy a türelme, de
szükségem van arra a kis időre, hogy rendezzem a gondolataimat.
– Matt?
– Szakítsunk.
A szó könnyedén hagyja el a számat, hatalmas
megkönnyebbüléssel karöltve. Stephen viszont lefagyott, csak néz rám meredten,
aztán zavartan megrázza a fejét.
– Jól megvoltunk.
– Azt ígérted, belátod, ha nem működik.
– De működik.
– Stephen… – Kihúzom a másik
széket, leülök vele szemben. – Nem megy, és kész. Részemről nem. Ha
működne, nem lépnék félre. Ismersz, ez nem én vagyok… – magyarázom,
de mintha nem is érdekelné, közbevág:
– Adott még egy esélyt?
– Szó sem volt erről.
– Akkor? – kérdezi
dühösen. – Feltűnik újra, lenyomtok pár menetet, engem meg rögtön
kidobsz?
Kell egy kávé, hogy jobban funkcionáljon az
agyam, mert nem hinném, hogy könnyű lesz őt meggyőznöm. Felkelek, és miközben
készítem a kávét, folytatom, amit elkezdtem.
– Ez így nincs jól, Stephen. Felfogtad, hogy
másodszor csaltalak meg? – Hátrafordulok, mikor nem
válaszol. – Te ezt komolyan eltűröd ahelyett, hogy kivágnál?
– Nem, legszívesebben megütnélek.
Na, ez legalább már normális érzelem a részéről,
talán még van remény. Kiborít ez a feszültség közöttünk.
– Vessünk véget ennek!
Felpattan, riadtan pördülök meg teljesen, de nem
bántani akar. Közvetlenül előttem áll meg, megsimogatja az arcomat.
– Ne csináld ezt! Szeretlek, nem tudom
elképzelni nélküled…
Könyörög. Ez teszi be végképp a kiskaput,
megerősíti bennem, hogy nem mehet így tovább.
– Én is szeretlek, csak másképp, mint ahogy
te engem, és nem akarlak tovább hitegetni. Megpróbáltam, mert ezt szeretted
volna, de nem megy.
– Ha nem tűnik fel
Lucas… – pedzegeti, amikor viszont megrázom a fejem, zavartan
elhallgat.
– Akkor csak tovább tart, hogy ki merjem
mondani.
Fojtogató némaság borul ránk. Stephen úgy bámul
rám, mintha először látna, majd szó nélkül elviharzik.
Káromkodva kavargatom a kávémat, aztán valahogy
átlézengek a napon. Lucast hiába próbálom elérni, nem veszi fel a telefont, és
vissza sem hív. Már késő délután van, mire végre küld egy sms-t, amikor viszont
megnyitom, nem leszek túl boldog tőle.
„Sajnálom, hiba volt. Ne keress!”
Üvölteni tudnék. Aggódom érte, fáj ilyen
szétcsúszott állapotban látni, és megőrülök, hogy nem tudom, mi az oka. Muszáj
kiderítenem, szóval akkor is a nyakára fogok járni, ha a háta közepére sem
kíván.
Úgy döntök, Stephennek adok egy kis időt, aztán
megnézem, mennyire menthető, ami a barátságunkból megmaradt. Ha egyáltalán
maradt valami…
Nem bírom egyedül, valakinek muszáj panaszkodnom,
úgyhogy mire észbe kapok, lebeszélek egy találkozót Craiggel, sőt már úton is
vagyok hozzá.
– Na, ezúttal mi
történt? – kérdezi, mielőtt egyáltalán leülnék. A kezembe nyom egy
sört, és hellyel kínál.
– Szakítottunk.
– Miért? Úgy tűnt, tök jól kijöttök…
– Lucas.
Azt hittem, elég ennyit mondanom, de Craig
értetlenül mered rám.
– Mi van vele?
– Megcsaltam vele Stephent.
