Hajnal Kitti: Bögrék

 

Ismerem ezt a mosolyt. Valami nagyon feldobta, akkor ennyire lelkes. Pakolászik kifelé a szatyorból, közben dudolászik. Maga a megtestesült boldog nyugalom.

– Akarsz főzni velem, vagy sok a dolgod? – szólít meg, kiragadva ezzel a gondolataimból.

– Elugrok tesómhoz.

– Jól van. Üdvözlöm.

A konyhapult egyre több mindennel lesz tele. Figyelem, ahogy legalább húszféle élelmiszer kerül elő, aztán jönnek a drogériás cuccok. Jól bevásárolt, legalább nem nekem kell, pedig most én következtem volna. Valahogy ritkán várja meg, mindig mentesít, ha boltról van szó. Tegyük hozzá, ő szeret mászkálni, nézelődni, én meg utálok.

Aztán előkerül a jókedv oka, az én vérnyomásom pedig megugrik. Még egy csetresz!

– Nézd, mit találtam! – újságolja boldogan. A bögre kékben pompázik, rajta egy unikornis, aminek a szarva szivárványt érint. Nem osztozom az örömében.

– Nincs még elég? – válaszolom nem túl kedvesen. Lehervad a mosolya a reakciómat látva, és zavartan a kezében tartott bögrére néz. Aztán vállat von, ismét elmosolyodik.

– Szép dolgokból sosem lehet elég.

Eldurran az agyam. Felkelek, elsétálok mellette, kinyitom a konyhaszekrény ajtaját.

– Látod ezt? – mutatok a polcokra. – Három polcnyi van. Hányat használsz belőle, hm?

– Az összeset, csak természetesen nem egyszerre – feleli a szemöldökét összehúzva. – Zavarnak a bögréim?

– Egy hadseregnek való van belőlük! Mi a francnak ennyi csetresz?!

Úgy néz rám, mintha legalábbis megütöttem volna. Az előbbi felszabadultság nyomtalanul elpárolgott róla. A konyhapultnak dől, a padlót bámulja, bánatosan lógatja a fülénél fogva az új szerzeményét.

– Eddig nem bántad.

– Sosem értettem, miért gyűjtesz ilyen hülyeségeket.

Becsapom a szekrényajtót, összerezzen a hangra. Lebiggyeszti az ajkát, de nem érdekel, ha megbántódott. Elegem van abból, hogy kerülgetnem kell a rengeteg vacakot a lakásban.

– Elmegyek tesómhoz. Ha már fontos volt venni még egyet, légy szíves, legalább dobj ki helyette egy régit – mondom kicsit higgadtabban. Remélem, ez azért nem olyan hatalmas kérés.

– Értem – feleli. Van ebben az egy szóban valami furcsa, de nem jövök rá, mi. Attól tartok, ha tovább maradok a közelében, ezen fogunk összeveszni, így inkább felhúzom a cipőm, és köszönés nélkül elindulok. Majd megbeszéljük, ha hazajöttem.

Amíg tesómhoz érek, igyekszem elfelejteni az egészet, sikertelenül. Szekrényt pakolni hívott át, ami nem kis munka, de legalább sörben fizet.

– Szóval, miért voltál mérges, amikor betoppantál?

Persze, hogy nem hagyja annyiban. Máskor értékelném, hogy beszéltet, hátha jobb lesz, de most pont az ellenkezőjét éri el vele: megint felbosszantom magam.

– Egy bögre miatt.

– Egy bögre.

Úgy néz rám, hogy egyből hülyén érzem magam. Lehet, hogy neki ez butaság, de nekem nem.

– Tudod, vannak azok a nevetséges kicsinységek – kísérlem megmagyarázni a helyzetet. – A harmincezredik vacak pont ilyen.

– Foglaljuk össze – mondja, és látom, hogy igyekszik nem kiröhögni. – A pasid hazavitt egy bögrét, és te kiakadtál?

„A pasid.” Hihetetlen, hogy két és fél év után sem bírja a nevén nevezni. Ha viszont szóvá teszem, azzal úgysem megyek semmire. Próbáltam párszor.

– Három polcon díszelegnek a színes, mintás, figurás poharak, bögrék, tányérok. Mint egy lerakat, komolyan.

Az öcsém nagyot kortyol a söréből, de a szeme sarkából engem néz. Kérdőn húzom fel a szemöldököm.

– Miért nem dobod ki?

– A bögrét? – pislogok rá értetlenül, erre megrázza a fejét.

– A srácot. Ha egy ilyen hülyeségnél így leakad az ékszíj, akkor nem az a baj.

Megrázom a fejem. Nincs igaza, mert egyébként jól megvagyunk, nagyon ritkán zördülünk össze. Szeretek vele lenni, alig várom, hogy a közelében legyek, egy ideje még elaludni sem vagyok képes, ha nincs mellettem. Már az meg szokott mosolyogtatni, ha rá gondolok. Ez most is így van.

– Tényleg csak ennyi a baj.

– Te tudod. Összebalhéztatok? – faggat tovább. Megvonom a vállam, mert így belegondolva, csupán egy gyors ámokfutást rendeztem, mielőtt leléptem volna. Ezt nem igazán lehet veszekedésnek nevezni.