Kétszer – vallom be, Craignek pedig leesik az álla. Most már
egyenesen úgy bámul, mintha nem hinné el, hogy én ülök vele szemben, ettől
viszont még rosszabbul érzem magam.
– Mi a fasz?! – nyögi ki, aztán
megrázza a fejét. – Szóval kidobott.
– Nem.
– Te őt?
Bólintok. Sarkítva elmesélem neki a történeteket,
de tanáccsal ő sem tud szolgálni. Viszont megerősít abban, hogy Stephennel
nincs értelme tovább akkor sem, ha Lucast nem kapom vissza. Pedig tényleg
drukkolt nekünk, ő akarta a legjobban, hogy próbáljuk meg együtt, most mégis
egyetért abban, hogy talán hiba volt. Legalább kibeszélem magamból a
történteket, annyival könnyebb lesz, mást nem érek el ezzel.
***
Gond nélkül bejutok a lakásba. Csend fogad,
először azt hiszem, Stephen itthon sincs, amikor megcsap a cigarettafüst. Ül a
nappali közepén, és bagózik. Felnéz rám, a szemöldöke kérdőn felemelkedik,
majdnem nekiállok mentegetőzni, amiért egyáltalán felkerestem.
– Mit akarsz?
Bánt a karcos hang, bár megértem a haragját.
Mégis közelebb sétálok, leülök vele szemben. Figyeli a műveletet, de nem ordít
ki a lakásból, és ezt biztatásnak veszem.
– Tudni akartam, jól vagy-e.
Felnevet. Megcsóválja a fejét, mélyet szív a
cigijéből, mielőtt újra rám néz.
– Jól nem, de egyben. Nem csináltam
hülyeséget, annyit még te sem érsz.
Nem bántódom meg, hiába ez volt a célja. Nem
tudom, mit mondhatnék rá érdemben, inkább szétnézek a helyiségben. Nincs nyoma
sem tombolásnak, sem önpusztításnak, túl nagy a rend, nagyon nem stimmel a kép.
Most vagy takarításba fojtotta a bánatát, vagy valami elkerüli a figyelmemet.
– Akkor megkérdezem még egyszer: mit akarsz?
Meglepve kapom rá a tekintetemet. Engem bámul,
egyszerre tűnik érdeklődőnek és dühösnek, én pedig zavartan felkelek. Talán nem
volt a legjobb ötlet, hogy idejöttem, de nem vette fel a telefont, én pedig
aggódtam.
– Nem voltál elérhető, úgyhogy tudni
akartam, minden rendben van-e.
– Nincs. Kidobtál. Mit vártál, hogy érzem
magam?
Felsóhajtok.
– Sajnálom.
– Ezt már mondtad. Ezen kívül van még
valami?
– Nincs…
Fáj ez a távolság közöttünk. Ettől féltem, erre
számítottam, de attól még összeszorítja a mellkasomat. Nem akarom, hogy
innentől látni se akarjon, nem tudom elképzelni nélküle a hétköznapjaimat.
Hülye ötlet volt egyáltalán megpróbálni vele, amikor előre tudtam, hogy ez lesz
a vége. Bár ha nem teszem, akkor sem sokkal alakult volna másképp…
Elfogy a mondanivalóm, inkább szó nélkül sarkon
fordulok és elindulok az ajtó felé, nem várom meg, amíg kidob. Talán idővel
legalább egy kicsit visszakapom, de most túl friss a seb.
Nem jutok el a bejáratig, rohadt gyorsan utolér,
a falhoz szorulok, a csók előtt egy másodpercre találkozik a pillantásunk,
aztán tele lesz vele az összes érzékem.
– Mit művelsz? – kérdezem, amint
levegőhöz jutok. A szája a nyakamra siklik, a keze utat talál a pólóm alá,
fejbe vág a belőle áradó forróság. A bőrömre nevet, a körmei végigkarcolják a
hasamat, izgatottan felnyögök.
– Minek tűnik?
Lehúzza rólam a felsőt, újra a számra tapad,
valahogy képtelen vagyok a szenvedélyének ellenállni, csak sodródom vele.
– Nem kellene…
– Jaj, hagyjuk ezt!
A karomra fog, a hálóba húz, elterülök az ágyon,
és egy utolsó, igazi kísérletet teszek arra, hogy nemet mondjak.
– Ne, Stephen! Hiba lenne.
Megakad a mozdulatban, a szemembe néz, és
elvigyorodik. Vetkőzik, én azon kapom magam, hogy rátapad a tekintetem, amit
rögtön kihasznál. Fölém mászik, belekapaszkodik a nadrágom derekába,
kipattintja a gombokat.
– A kezedbe adtam az irányítást, és zátonyra
futottunk – feleli furcsa fénnyel a szemében. – Most
viszont, hogy már nem a te igényeid dominálnak… – Közelebb hajol,
végignyal a hasam alatt. – Most úgy meg akarlak kefélni, hogy a nevét
is elfelejtsd.
Nincs érkezésem válaszolni, újra lecsap a számra,
az ágyékomnak préseli a sajátját, én meg sutba dobom az összes ellenérvemet,
amint lekerül rólam az utolsó ruhadarab. Túlságosan ért hozzá, hogyan vegye el
az eszemet, és egyébként sincs miért ellenkeznem…
Nagyon lassan találok vissza a szobába. Stephen
visszafordít a hátamra, vad csókba von, majd mellém dől, és lihegve próbál
lenyugodni. Aztán csak fekszünk, egyre nő köztünk a csend. Fogalmam sincs, most
hogyan tovább. Felém fordul, tétován végigsimít az arcomon.
– Nézz rám! – kéri, mire én is az
oldalamra gördülök. Nem tudom megfejteni a tekintetét.
– Mire gondolsz?
– Hogy nem akarok szakítani.
– Stephen – sóhajtom, de nem jutok
tovább, mert a szavamba vág.
– Nem engedlek át neki. Megvárom, amíg
kikerül a képből.
Nem kezdem magyarázni, hogy még csak nem is
láttam azóta Lucast. Három hete a telefont sem veszi fel, és hiába kerestem a
lakásán, vagy nem volt otthon, vagy nem nyitott nekem ajtót.
– Nem miatta…
– De igen. Ha nem bukkan fel ismét, úgyis
elérem, hogy belém szeress.
– Ez nem így működik…
– Nem tudsz meggyőzni.
A párnába fúrom az arcomat, aztán frusztráltan
felkelek, és a fürdőbe megyek. Olyan gyorsan tusolok le, ahogy csak tudok, mire
utolér, már kilépek a zuhany alól, de elkapja a karomat, mielőtt
kislisszolhatnék mellette.
– Ne menekülj!
– Akkor mégis mit vársz tőlem, mit
tegyek? – kérdezem dühösen. – Egyszerűen nem vagy hajlandó
tudomásul venni a nemet.
– Az előbb nem épp arról árulkodtak a
nyögéseid, hogy annyira nem akarsz…
– Menj a francba!
Én is tudom, hogy hiba volt elcsábulnom. Abban a
pillanatban le kellett volna állítanom, amint megcsókolt. Nem értem, hogyan
hihettem, hogy nem fogja félreérteni. Vele már nem lehet csak úgy komolytalanul
lenyomni egy menetet. Bár, ha belegondolok, előtte is érzelmek voltak mögötte, amiket
én nem akartam észrevenni.
Öltözés közben sikerül egy kicsit lehiggadnom, és
mire Stephen előkerül, úgy érzem, képes vagyok normálisan megbeszélni a
dolgokat.
– Na, mi lesz a
nagymonológ? – kérdezi szemtelenül, mintha a fejembe látna, és ez
megijeszt.
– Feleslegesen vársz rám. Maximum ennyit
kapsz tőlem.
– Egyelőre ennyivel is beérem.