– Nem. Közöltem vele, hogy dobjon ki helyette egy másikat.

– Az igen.

– Most ezzel mit akarsz? – kérdezem éledő dühvel. Komolyan, végre lenyugodtam, erre ő bosszant fel.

– Semmit. De a helyedben békítésre készülnék egy ilyen után. A pasid gondolkodása kábé egy tipikus nőére hajaz – feleli röhögve. Kinyitom a szám, hogy vitatkozzak vele, de aztán elvetem az ötletet. Ha az érzékenységre gondol, akkor sajnos igaza van.

– Szerinted haragszik?

– Hajaj! Én üres kézzel haza sem mennék.

Felsóhajtok. Eddig eszembe sem jutott, hogy talán én viselkedtem bunkón, mert a sértettségem felülírt bennem minden mást. Most lázasan gondolkodom, hogyan vághatnám ki magam a helyzetből anélkül, hogy mosolyszünet lenne a vége. Azt nagyon nem bírom.

– Inkább megyek.

– Oké. Menj, és békítsd meg a pasidat!

Az égnek emelem a tekintetem. Pedig már nem egyszer találkoztak, sőt, kedvelik egymást. A fene se érti, miért szívja a véremet.

– Van neve is.

– Tudom.

Kapok egy gyors ölelést, aztán utamra bocsát. Hazafelé beugrok a boltba, és bár sokáig hezitálok kosárral a kezemben az üzlet közepén, végül csak elhatározom magam. Arra az esetre, ha tesómnak igaza lenne.

Síri csend fogad a lakásban, pont ezért lep meg, amikor páromat a konyhaasztalnál találom. Előtte kipakolva néhány bögre, és a hamutálból ítélve, bármit is csinál velük, közben láncdohányzik. Automatikusan az ablakhoz megyek, és kinyitom, hogy beeresszek némi levegőt. Vagy inkább kieresszek némi füstöt. Amikor azonban hozzálépek, hogy puszit adjak neki, elrántja a fejét. Azt hiszem, tényleg dühös.

– Leülnél egy kicsit?

A hangja remeg. Elnyomja a csikket, gyújt egy újabb szálat, és látom, hogy a keze is reszket. Nem tudom, mikor láttam utoljára ilyen állapotban. Akkor nagyon összevesztünk valamin, alig bírt beszélni az idegességtől.

– Felismered őket? – Végignézek az asztalon. Különböző méretű és alakú bögrék és poharak vannak kipakolva. Egy-kettőt én adtam neki. – Mind tőled kaptam. – Felemel egy piros-fehér pöttyös bögrét, az igazi retró verziót, amit hetekig vadásztam a kedvéért. – Első évforduló. – Kezébe vesz egy másikat, egy lilát, „Hol a kávém?” felirattal. – Fél év. – Egy fekete dombormintás kerül sorra. – A születésnapomra adtad tavaly. – Felém fordít egy zöldet, amin kismackók vannak. Rémesen giccses, de felismerem ezt is. – A névnapomra idén. Folytassam?

Már most le vagyok győzve, pedig a hangját sem emelte fel. Igaz, nem is szokta.

– Sajnálom.

– Amikor ezeket kaptam tőled, még nem zavart a mániám. Szóval ez egyet jelent: én magam lettem zavaró, nem igaz?

Köpni-nyelni nem tudok a vádat hallva. Többször neki kell futnom, mire egyáltalán hangot tudok kipréselni magamból.

– Tessék? – kérdezek vissza nagyon halkan. A gyomromban görcs van.

– Rám untál?

– Dehogy! – vágom rá felháborodva, erre szomorúan elmosolyodik.

– Én úgy érzem.

A végigégett cigarettát a hamusba dobja. Ismét a dobozért nyúl, aztán mégis elhúzza a kezét, és csak mered maga elé egy darabig.

– Szóval én és a CSETRESZEIM eltűnünk. Adj pár napot, amíg találok egy helyet.

Lehunyom a szemem. Soha, egyetlen vitánk alkalmával sem fenyegetett még azzal, hogy elhagy, szóval jól tudom, hogy komolyan gondolja. Pedig az utolsó, amit akarnék, hogy eltűnjön az életemből. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle.

Sóhajtva nyúlok a táskámért, és elé tolom az ajándékszatyrot. Megütközve pillant rám.

– Nézz bele – kérem halkan. Nem tűnik túl lelkesnek, aztán a kezébe temeti az arcát, és nevetni kezd. Kiemeli a csomag tartalmát, és felmutatja. Igazság szerint csak egy fehér kerámia, amin egy kiscica bújik a gőzölgő kávé mögé. Mellette „Bocsánat” felirat díszeleg. A sors akarta, hogy belefussak.

– Ez most…?

– Ez most a „Hülye voltam, ne haragudj!” kezdetű nóta, igen – válaszolom. Elmosolyodik, és újra megszemléli a bögrét, miközben a fejét csóválja. Most már engedi, hogy megcsókoljam.

Azt hiszem, az öcsémnek lógok egy köszönömmel.

Ha tetszett, további könyveinket az alábbi linken tudjátok megvásárolni:

https://webshop.fairbookskiado.hu/termekek/queerbooks-valogatas