Lenyelem a kikívánkozó káromkodást. Most döbbenek
rá igazán, hogy tényleg nem fogja elfogadni, hogy nem akarok vele lenni. Megrémít
a mániákussága, nem bírok megmaradni a közelében. Megcsókol, mielőtt elengedne,
én pedig abban a pillanatban könnyebbülök meg, ahogy kilépek az ajtón. Beülök a
kocsimba, a kormányra hajtom a fejem. A kurva életbe!
***
– Mit csináljak?
– Ezt komolyan kérded? Mondjuk kezdetnek ne
feküdj le vele!
A tenyerembe temetem az arcomat. Igaza van
Craignek, akkora baklövést követtem el, aminél nagyobbat nem is lehetett volna.
Bólintok, elfogadom az elém tolt sört, nagyot kortyolok belőle. Felnézek
Craigre, a gondterhelt arcára, és hirtelen gyanúm támad.
– Megint az én nyűgjeim, pedig te is elég
nyúzottnak tűnsz.
Először megvonja a vállát, végül kiböki, mi
bántja.
– El fogom küldeni Rogert.
Pedig elég szép időt sikerült kihúzniuk. Hiába
mondta, hogy annyira nem tökéletes a dolog, úgy tűnt, le tudják győzni a
problémákat.
– Miért?
– Egyszerűen megőrülök tőle.
– Azt hittem, szereted – lepődök
meg, mert ennyire erős kifejezést nem vártam. Craig hümmögve bámul maga elé,
aztán kortyol egyet a dobozból, és lehunyja a szemét.
– Inkább csak… jó volt, hogy végre van
valakim – vallja be szomorúan. – De teljesen kihűlt. Nem
várom, hogy találkozzunk, ilyen-olyan indokkal folyton lerázom, és két hónapja
nem is feküdtem le vele.
– Hát ennek valóban nincs értelme.
– Tudom, pont ezért fogok véget vetni neki.
Próbáltam, mert jó srác, és nem akartam megint egyedül maradni, de ez így
szenvedős. Nem ezt érdemli.
Elképeszt, milyen könnyedén mondja ezt, miközben
sejtem, mennyi kínlódás és töprengés áll mögötte. Lehet, hogy nekem sem ártana
számot vetnem magammal, és végre olyan döntéseket hoznom, amikre büszke
lehetek.
– Értem.
– Neked is jó lenne, ha szembenéznél azzal,
mit szeretnél.
Mosolyra késztet, hogy ugyanarra a
következtetésre jutott, mint én.
– Nem tudom, mit kellene…
– Na, most állj! – vág közbe, mire
meglepetten hallgatok el. – Matt, tudod, mi a te bajod? Azon
gondolkodsz, mit kellene, mi lenne a jó, hogyan legyen, aztán rohadtul csak
sodródsz az árral, és szenvedsz, hogy nem úgy alakul, ahogy te szeretnéd.
Tehát, mi az, amit te igazán akarsz?
Ezen elgondolkodom. Igaza van, túl sokat agyalok,
aztán mégis homlokegyenest rohanok a falnak, amibe alaposan bele is verem a fejem.
Mindig azt nézem, mások mit várnak tőlem, az ő lépéseikre reagálok, ahelyett,
hogy én irányítanék.
– Szóval?
– Lucast – felelem, Craig pedig
hümmög egy sort. Nem hinném, hogy különösebben megleptem, inkább úgy veszem,
hogy ezzel a folytatásra ösztönöz. – Vissza akarom kapni őt.
Elengednem sem szabadott volna.
– És ő hogyan érez?
– Nem tudom.
Ezzel el is bizonytalanít. Az rendben van, hogy
én mire vágyom, de fogalmam sincs, ebben Lucas partner lenne-e. Néha úgy érzem,
igen, a pillantása, a mozdulatai mind árulkodóak, de amint fél méter van
közöttünk, hűvössé válik, és tartja a távolságot. Folyamatosan ellentétes
jeleket küld, és én ettől lassan megőrülök. Hiányzik.
– Akkor kérdezd meg!
– Ismerem, el fog zavarni. Húz hozzám, de
nem akarja újrakezdeni.
– Miért nem?
– Nem tudom – vonom meg a
vállamat, Craig pedig kérdően felvonja a szemöldökét. Jó, ez így túlzás, hogy
nem tudom, inkább nem akarok belegondolni az okba. Craig viszont rákényszerít.
– Biztos nem?
– Szerintem attól fél, hogy megint
megbántom – ismerem el, Craig pedig egyetértően bólogat.
– Na, az nem csoda. És Stephennel mit
szeretnél?
– Azt akarom, hogy megint barátok
legyünk – vágom rá azonnal, Craig viszont megcsóválja a fejét, majd
felteszi azt a kérdést, amit eddig nagyon nem akaródzott boncolgatni. Kényes és
érzékeny pont, és én próbálom elkerülni.
– És mióta nem vagytok azok? Ne, rá ne vágd,
hogy mióta kavartok, mert kifutok a világból! – szól rám, amikor
válaszra nyitnám a számat. Amikor végül nem mondok semmit,
folytatja. – A ti barátságotok évek óta vékony jégen táncol. Mióta
másképp néz rád. Nincs igazam?
– De igen.
– És pontosan melyik állapotot szeretnéd
visszakapni?
– Na, ezt nem tudom – ismerem el
kelletlenül. Próbálok visszaemlékezni, mikor változott meg minden, de annyi
apró momentum alapozta meg a fordulatot, hogy fogalmam sincs, hol lehetett
volna megállítani. Amikor arra kért, hogy próbáljam meg vele, rég késő volt.
Talán ha Lucas után határozottan elutasítom, hogy valaha is lehet köztünk
valami… vagy ha annak idején beállva nem fekszem le vele…
– Nem lesz ugyanaz, bármennyire kapálózol.
Ezt ne felejtsd el.
– Azt akarom, hogy újra csak a barátját
lássa bennem – fogalmazom át, így talán egy fokkal pontosabban
hangzik. Craig ismét hümmög, aztán nekiáll tanácsokat adni. Jó, hogy ő külső
szemmel ezek szerint jobban átlátja, mert én totál elvesztem az érzelmi
káoszban.
– Ahhoz idő kell. És az, hogy ne csábulj
el! – figyelmeztet, mire elhúzom a számat. – Folyamatosan
manipulál téged, de a maga módján ő is szenved. Gondold el, hányszor nézte
végig, hogy felszedsz valaki mást, miközben ő karnyújtásnyira volt. Ahhoz, hogy
feladja, kitartónak kellene lenned…
– Jó, értem – szakítom félbe
türelmetlenül. Kitartóan ellenállni, ennyi lenne a kulcs? Ez túl egyszerű…
– Tudom, hogy érzelmi téren van némi
hiányosságod, meg a szeretetről alkotott fogalmad nagyrészt kimerül Stephenben,
de mindkettőtöknek jobb lesz, ha egy kicsit távol maradsz
tőle – zárja le Craig a témát. Valljuk be, aranyos, hogy „érzelmi
hiányosságnak” nevezi, hogy az első ember, aki törődött velem, Stephen volt. A
családomtól annyi szeretetet sem kaptam, hogy egyáltalán tudjam, mi az, Stephen
meg szintén nem a legjobb alany arra, hogy példa legyen. Ezért is irigyeltem
mindig Lucast. Neki sem volt egyszerű a gyerekkora, de az anyja és a testvérei
mindig ott voltak neki, számíthatott rájuk, szeretik. Én a saját rokonaimmal
csak udvariassági beszélgetéseket folytatok évek óta, születésnapok alkalmával.
Csoda, hogy fogalmam sincs, hogyan kezeljem az embereket magam körül?
Előző fejezet Következő fejezet
Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:
https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése